2014. március 13., csütörtök

Fecske Csaba:

Kérdések Csorba Piroskához
(interjú)


      - Amikor Szuhakállóból Miskolcra költöztetek azt hittem, többször fogunk találkozni.  Nem így történt. Mintha begubóztál volna, kevés helyen mutatkozol. Miért?

Kosztolányi azt mondta egyszer, igaz más kontextusban, hogy semmi sem vezethető vissza egyetlen okra. Ez sem. Tanár vagyok, teljes óraszámban tanítok, nem tudom magam bármikor szabaddá tenni. Az alkotásra, írásra nem jár órakedvezmény, szabadnap. (Nem véletlen talán, hogy Jókai Annától Vass Tiborig olyan sokan hagytak fel a pedagógusi munkával.)
Amikor Miskolcra költöztünk, a fiam tízéves volt, a lányom tizennégy múlt. Nekem fontos volt, hogy szabad perceimet velük, a családommal töltsem. Ösztönösen éreztem azt, ami azóta tudatosult is bennem: a gyerekeknek az ’itt és most’ a fontos, ’visszamenőleg’ nem pótolhatja egyetlen anya sem, amit elmulasztott. A gyerekeimnek nem volt pótmamájuk, bébiszitterük, én neveltem őket.
Végül pedig: írni nem lehet társaságban. Az íráshoz belső csönd kell, magány, elvonultság, a lélek különös állapota.
S az okok között ott van még az én ambivalens természetem is: egyszerre szeretem és nem szeretem a nyilvánosságot (az írás többszörösen kódolt exhibicionizmusa ennek tökéletesen megfelel). Tanárként több száz gyerekkel kommunikálok napi 5-6-7 órában (vajon egy televíziós showman bírná azt, amit pedagógus tesz – nevetséges ’gázsiért’?), s mivel inkább vagyok intro-, mint extrovertált, ezt gyakran elegendő ’nyilvánosságnak’ érzem… Néha fáraszt, hogy emberek között legyek.
Tudom persze, hogy szerencsésebb, ha az ember ’pofafürdőt’ vesz, ha gyakran megmutatja magát a nyilvánosság előtt, ha gyakrabban hallat magáról (akár zaftos botrányok árán is). De én ennél sokkal egyszerűbb és természetesebb vagyok, eszembe se jutna üzletet csinálni mindebből. Aztán meg: nem gondolom, hogy bárhol is nélkülözhetetlen lennék (a családomat kivéve). S ha hiányzom valahonnan, az még mindig jobb, mintha unnák azt, hogy ’túl sok’ vagyok.

     - Nem vagy jelen tehetségedhez mérten az irodalomban. Egyszer azt nyilatkoztad, hogy könnyen írsz. Miért hogy késlekedik az átütő siker?

A kérdésedben ott rejlik az az állítás, hogy tehetséges vagyok. Köszönöm, hogy így gondolod. S bár az Arany János-i ’örök kétely’ bennem lakik, valahol mélyen nagyon pontosan tudom, hogy mit érek. Annak a régi nyilatkozatomnak csak az egyik felét idézted, a teljes mondat így szólt: „könnyen írok, de nehezen élek”. Ez ma is így van: bár a ’nehéz’ ma már mást takar, mint fiatal koromban.
Vajon az ’átütő siker’ mindig a legjobbak osztályrésze volt? Vajon nem volt-e példa rá, hogy a feledés homályába hullott percemberkék, szabolcskamihályok voltak a maguk jelenében a legsikeresebbek? Vajon az átütő siker egyértelműen a tehetség jele? Vajon annyira fontos a siker? Vajon nem hasonlít a siker természete a szerencsééhez: vakon hullik valaki ölébe, s olykor nem áldásnak, de átoknak bizonyul? Vajon miért nem volt átütő sikere József Attilának, amíg élt, vagy Kertész Imre Sorstalanságának az első megjelenés idején?
Az ’átütő siker’ külső; az alkotás öröme, kínja, kényszere belső folyamat. Vajon az életünk külső élet vagy belső élet elsősorban? Vajon érdemes ez utóbbit az elsőért elnyomni, föláldozni – vagy egyszerűen csak elfeledkezni róla? Vajon volt-e valaha az életem célja az, hogy ’sikeres’ legyek? Vajon mi az a siker egyáltalán? Az, ha sokan olvassák, amit írsz? Az, ha a kritikusok jót írnak róla? Ha díjat adnak érte?
A felnőttség nem statikus állapot, megvannak a maga érési folyamatai, amelyek más kultúrákban nyilvánvalóak és természetesek: ezért van, hogy ’bölcs öregekről’ szól annyi nép hagyománya. A lélek akkor is növekedhet, amikor a test már befejezte a növekedést; amikor a test már fáradtabb, erőtlenebb, vagy elindult a pusztulás felé. A kifelé terjeszkedésnek – mindenféle értelemben – határai vannak. Egyszer eljön az idő, amikor már nem kifelé kell keresni az utakat, hanem befelé. Ezen az úton járok.
Lehet, hogy az, amit írok, s aminek jelen pillanatban talán csak egyetlen olvasója van, fontosabb mindennél, amit valaha írtam. Lehet, hogy fontosabb mindennél, amit valaha írtak. Lehet, hogy jelentéktelenebb mindennél, amit valaha írtam, vagy valaha írtak. Ki dönti el, mi a fontos és mi a jelentéktelen?


     - Tankönyveket is írsz, a versről írottról azt mondták irodalmár- és tanár
     barátaim, hogy a legjobb könyv ebben a témában. Számodra mi a
     fontosabb, a tanítás vagy az alkotás?


Nincs sorrend. Nincs fontosabb. Nincs választás. A kérdés akkor lenne valódi, ha meg tudnék élni a tanári fizetésem nélkül. De nem tudok.


     - Anya vagy, feleség, háziasszony, tanár, költő, író. Össze tudod-e egyeztetni különböző tevékenységeidet? Melyik feladat a legfontosabb, melyik a legnehezebb?

Mindannyian sokféle szerepet élünk meg, ez természetes, ebben nem látok semmi rendkívülit. Azt, hogy melyik ’szerepem’ a legfontosabb, már nagyon régóta biztosan tudom. Az anyaság az. A verseimmel, írásaimmal talán adok valamit számomra ismeretlen embereknek, talán nem; tanárként biztosan hatással voltam, vagyok diákok százaira, ezreire – ez a hatás talán többségében pozitív, talán fontos az illetőnek. Csakhogy rajtam kívül mások, sok jó pedagógus is hatott, hat a diákokra; remek könyvek és versek adnak katartikus élményeket az olvasóknak. Ahogyan háziasszonyként sem vagyok pótolhatatlan, hiszen az édesanyám, az anyósom remekül sütnek-főznek, ahogyan a lányom is – a vejem számára ma az ő főztje a legfinomabb a világon. (Menyem még nincs, így róla nem nyilatkozom :)).
Egyetlen ’szerepem’ van, amelyben nem tud pótolni senki. Ez az anyaság. Abban a két emberben, akit fölneveltem, ott vagyok én is: minden tudásommal és esetlenségemmel, bizonyosságommal és bizonytalanságommal, értékrendemmel és gondolataimmal. Az embernek lehet több kedves írója, költője, tanára, még házastársa is: de édesanyja (s itt most nem feltétlenül a vér szerinti leszármazást értem) nincs több.
Az életem legnagyobb ajándéka, hogy gyermekeim vannak: lányom és fiam. Hogy megszülhettem őket, hogy gondjaimra bízattak. Ha ők nincsenek, nem tudom meg, mi az: igazán szeretni. Szeretni úgy, ahogyan Pál apostol írja a korinthusiakhoz szóló levelében. Ez a szeretet az életem kincse. Valami, ami többet ér, mint amennyit én. A lélek elszakíthatatlan köldökzsinórja, amelyen át érzem mindazt az örömöt, fájdalmat, reményt, amit a gyermekeim éreznek. Ez a szeretet megtanított rá, hogy az ’ő’ fontosabb, mint az ’én’, ez a szeretet átjárhatóvá teszi az ego határait, az együttérzést az együttlétezés magasságáig képes emelni. Mindez megvan a szerelemben is, addig, amíg a szerelem ég. De az anyaság romolhatatlan, sohasem jár le a szavatossága: halálig tart vagy talán még azon is túl.
S most éppen azt érzem, mennyire nehéz anyának lenni. Azért, mert fizikailag távol vannak a gyermekeim: a lányom Svédországban él a férjével, a fiam – a japán kormány ösztöndíjával – Tokióban végzi az egyetemet 2004 óta. Egy évszázadnak tűnik az a két év, amióta elment, s legalább annyinak az a négy év, ami még hátravan. Az elszakadás, a hiány fájdalmában élek, és ez nehéz. Nézegetem ezt a fájdalmat, figyelem a természetét… Gazdagabb vagyok hát megint valamivel, az élet ismét tanít valamire: most éppen arra, milyen arca van a hiánynak, ami itt szűköl a szívemben… Megtanít az elengedésre – talán, hogy mire eljön az idő, amikor egyszerre kell mindent elengednem, ne legyek felkészületlen.




(Megjelent 2006-ban, egy "hólabda"-interjúsorozatban - a 'labdát' Fecske Csaba költő dobta nekem :))

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése