A Herman Ottó Gimnázium legendája 

   

Sokan tudják azt országszerte és a nagyvilágban, hogy van Miskolcon egy gimnázium, amelyik Herman Ottó nevét viseli. A neves iskolához fűződő régi legendát viszont sokkal kevesebben ismerik…

   Az 1840-es években a felvidéki Breznóbányán élt népes családjával egy kamarai sebészorvos. Amikor felesége négy lány után végre fiúval ajándékozta meg, az apa öröme nem ismert határokat. A gyermekáldás folytatódott: két év múlva újra kisfiút ringatott a bölcső, amelynek még két kislány lakója lett az elkövetkező években.

Az apa orvosi hivatása mellett lelkes ornitológus volt. Örömmel nyugtázta, hogy elsőszülött fia is szenvedélyesen járja-kutatja a természet titkait. Büszke volt rá, de néha aggódva figyelte a vad és fékezhetetlen, öntörvényű gyermeket, aki a keresztségben a Karl Ottó nevet kapta, ám mindenki csak Karlnak szólította. A Herrmann családban ugyanis csak németül beszéltek.

   Hétévesforma lehetett a kis Karl, amikor elkezdett magyarul tanulni, de tizenkét éves koráig kizárólag a német nyelvet használta. Akkor – egész pontosan 1847-ben – édesapját áthelyezték Alsóhámorba. Attól fogva nemcsak kenyérrel élt minden nap, hanem a magyar nyelvvel is.

Persze nem olyan könnyű az anyanyelv után egy másik nyelven megszólalni! Eleinte mulatságos mondatok születtek magyarul Karl – akit az alsóhámoriak Károlykának szólítottak – ajkán is. Amikor a szomszédok a nevét kérdezték, szépen bemutatkozott:

– Herrmann Károly Ottó vagyok.

S amikor az iránt érdeklődtek tőle, mi lesz belőle, el akarta mondani, hogy szeptembertől iskolás lesz Miskolcon. Ám mivel a magyar nyelvet még nem bírta tökéletesen, a válasza kicsit furcsára sikerült, ugyanis ezt felelte:

– Iskola leszek Miskolcon!

   Nagy nevetéssel fogadták határozott kijelentését. Ő nem értette, miért derülnek olyan jót a válaszán, hiszen csakugyan Miskolcra, az ágostai vallású esperesi középtanodába íratták be a szülei, ott kezdi majd szeptemberben az új tanévet. A szomszédok pedig nem magyarázták meg derültségük okát, hanem továbbadták egymásnak a gyerekszáj-mondást. A hibás magyarsággal fogalmazott mondat úgy megtetszett a falubelieknek, hogy valahányszor találkoztak a kis Karl Ottóval, nem mulasztották el megkérdezni, mi lesz belőle. Ő pedig tisztelettudóan és büszkén válaszolta:

– Iskola leszek Miskolcon! – s köszönés után már nyargalt is az erdőbe, felfedezni a természet titkait.

– Ő az, aki iskola lesz Miskolcon? – kacsintottak össze a háta mögött mosolyogva az alsóhámoriak, ha felbukkant valahol. A kisfiú nem értette, de élvezte a hirtelen támadt népszerűséget.

   Augusztus utolsó napjaival véget ért számára a szabadság erdőn-mezőn töltött szép időszaka. Az apja úgy döntött, hogy egy iparoscsaládhoz adja Miskolcra kvártélyra, ne kelljen Alsóhámorból minden nap begyalogolnia az iskolába. Károly egyrészt fájlalta, hogy nem lehet annyit a szabadban (szinte sohasem volt otthon, amint felébredt, már nyargalt is az erdőbe), másrészt örült az iskolának. Játszva tanult, Breznóbányán kitűnő volt mindenből a bizonyítványa. Igen ám, de ott németül folyt az oktatás, Miskolcon pedig magyarul. Szerette volna megmutatni, hogy új alma máterében is eminens lesz.

   S ahogyan édesapja szokta a fontos dátumokat a családi Bibliába bejegyezni, ő az iskolapadjába véste bele a jeles eseményt az első napon:

Iskola vagyok Miskolczon.

Herrmann Károly Ottó, 1847. szept. 1. szerd

   Az ’a’ betűt már nem tudta kivésni a bugylibicskájával, mert belépett az osztályba az igazgató úr, Máday Károly, a szónok-költészeti osztály tanára, aki nagy hatást gyakorolt tanítványára. A forradalom és szabadságharc eszméjét ő ültette el a kamasz Ottóban – aki ekkor már szívesebben használta második keresztnevét. Miatta jelentkezett katonának a szabadságharcba, ám az apai beleegyezés híján hazaküldték a vézna gyereket.

   Az iskolában természetesen magyar nyelvből is kitűnő minősítés került a bizonyítványába, ahogyan a többi tantárgyból. Ám az alsóhámoriak nem felejtették el megjegyezni, ha meglátták:

– Ő az, aki iskola lesz Miskolcon!

S persze a padja is megőrizte a feliratot, amit a ’47-es tanév első napján belevésett.

   De azt senki sem gondolta – beleértve magát Herrmann Károly Ottót is –, hogy egy napon csakugyan valóra válik a hibás magyarsággal megfogalmazott mondat.

   Az évek teltek-múltak, a kis Karlból Herman Ottó lett: aki nevének módosításával is tanúsította magyarságát. Neves tudóssá, elismert polihisztorrá vált, akiről ország-világ tudott, akit tisztelet övezett. Számtalan tudományos könyvet írt pókokról és madarakról, halászatról, pásztorkodásról, néprajzról, paleontológiáról – és számtalan könyvet írtak róla, az ’utolsó magyar polihisztorról’, akit országgyűlési képviselővé is választottak. Az egyik legnagyobb művésze lett a magyar nyelvnek, ízes mondatai megszerettették, népszerűvé tették az addig száraznak tartott szaktudományt is.

   Amikor 1914 decemberében eltávozott az élők sorából, hatalmas életmű és óriási veszteség maradt utána. A Pele-ház többé hiába várta egykori lakóját.

   Az első világháború véget ért, az országot ért trauma azonban nem. Bő két évtized múlva újabb háborúba sodródott a magyarság. Az alsóhámoriak azonban nem felejtették el Herman Ottót, nemzedékről nemzedékre adták át egymásnak a mosolyogtató gyerekszáj-mondatot: „Iskola leszek Miskolcon!”

   …És negyvenhárom évvel a neves polihisztor halála után csakugyan iskola lett Herman Ottóból!

   1957-et írtak akkor. A mai Városház tér 5. szám alatt állt egy épület, amelyben régóta – egész pontosan 1878 óta – hatosztályos népiskola működött, amit az évek során négyosztályos polgári leányiskolává, majd tanítónőképzővé alakítottak át.

   1948-ban államosították, ahogyan a többi oktatási intézményt is az országban. Állami Általános Leányiskola lett belőle, s mellette megmaradt a tanítónőképző is.

   1957-ben megszüntették az általános iskolát és a tanítónőképzőt is, a városi tanács úgy döntött, hogy az épületben létrehoznak egy leánygimnáziumot. Azt is eldöntötték, hogy az intézménynek nevet adnak. Igen, de ki legyen az illető? Kiről nevezzék el az új gimnáziumot?

   Az iskola igazgatóját, Varga Gáborné Zalán Irént kérték fel javaslattételre. A hegedű-ének szakos tanárnő akkor már hetedik éve állt az intézmény élén. Természetesen a tantestület tagjaival, barátaival, ismerőseivel is megtanácskozta, kinek a nevét viselje az új gimnázium.

Abban egyetértettek, hogy Miskolchoz kötődő, országosan ismert híresség legyen. Keresték-kutatták, ki lenne a legmegfelelőbb… A kollektív ötletelés közepette jutott eszébe az egyik alsóhámori születésű tanárnőnek az a régi történet, amit gyakran hallott a nagyapjától. A nagyapja is a nagyapjától hallotta, aki fültanúja volt annak, amint a kincstári kirurgus fia, a kis Herman Ottó a ’mi leszel, kisfiam?’ kérdésre azt a mulatságos választ adta, hogy:

– Iskola leszek Miskolcon.

A nagyapa a padba vésett feliratról is mesélt, de azt, hogy mi lett a pad sorsa, már ő sem tudta megmondani.

– Hej, pedig de jó lenne, ha előkerülne! – gondolta Varga Gáborné Zalán Irén igazgató, aki elragadónak találta a történetet. Tudta, a minisztérium azt várja, legalább három névjavaslatot terjesszen fel, hogy legyen miből választaniuk. Ő azonban legszívesebben azt írta volna:

„Javaslom, hogy az új leánygimnázium nevét az alábbi személyek közül válasszák ki:

1. Herman Ottó

2. Herman Ottó

3. Herman Ottó”

   Ami – valljuk be – nem is esett volna olyan távol az ’50-es évek szellemétől… De biztosan kellemetlen következménye lett volna… Ezért aztán az igazgatónő felterjesztése még két, Miskolchoz kötődő híres ember nevét is tartalmazta, Kaffka Margit és Dayka Gábor lett a másik két jelölt.

   Hogy a hajdani alsóhámori anekdota eljutott-e a magas minisztériumig? Vagy volt ott valaki, akinek erős miskolci kötődése volt, s a gyermek Herman Ottó hibás magyarsággal megfogalmazott mondatáról született legendát maga is hallotta? Nem tudjuk. De az tény, hogy a három név közül az övét választották. Az iskola homlokzatán az 1957/58-as tanévtől férfinév hirdette, hogy ez itt kérem, egy leánygimnázium. Kerek hat évig Herman Ottó, a névadó volt az egyetlen férfi az iskolában. 1963-ban aztán kinyitotta a kapuit a fiúk előtt is a gimnázium, mindkét nem nagy örömére bevezették a koedukációs képzést. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, milyen érdekes, hogy az igazgatói székben 56 éven át, egészen 2013-ig csakis nők ültek!)

   Sokan vannak, akik azt gondolják, az iskolák úgy születnek, hogy az illetékesek eldöntik, szükség van rá, aztán megépítik – vagy egy már meglévő épületet alakítanak át az iskola céljaira. Pecséttel hitelesítik az alapító okiratát, kinevezik az igazgatóját, meghirdetik a pedagógusi állásokat, felvételin kiválasztják a majdani diákokat.

   Nem, az iskolák nem így születnek. Így intézmények jönnek létre, amelyekben általános vagy specializált oktatás folyik.

Ahhoz, hogy igazi iskola szülessen, kell hogy épülete legyen, dokumentumai, igazgatója, tanári kara, tanulói. Kell, de ennyi nem elég. Így az oktatási intézmények születnek.

  

   Azt szokták mondani, hogy az iskolák csak állomások az ember életében. ’Második’ – ideiglenes – otthonként szolgálnak négy-öt-hat-nyolc évig.

Iskolába valóban csak néhány évig járunk, ám a hatása egész életre szól.

Azt mondom, iskola – de mi is az az iskola?

Az épület még nem az iskola.

Az oktatás még nem az iskola.

A diákok még nem az iskola.

Az osztályok, az évfolyamok még nem az iskola.

A tantestület sem, az igazgató sem az iskola.

Az iskola mindez együtt, és ennél sokkal-sokkal több. Valami, ami túl van a fogható, megszámlálható, megtapasztalható valóságon. Valami, ami ezekből született, s aminek születéséhez és megtartásához mindannyian kellenek. Valami, ami megemelődik, ami mindezek fölött lebeg, ami folyamatosan épül, növekszik, gyarapodik – állandó érték a mulandó, földi világban. Szellemi közösség, amely átívelve időn és téren összeköt mindenkit, aki valaha a Herman Ottó Gimnázium tanulója vagy tanára volt.

  

   Ha két ember találkozik valahol a nagyvilágban, s kiderül, hogy mindketten ’hermanosok’ voltak, nem idegenek többé egymásnak, akkor sem, ha nem egyívásúak, ha nem ugyanabba az épületbe jártak, ha egyetlen tanáruk sem volt közös, ha nem viselték már a valamikor kötelező fehér galléros, fekete egyenköpenyt.

   Az a kopott pad, amelybe Herman Ottó tizenkét évesen belevéste, hogy ’Iskola vagyok Miskolczon’, mára világnagy paddá nőtt, s darabkáiból mindenki szívébe jut egy kicsi, úgy van azon Herman Ottó neve, ahogy a víz csöppjében ott a tenger.

Ez a Herman Ottó Gimnázium igazi legendája.