A „28-as város”

A 20. század elején a Debrecen-Budapest közötti vasútvonalon utazók gyakran találkozhattak egy öregúrral, aki a térdére tett kockás füzetbe mindenféle titokzatos egyenleteket meg számsorokat jegyzett fel. Az állandó utasok csak úgy nevezték maguk között, hogy a „Professzor”, mert szentül meg voltak róla győződve, hogy valamikor a matematika nemes tudományának oktatója lehetett. A Professzor agglegény volt, nyugdíjas éveit a számok mellett legszívesebben utazással töltötte. A törzsutasok a hosszú út alatt sokat beszélgettek, mondhatni összebarátkoztak, szívesen osztották meg egymással örömüket-gondjukat, beszéltek a munkájukról, családjukról és a világ dolgairól. A Professzort nem igen lehetett bevonni ezekbe a társalgásokba, ha szólt is néha, csak röviden, és már vissza is tért rejtélyes matematikai számításaihoz. Utastársai tréfásan nógatták, hogy ne csak a 3-asok meg a 8-asok gömbölyű idomaival foglalkozzon, nősüljön már meg végre. A Professzor nem haragudott az ugratásért, föl sem fogta, hogy viccelődnek vele, többször is nagy komolyan kifejtette, hogy ő csak akkor nősül meg, ha majd megtalálja a tökéletes nőt.

        - Akkor örökre agglegény marad! – legyintett szkeptikusan az egyik házasember. A másik meg hozzátette, hogy a tökéletes nő az olyan, mint a perpetuum mobile, vagyis csak elméletben létezik.

        Akkoriban még nem járt InterCity, a menetidő Debrecentől Pestig kitett egy félnapot, s a szerelvény hosszabb pihenőre kényszerült Miskolcon, ahol mozdonyt cseréltek. Az állandó és alkalmi utasoknak ezt jól hallható módon hozta tudomására a költői vénával megáldott, rímekre fogékony bakter, aki a kupék mellett végigjárva kántáló hangon többször is elkiáltotta:

- Mis-kóc hu-szon-nyóc!

A velős kis epigrammában a „huszonnyóc” azt jelentette, hogy a mozdonycsere két perc híján félórát – azaz huszonnyolc percet – vesz igénybe. Az utasok ezalatt megmozgatták a tagjaikat, leszálltak a vonatról, és betértek a restibe egy-egy pohár szilvapálinkára, hosszúlépésre, korsó sörre. A huszonnyolc percből még arra is futotta, hogy ha megéheztek, bekapjanak valamit. Ez utóbbi persze elvétve fordult elő, így aztán a restiben a főtt kolbász-mustár összeillő párosa mellett legföljebb resztelt májat lehetett kapni sós vízben főtt krumplival. A máj rágós volt, a krumpli sós és vizes, az asztalterítők színéről pedig csak sejteni lehetett, hogy valaha fehérek lehettek – a huszonnyolc perc azonban a vendéglátó egységben különleges varázzsal bírt, amit csak az ismerhet, akinek volt alkalma már elmerülni a restik utánozhatatlan hangulatú világában.

        A Professzor rendszerint a kupéban ülő társasággal tartott a restibe, ám mindig csak szódavizet rendelt, s az asztal mellett sem mulasztotta el a kockás füzetébe jegyezgetni rejtélyes számsorait meg egyenleteit. Így volt ez akkor is, mikor a restibe új alkalmazott került, egy kontyos, barna, rendkívül csinos, fiatal nő személyében. Meg kell hagyni, egy jól megválasztott alkalmazott többet ér, mint bármilyen reklám! A huszonnyolc perces állásidő alatti fogyasztás mértéke hirtelen ugrásszerűen megnőtt; a férfitársaság tagjai egymás után rendelték a rundokat, csakhogy közelről szemrevételezhessék a formás fehérszemélyt, s beszédbe elegyedhessenek vele. Rendszerint megkérdezték, hány az óra, hányadika van, mi az aznapi menü, s egyszer azt is, vajon hány éves a szépasszony.

A kiszolgálónő megigazgatta a fodrokat a kötényén, majd mosolyogva közölte, hogy huszonnyolc éves, és nem asszony már, hanem elvált asszony. Több se kellett a vendégeknek, bőszen udvarolni kezdtek a facér szépségnek: egy elvált asszony könnyen bevehető várnak tűnt a szemükben – meg aztán a férfiember akkor is megpróbálja a szépet tenni, ha egyebet nem is akar vagy nem tud. Ne feledjük ugyanis, hogy csupán huszonnyolc perc állt az alkalmi udvarlók rendelkezésére…

A szépasszonyt körbedongó, olykor pajzán kifejezések úgy röpködtek a resti ódon falai között, mint a legyek, melyek a söröspohárra ragadt habmaradékoktól vagy a boroskancsó oldalán gyöngyöző vérvörös cseppektől megrészegülve esztelen száguldozásba kezdtek. Nem volt ebben semmi meglepő – a meglepő az volt, hogy a Professzor, mikor meghallotta a szép pincérnő életkorát, felütötte a fejét a kockás füzetbe írt matematikai hieroglifák közül, letette a tollát, és olyan megrökönyödve bámult a szépasszonyra, mintha az valamely neves ókori matematikus – mondjuk a nagy Püthagorasz – reinkarnációja lenne. S mikor kibámulta magát, azt mondta:

- Tökéletes!

Az utastársakban bennrekedt a szó, annyira hihetetlen volt, hogy a Professzor érdeklődését egy két lábon járó, formás asszonyszemély is fölkeltheti – hiszen hosszú évek óta, amióta együtt utaztak, csakis és kizárólag a számok kötötték le a figyelmét, bármiről folyt is a szó a kupéban, rá se hederített.

A szép felszolgálónő is felfigyelt a velős, ám tartalmas bókra, annál is inkább, mert a Professzor nyomatékosan megismételte:

- Tökéletes!

Téved, aki azt hiszi, hogy az asszonyokat a szószátyár lovagok bűvölik el leginkább, akik udvarló mondatok indáival kacskaringózzák körül a női szíveket… Valamirevaló női személy tudja, hogy azok olyan cifrázmányok csak, melyek a lényegi mondanivaló tartalmát hivatottak elfedni. Egy igazi nőre – és a mi formás pincérnőnk az volt – sokkal inkább hatnak a magvas, rövid, ám lényegre törő kijelentések. Annál többet, hogy „tökéletes”, ki is mondhatna neki?! Ez a szó a legszebb bók, mert ez maga az igazság – valami ilyesmit érzett a resti hősnője, s legott oda is tipegett formás lábain a Professzor asztalához, és kötényén a fodrokat igazgatva megkérdezte, szolgálhat-e még valamivel.

- Maga csakugyan huszonnyolc éves? – a Professzor szemüvege fölött vallatóan nézett az asszonyra.

- Annyi – érkezett a válasz -,  a jövő héten, június 6-án leszek huszonnyolc.

A Professzor felugrott, mint aki megütötte a lottófőnyereményt, és jobbja mutatóujját fölemelve szótagolta:

        - Hu-szon-nyolc! Ha-to-dik hó ha-to-di-kán!

Aztán az elragadtatás gyönyörével többször is felkiáltott:

- Tökéletes! Tökéletes! Tö-ké-le-tes!

A pincérnő szégyellősen mentegetőzött:

        - Jaj, ne tessék ilyeneket mondani, mert zavarba jövök!

De a Professzor újra meg újra megismételte, üdvözült mosollyal az arcán:

- Tökéletes! Maga tökéletes teremtmény! Maga a tökéletes nő!

Ki tudja, mi történt volna még, ha a bakter be nem szól a restibe, hogy letelt a huszonnyolc perc, indul a vonat. A kupéban az utasok felbolydult méhkasként zúgtak, zönögtek, mindenki arról beszélt, ami a restiben történt. Körbevették a Professzort, aki elmaradhatatlan kockás füzetét a szívére szorítva ismételgette a bűvös szót:

        - Tökéletes!

        - Meg kell hagyni, tényleg formás teremtés! – így az egyik törzsutas.

     - Szemrevaló! – tódította a másik – De hogy tökéletes?! Ezt miből gondolja, Professzorkám?

A megszólított valahonnan az álomvilág különös tájáról, révedezve felelte:

        - Nem gondolom. Tudom. A tökéletes szám. Háromszorosan tökéletes.

        - A szája? Hogy tökéletes a szája?! – kotnyeleskedett bele egy siheder – Én inkább az alakjára mondanám…

        - Nem a szája. A szám! – igazította helyre a Professzor.

Az egész kupé a Professzor szájára nézett: vékony vonalként húzódott keresztbe imponáló méretű orra alatt, elválasztva azt a határozott vonalú álltól, mint törtvonal választja a számlálót a nevezőtől.

- Jaj, maguk antitalentumok! – legyintett a Professzor, és mintha az Akadémián tartana székfoglalót, hosszas fejtegetésbe kezdett a Budapestre tartó szerelvény törzs- és alkalmi utasainak a tökéletes számok mibenlétéről. Meg kell hagyni, tudott magyarázni, mert Kőbánya felsőnél már mindenki tökéletesen tisztában volt vele, hogy a számelméletben így neveztetnek azok a számok, amelyek megegyeznek osztóik összegével (az osztók közé nem számítva saját magukat, beleértve viszont az 1-et is). A Professzor kockás füzetét használva táblaként azonnal illusztrálta is: lám, a 6 osztható 1-gyel, 2-vel, 3-mal, s azok összeadva épp 6-ot adnak ki – s ugyanilyen tökéletes szám a 28 is, melynek az osztói az 1, a 2, a 4, a 7 és a 14, s ezek összege (1 + 2 + 4 + 7 + 14) éppen 28.

        A rögtönzött matematikaórának akkora sikere lett, hogy ki az aktatáskája hátulján, ki az ujjain, ki fejben próbálgatta számolni, talál-e még ilyen tökéletes számot. A Professzor a sokat tudók mosolyával közölte, hogy ne is fáradjanak, mert sokáig kéne próbálkozniuk, a többi tökéletes szám messze van a 6-tól meg a 28-tól, legalább annyira, mint Makó Jeruzsálemtől. Merthogy a 496, aztán meg a 8128 a következő – ez a négy szám az, amit már az ókori görögök is ismertek.

- Hát most mán mink is ismerjük! – tette hozzá elégedetten egy nyírségi atyafi, ki jóízű szalonnázás után épp a bugylibicskáját tette zsebre.

- Akkor hát ezért mondta a pincérnőnek, hogy tökéletes! – nyugtázta az egyik törzsutas.

- Háromszorosan is tökéletes! – erősítette meg a Professzor – Először azért, mert 28 éves, másodszor mert júniusban született, ami ugye a 6. a hónapok sorában, harmadszor pedig azért, mert 6-án.

- Akkor ebből esküvő lesz! – jelentette ki valaki.

- Es-kü-vő?! – a Professzor szórakozottan megszámolta az ujjain a betűket – Hm… Az ’esküvő’ is 6 betű…

- Hát nem azt mondta a Professzor, hogy majd akkor nősül meg, ha megtalálja a tökéletes nőt?! – nézett körbe megerősítésért a megszólaló. A többiek hevesen bólogattak, és nyomatékosan kérték a Professzort, hogy el ne felejtse őket is meghívni a nevezetes eseményre.

Maguk se hitték, de a lánykérésre valóban sor került, méghozzá a következő héten, június 6-án, mikor a Tiszai pályaudvarra begördülő szerelvény csikordulva megállt, s a bakter éneklő hangon elkiáltotta magát:

- Mis-kóc, hu-szon-nyóc!

A resti megtelt a kíváncsi utasokkal, a pincérek nem győzték tálcáikon kihordani a resztelt májat sós krumplival, a habzó, hideg söröket, a vörös- meg fehérborokat – persze mindezt csak a gyomor kemencéjét befűtő néhány stampedli kisüsti után. A Professzort maga a resti szépasszonya szolgálta ki, s igyekezett úgy tenni, mintha nem látná a hatalmas rózsacsokrot, amit az az asztal alatt szorongatott izzadó tenyérrel.

Mikor már mindenütt terüljterüljasztalkám volt, a törzsutasok noszogatására szólásra emelkedett a Professzor, hogy közölje elhatározását a szép pincérnővel, akinek kezében remegett az üres tálca a megilletődöttségtől. Mert ha egyebét meg is kérték gyakran – a kezét most először életében. Az első férjét ugyanis ő maga cipelte el az anyakönyvvezető elé, mikor egyszer garatfelöntés utáni gyönge pillanatában találta.

- Engedje meg… - kezdte a Professzor, ki akkor döbbent rá, hogy leendő hitvese nevét sem ismeri. Szerencsére az asszony szolgálatkészen kisegítette:

- Magdus a nevem.

- M-a-g-d-u-s… ez is HAT! – kiáltott fel elragadtatással a Professzor, majd folytatta – Kedves Magdus! Hat, huszonnyolc, hat, hat… hatalmas öröm a számomra, hogy megtaláltam Önben a … huszonnyolc…  a tökéletes nőt! Ön ma, HATODIK hó HATODIKÁN épp HUSZONNYOLC éves… Ön a legtökéletesebb lény ezen a földön… én huszonnyolc… hat… meg vagyok hatva…

A resti közönsége lélegzetvisszafojtva, egy emberként drukkolt a Professzornak, ki végül kibökte:

- Maga a tökéletes nő… legyen a feleségem!

Magdus igent intett, és egy pillanat múlva már a Professzor nyakában csüngött, aki nem tudta, melyikre vigyázzon jobban, a jobb kezében tartott 28 szál rózsára-e, avagy a baljával átölelt újdonsült menyasszonyra.

A bakter ebben a pillanatban lépett be a restibe, hogy jelentse, lejárt a huszonnyolc perc, megvolt a mozdonycsere – de ahogy meglátta a filmbe illő jelenetet, hát azon nyomban elfelejtette a mondandóját, ott maradt az ajtóban, tátott szájjal bámulva az eseményeket. Így aztán azt is látta, amint egy tökéletes női száj összeforr a Professzor vékony törtvonal-szájával, majd a csókból és ölelésből kibontakozva megkérdezi:

- Hol fogunk lakni? – mert a nők már csak ilyenek: a romantika ikertestvéreként ott él bennük a realitás is.

- Hogy-hogy hol? – kérdezte a Professzor idült elragadtatással – hát lakhatnánk-e máshol, mint itt Miskolcon, a tökéletes városban, a 28-as városban?!

        A tökéletes szám hallatán a bakternek hirtelen eszébe jutott, miért is jött. Eleven szoborból hirtelen újra bakterré vált, s már mondta volna, hogy „hé, Miskóc, letelt a huszonnyóc” – de már elkésett vele. A Nyíregyháza-Budapest közötti, menetrend szerinti szerelvény pöfögő mozdonyával az élen abban a pillanatban zakatolt ki a pályaudvarról. Az utasok csak a következő járattal tudtak továbbmenni Pestre, de valahogy egyikük sem bánta a késést.

A Professzor nem tartott velük: ő maradt a tökéletes nő mellett Miskolcon, mit azután csak „28-as városnak”, „tökéletes városnak” emlegettek a vonattal itt átutazók.

(In: Csorba Piroska-Fedor Vilmos: Miskolci legendák – Kossuth Könyvkiadó, 2009. Az illusztrációul szolgáló képeslapokat a Miskolc a múltban facebook-csoport gazdag anyagából választottam, köszönet érte!)