Találkozás  

Nyolcéves voltam azon a nyáron, igen, ez egészen biztos. Emlékszem a születésnapomra, az augusztusi égre, amelyen hulló csillagot kerestem és nem találtam. És az elhatározásra, hogy erre a születésnapra mindig emlékezni fogok, és nem felejtem el, amit abban a pillanatban gondoltam. Mintha akkor született volna meg bennem valami különös éntudat, amely azóta sem hagy el, s nem változik. Mintha a csillagos égbolt sugározta volna rám a különös, megrendítő érzést, hogy vagyok, s hogy én vagyok az, egészen más, mint a többi ember, és akkortól fogva halálomig vagy tán azon túl is, ez mindig így lesz. Homályosan merül fel bennem mindez, de arra tisztán emlékszem, hogy augusztus volt, nem sokkal a születésnapom után. Esküvőre és lakodalomba voltunk hivatalosak. Nagy ünnep volt az nekem, s olyan távolinak tűnt kislány-magamnak a menyasszonyság, mint az égbolt az ő csillagaival.

Majd kiestem a szemeimen, úgy bámultam a fehér ruhás női alakot abroncsos, csipkés ruhájában, fehér tüllfátyolával, mirtuszkoszorújával. Az unokanővérem volt, s nekem ott, a templomban, uszályos fátyolával a hófehér ruhában ő maga volt a Titok, a Varázslat. Én foghattam a fátylát egy kisfiúval, mi sétáltunk apró léptekkel a méltóságteljes, ünnepélyes menetben közvetlenül a jegyespár után. A kislányok ilyenkor mindig elképzelik, hogy ők maguk is a menyasszonyok, de én nem merészkedtem ilyen messzire, én csak az áhítat és a titok légkörét szívtam magamba. Rózsaszín ruhácskám volt, s rózsákat tűztek a hajamba is. Óvatosan tartottam a fejemet, nehogy elhervadjanak a rózsák.

A lakodalom egészen más volt, mint az esküvő a templomban. A rózsaszín ruhámat s a rózsákat nem engedtem levenni, nem akartam átöltözni. A rózsák miatt nem szaladgálhattam, hát ültem nagy komolyan a sátorban, távol a menyasszonytól, mint a földiek a csillagoktól. A hatalmas sátorban rengeteg volt a vendég, sok-sok ismeretlen. Szerettem nézegetni az arcokat, bár igazán nem emlékszem már, miért, mire gondoltam közben. De megvizsgáltam alaposan mindenkit, aki a látókörömbe került. Mellettem még bőven volt hely, így nem csodálkoztam, mikor valaki megkérdezte, hogy leülhet-e. Felnéztem rá: katonaruhás, magas, fekete hullámos hajú férfi volt, huncut mosollyal kérdően nézett rám. Nagyosan bólintottam, és arrébb húzódtam egy kicsit. Pár pillanat múlva már őt szemrevételeztem, s elraktároztam agyam zugaiban mindent, amit láttam. A haja feketeségét, a rakoncátlan tincset, amelyik mindig a homlokába hullott; a bőre barnaságát, az orra ívét, a szája duzzadt puhaságát, a mosolyát, hófehér fogait… S aztán tovább: a zöld katonazubbony durva szálas anyagát, egészen le az ujjakig, a kezéig, amelyen az ujjak hosszúak voltak, szép ívű körmökkel és néhány sötét szőrszállal az ujjakon. Mindent jó alaposan megfigyeltem, ahogyan csak a gyerekek képesek figyelni, elméjükbe elraktározva mindent: hasznosat és haszontalant, lényegest és lényegtelent egyaránt.

Közben a vőfély rigmusai után szép sorban felszolgálták a vacsorát. Igazi nagy tányérom volt, és a katona szedett nekem levest, s a többi tálból is, amit kértem. Szemben, a fehér damaszttal leterített faasztal másik oldalán párok ültek, fiatalok és idősebbek, nagyokat nevettek, egyre nagyobbakat, ahogyan ürültek az asztalon lévő borosüvegek. Nekem csak vizespoharam volt, de megkértem a katonát, öntsön nekem is egy kis bort. Gyönyörű bíborszíne volt az üvegben, talán azért támadt rá kedvem. Sose ittam addig alkoholt.

A katona nevetett, de öntött a poharamba egy keveset, mondván, annyi nem árthat meg. Azt hiszem, mégis megártott egy kicsit. Már tombolt a jókedv, szólt a zene, a falusi lakodalmakon szokásos talpalávaló nóta, s ha a zenészek elhallgattak,

akkor a násznép folytatta szép szomorú hallgatókkal, meg csiklandósan gyors dalokkal. A katona is énekelt, az ő hangja, szép mély baritonja kizengett az ügyetlen, alkalmi kóruséból. Láttam a levegőben kanyarogni, sírni, nevetni azt a szép, barna énekhangot.

Az a barna hang tehette, vagy a csöppnyi bor, vagy a kettő együtt, de hangosan kezdtem gondolkodni. Gyerekeknél megesik néha játék közben.

– De szívesen megcsókolnálak! – sóhajtottam fel, s a katona, aki a bal, a szívem felőli oldalon ült, meghallotta. Gyöngyözve nevetni kezdett, s egyszerre csak

odafigyeltek ránk az asztal túlsó oldaláról is.

– Mit mondtál? Mit mondott a kislány?! – kérdezték, s én szokatlan bátorsággal megismételtem:

– Szeretném megcsókolni ezt a katonát!

A párocskák nógatni kezdték egyenruhás szomszédomat, hogy ugyan már adjon egy csókot nekem. Ő meg csak kacagott, kacagott, villogtak a fehér fogai. Nyolc évem minden öntudatával tiltakoztam:

– Nem azt akarom, hogy ő csókoljon meg! Én akarom megcsókolni!

Erre még jobban nevettek és biztatni kezdtek, hogy tegyem meg. Hogy láttam, tetszést aratok, tovább folytattam, valami olyannal, amit a nagyoktól hallhattam, s raktároztam el magamban:

– Ahhoz előbb sötétnek kell lenni! Világosban nem az igazi!

Valaki hahotázva fölállt, valamiféle cserebogárról beszélt, ami belőlem lesz, kiment a sátor oldalához, és másodpercek múlva sötétség borult a sátorra. A sötétben forró nevetések, jajdulások meg sikkantások hallatszottak. Én meg, mintha a fénnyel a félénkségemet is eloltották volna, feltérdepeltem a lócára, és megkerestem az én katonám arcát a számmal. A sötétben is éreztem, ahogyan mosolygott, amikor nagy komolyan, menyasszonyos áhítattal megcsókoltam.

Éreztem, ahogy forró lett a szám a forró, barna bőrétől.

Abban a pillanatban már vissza is gyújtották a villanyt. Én meg, mint egy kismacska, gyorsan lemásztam a lócáról be az asztal alá, s a damasztterítő védelmében a lábak között ügyesen elbújva eltűntem, az asztal végén kerülve csak elő, hátam mögött a kacagásokkal. Bemenekültem a házba, amely szokatlanul üres volt, be a legtávolabbi szobába, ott állt magasra vetve egy régimódi ágy, oda temettem az arcomat, s a kezemmel szorítottam a számat, el ne repüljön róla a csók. Behunytam a szememet, szerettem volna örökre sötétben lenni.

Onnan, a dunyhák puhaságából emelt ki engem a katona, s fordított maga felé a két erős kezével.

– Miért szaladtál el? – kérdezte nagy komolyan, de a fekete szemeiben bujkált a kacagás.

Összeszorított számon tartottam a tenyeremet, hallgattam. Néztem rá felhősen, haragosan. De csak nevetett rám, most már nevetett az egész arca, a barna hangja, a rendetlen fürtjei, a válla, az egész teste:

– Jól van, jól, tudom, azért szaladtál el, mert megcsókoltál. Jól van, visszaadom, akkor nincs miért haragudni! – A jobbjával lefejtette a kezemet a számról és megcsókolt. Aztán kivett egy rózsát a hajamból, a gomblyukába tűzte, és

nevetve elment. Az ajtóból még visszanézett, kérte, menjek vele, ha nem teszem, kivel fog ő táncolni.

Nem mentem vissza. A sátor nyílásából leselkedtem befelé, s láttam, ahogyan táncolt, ahogy a lányok odasimultak a zöld katonaruhához, a fényes gombokhoz. Láttam, ahogyan tartotta, vezette, vitte a karjaiban őket, s közben nevetett, mindig nevetett. Rólam elfelejtkezett, nem keresett többet engem.

*

Néhány hét múlva megkezdődött az iskola. Az udvarra kitett emelvény mögött ült a tanár kar, középen az igazgató nénivel. Mi ott sorakoztunk az udvaron, osztályonként, zsibongtunk, beszélgettünk, tele voltunk még a nyár illatával, ízével, játékaival. Elcsendesedtünk ugyan, amikor igazgató néni beszélni kezdett, de figyelni csak akkor, amikor a mi osztályunkról esett szó. Hogy új tanárunk lesz a régi, a tavalyi helyett.  Valaki megrántotta a szoknyámat, hogy ni, ott az új tanár! De nem láttam semmit a sor végéről, csak akkor, amikor az igazgató néni bemutatta, és ő felállt. Az a katona volt, akit én a lagzis sátorban megcsókoltam, s aki a csókomat visszaadta.

Az utolsó padba menekültem, a legkövérebb fiú mögötti fedezékbe. Dobogott a szívem, hogy mi lesz most már, ki kéne nekem innen a harmadikból iratkozni, de hová, nincs a faluban másik iskola. Ő meg, a katona, a tanár bácsi, az én osztályfőnököm már odaért hozzám a bemutatkozásban. Úgy álltam föl, azt vártam, megnyílik alattam a föld, és én elsüllyedek. Bámultam a cipőm orrát, és igazítottam az olajos padló rovátkáit, amikor felálltam. Amikor elsuttogtam a nevemet, megszólalt a szép barna baritonján:

– Végre egy ismerős! Emlékszel, milyen jót mulattunk a lagziban?!

Elvörösödtem.

Érdekes a gyerekek szerelme. Kár, hogy csak felnőtten emlékezünk rá, s az emlékezet, minden emlékezet már másít, hamisít! Abban már benne van a felnőtt tapasztalása, keserűsége, csalódása, reményei, reménytelensége. A gyerekek másképp szeretnek. Vagy mégsem? Hiszen ott volt bennem a gyönyörűség nyolcévesen is, éppen úgy, ahogyan ma; s a keserűség is, a féltékenység szaggatása is, ha csak szólt máshoz, ha másra mosolygott.

Nem, nem a felnőtt nőkre voltam féltékeny! Az osztálytársnőimre, akik el akarták szeretni tőlem! Nem mondtak ugyan ilyet, de én éreztem, hogy azt akarják! Örökös küzdelemben éltem, folyton ki kellett tűnnöm, a legjobbnak lennem, hogy engem szeressen! Azért jártam énekkarra, azért szerepeltem mindenütt, ahol ő ott volt, hogy tudja, mennyire fontos nekem. Közben persze tudtam, hogy a Márta nevű fiatal, barna tanítónő, aki bennünket nem is tanított, az az ő barátnője. Láttam őket gyakran, amint együtt mentek haza a falusi házba, ahol az én katona-tanár-bácsim lakott, de őrá nem voltam féltékeny. Az a felnőttek világa volt, nem is akartam bejáratos lenni oda, elég volt nekem a magam birodalma. Nagyobb volt az, mint a felnőtteké, hatalmasabb méretű benne az öröm is, a fájdalom is!

Madarak és fák napján mindig kirándult az egész iskola, s választottak mindig egy királyt és egy királynőt, akit sárga pitypangból font koszorúval megkoszorúztak. Reggeltől estig hancúroztunk az erdőszélen, a tisztáson a patak mellett kergetőcskéztünk, virágot szedtünk, száz meg száz koszorút fontunk, sípoltunk a levelekkel, szeret-nemszeretet játszottunk a margarétákkal, amelyek mindig hazudtak… Az én tekintetem mindig azt a fürtös, kedves arcot kereste. Láttam, ahogyan a tanítónővel bementek az erdőbe. Láttam, hogy sokáig, sokáig nem jöttek vissza. Amikor megjelentek, kócosak voltak és furcsa láng égett a szemükben. Akkorra kiválasztották a gyerekek a legszebb koszorúkat, s királyt választottak és királynét. A király az én tanár bácsim lett, hangos üdvrivalgással és tapssal várták, amíg letérdel, s én – egész havi zsebpénzembe került ezt elintézni! – megkoronázhattam a sárga pitypangból font koszorúval a fejét.

Kezet csókolt nekem, mint egy lovag, s széles mozdulattal köszönte a királyságot. A kezébe adták a kisebbik pitypangkoszorút, hogy most már válasszon magának királynőt. Nagy csönd lett, visszafojtott várakozás, s nézte mindenki, nézte komolyan a szép, barna tanítónőt, Mártát, hogy mikor kerül a fejére a korona.

Az én tanár bácsim, mintha bársonypárnán vinné, úgy emelte meg két felfelé fordított tenyerén a virágkoszorút, s elindult lassan vele előre. Minden szem őt követte, csak az enyém nem. Annyira fájt a szívemnek, hogy olyan sok idő választ el a felnőttségtől, talán sose érek el oda! Az eltolt idő fájdalmát éreztem, amely lehetetlenné teszi a legfontosabb találkozásokat. Nem akartam látni a királynőt, a szép barna tanítónőt, akinek a létezése most először nagyon fájt.

Hirtelen árnyék vetült rám, s letérdelt elém az én királyom. Egészen komoly volt, a szemében égtek csak a huncut csillagocskák, amikor megkérdezte:

– Lennél a királynőm?!

Tapsot és hurrát hallottam, s arra emlékszem, hogy fogtam azt a becses koronát, le ne repüljön a fejemről, amíg fölemelt, s forgott velem körbe-körbe, nagyokat nevetve. Soha, soha ilyen királyságot!

Nem volt attól fogva nap, hogy ne lett volna velem. Akkor is, ha elutazott, ha más helyettesítette az órán. Volt nekem egy világom, egy birodalmam, ott lakott a képzeletemben; abban ő volt a király, én meg a királyné. A királyné mosogatott,

ágyat vetett, babákat nevelt, a király meg este hazajött a munkából, felemelte a magasba a királynét, és körbeforgott vele. Be volt rendezve minden abban a birodalomban, volt udvara, erdeje, patakja, állatkái, pillangói, kertje, virágai, csupa, csupa pitypang. Akkor léptem be abba a birodalomba, amikor este behunytam a szememet az ágyba, s ott is maradtam a reggeli ébredésig. Azt hiszem, a gyerekek szerelmével nem ér föl a felnőtteké.

Kertünk minden virágát leszedtem, még a szomszédét is elkönyörögtem júniusban a pedagógusnapon. S hiába nevettek ki, megcsókoltam akkor is, nagy komolyan, áhítatosan. Férfi tanárt nem volt szokás megcsókolni. Ő elvette a virágokat, s kópésan odasúgta nekem:

– Most is visszaadjam?

Nagy komolyan nemet intettem a fejemmel. Akkor a csokorból kiválasztotta a legszebb rózsát, s visszaadta:

– Tedd a hajadba!

Úgy, olyan óvatosan lépkedtem hazafelé, akárcsak a lakodalmas menetben, el ne hervadjon a rózsám.

A következő esztendő volt az alsó tagozat utolsó éve. Egész nyáron reszkettem, hogy maradjon velünk. Szeptemberben aztán megnyugodtam. Ott ült az emelvényen és mosolygott. Ő vitt tovább bennünket, negyedikeseket.

Így ment ez egészen tavaszig. Akkor egy reggel nem jött be órára. Az osztály tombolt, zsibongott, fékeveszetten ugrált. A hetesek krétát és szivacsot dobáltak, elszabadult a pokol. Ebbe a pokolba lépett be az igazgató néni. Az arca gyűrött

volt, fáradt, a tekintete fakó. Olyan hirtelen lett csönd, mintha késsel metszették volna el a hangok torkát. Halkan csak annyit mondott, hogy hazamehetünk, ma nem lesz tanítás. Nem lesz tanítás, mert a tanárunk meghalt.

Hazafelé mániákusan számoltam a lépteimet, görcsösen igyekezve, hogy egyformákat lépjek, mintha az életem függött volna ettől. Ha úgy éreztem, nagyobbra vagy kisebbre szabtam a mozdulatot, visszamentem és újrakezdtem. Több óra alatt

tettem meg a húszperces utat.

Az utcán mindenfelé – ilyen a falu világa – asszonyok és férfiak álltak a kapukban, a hangjukban sajnálat, döbbenet, csodálkozás, a hírek újabb meg újabb foszlányai. Azokból a félmondatokból, szavakból állt össze az, amit nem mondott el az igazgató néni. A vonat, a hajnali vonat alá vetette magát az én tanárom. A mozdonyvezető már nem tudott megállni, hiába fékezett. A lakást, amelyben lakott, átkutatták a rendőrök. Találtak egy búcsúlevelet, magukkal vitték. Nem találtak

búcsúlevelet, pedig keresték. Írt. Nem írt. A hírek keringtek, szálltak utcáról utcára.

A temetése másfél hét múlva volt, távol tőlünk, az ország másik csücskében, a szülőfalujában. A buszokra, amelyek indultak az iskolából, nem fért föl mindenki, azt mondták, majd kijelölik, kik mehetnek. Tudtam, hogy én mindenképpen eljutok a temetésére.

Kicsi sírt hantoltam a kertben magamnak. Ez volt egyetlen látható jele a birodalmamnak. Két kis botocskából volt a kereszt, fehér cérnával kötöttem össze, s mindennap tettem rá egy virágot. Szerettem üldögélni a kis sír mellett, akkora volt csak, mint egy madárkáé. Ültem keresztbe tett lábakkal, és szép sorban, halkan, csak úgy magam elé, elénekeltem az összes dalt, amit tőle tanultam. Ha elfogyott, újra kezdtem. Nem léptem be többé a birodalmamba, mert nem volt már ott király. Nem sírtam, nem fogtam föl a halála hírét, azt hiszem. Vajon föl lehet egyáltalán fogni az elmúlást?

Aztán eljött a temetés napja. Fekete ruhát kaptam, feketeszegélyes zsebkendőt, fekete harisnyát. És fekete volt mindenki a buszon. Attól a nagy feketeségtől összeszorult a szívem.

A falucska, amelyben lakott, még kisebb volt, mint a miénk. Az édesanyja picike, töpörödött öregasszony, az édesapja görbebotos, hajlott öregember. Egymást támogatták a tornácos ház előtt, könnytelen szemmel, görnyedten. Az udvar közepén ott állt a ravatal, a ravatalon a koporsó. Nagy kandeláberek égtek a négy sarkánál, fekete selyem takarta a ravatalt. A felnőttek előretülekedtek, hogy lássák. Hallottam, ahogyan beszélik, hogy felboncolták. Akkor még nem boncoltak minden halottat, akkor még lehetett otthonról temetni.

Lassan sorokba rendeződött a tömeg, s szép lassan haladtak előre a koporsó oldalán, nézték mohó részvéttel, sajnálkozással, kíváncsisággal, némán szörnyülködve, feljajdulva a halottat. Ott mentem én is a sorban, nem lehetett, nem is akartam már kitérni. Mentem, apró kis lépésekkel egyre közelebb és közelebb a halálhoz.

A fülemben összekeveredtek a hangok, a sírások, a jajgatások, egyetlen torz, disszonáns dallam lett belőlük. Olyan közel voltam már, annyira közel! Ott álltam már a lábánál, láttam a fekete koporsótetőt, az oldalán a feliratot a nevével, s azzal: élt 25 évet. Tengernyi idő volt az az én kilenc évemhez képest, s mégis elfogyott! És a menet haladt, haladt, egyre haladt közelebb és közelebb hozzá.

Már ott álltam mellette. A koporsóba kis üvegablakot vágtak, amelyen át, tudtam, látni lehet a szegény, megskalpolt, majd visszavarrt fejbőrű halott fejét, arcát. Néztem kitágult szemekkel, nem tudtam nem nézni máshová, mint a téglalap alakú üvegablakra. Tudtam, hogy amit látni fogok, az az arc kitörli az összes addigi arcát: a kedveset, az elevent, a mosolygósat, az éneklőset, az engem megcsókolót, a barna bőrűt, a lélegzőt, az élőt! Tudtam, és nem akartam látni, mégis megbűvölten néztem, még három lépés, még kettő, még egy, és látni fogom… Nem tudtam szabadulni, elszaladni, elfutni, elmenekülni.

Délután volt. Tavasz, koranyár, nem is tudom. Felhős volt az ég, ahogyan temetésre illik is viselnie magát az időnek. De abban a pillanatban, amikor odaléptem arra a helyre, ahonnan a kis ablakon át megláthattam volna az arcát, kiragyogott a nap, kitombolt a felhők mögül, s a fényét odareflektorozta, odairányította teljes erejével arra a téglalap alakú üvegablakra. Ragyogott, vakított az üveg, mikor ráemeltem a tekintetemet. Csak azt a ragyogást láttam, a napfény villogását, nyarát, az tűzött a szemembe. A ragyogás eltakarta előlem őt, szegény halott arcát, kihűlt tincseit, üveggé dermedt, lehunyt szemeit, sziklába mártott vonásait, halott öltönyét, ingét, nyakkendőjét, a varratokat a homlokán és a nyakán.

Éreztem őt a közelemben. Ott volt, és vigyázott rám. Nem engedte, hogy túl korán lássam meg a halált.

(Megjelent Az aranykor vége c. novelláskötetemben a Felsőmagyarország Kiadónál 2004-ben)