Egy 1912-ben készült fotográfia margójára…

Még egy éve sincs, hogy a facebookon elindítottam a Szuhakálló régen és ma oldalt, megteremtve ezzel szülőfalum virtuális változatát, amelyhez kapcsolódhat bárki, akinek köze van vagy volt a településhez, éljen a világ bármely táján.

Hétről-hétre gazdagszik és gyarapodik azóta virtuális közösségünk: írások, régi fotográfiák, a közelmúltban készült fényképek kincsei válnak közkinccsé. Köszönet érte mindenkinek, aki – akárcsak egy fotóval, hozzászólással, történettel is – hozzájárul mindehhez.

Életem első tizennégy esztendejét Szuhakállóban töltöttem, s később még tizenkilencet. Az első tizennégyet gyermekként, a tizenkilencet tanárként. Ismerem az iskolákat kívülről-belülről, a katedra mindkét oldaláról, az általános iskola első osztályától (néhány olvasás órán helyettesítettem) a felső tagozaton át (tanítottam rajzot, matematikát, magyar nyelv- és irodalmat, történelmet) a középiskoláig (tizennyolc évig gimnáziumban dolgoztam), sőt azon is túl (néhány évig egyetemen is adtam órákat).

…Hihetetlen örömöt jelentett, amikor egy régi tanítványom – a szuhakállói Prókai Andrea – elküldte a családja birtokában lévő fotókat a Szuhakálló régen és ma oldal számára. A legnagyobb meglepetést az a felvétel jelentette, amely 1912-ben készült a település iskolaépülete előtt: rajta – vélhetően – az összes osztály minden tanulója és az egész tantestület.

Íme a kép, és aztán némi korkép, magyarázat és szubjektív reflexiók:

Azt írtam, hogy ’az összes osztály minden tanulója’ és az ’egész tantestület’, mert akkoriban osztatlan iskolában tanultak a szuhakállói gyerekek (ahogyan vidéken szinte mindenütt), s egyetlen tanítójuk (kántortanító, egyben igazgató) volt.

A fénykép hátulján ennyi szerepel: K. Zelena István 1912.

2.

      

       1912.

       Több mint száz év telt el azóta, a képen szereplők közül nem nézheti már meg senki önmagát, sem társait. Nézem helyettük én, s nemcsak a felvételt, de azt is, ami azon nem látható.

       1912-ben a szuhakállóiak – ahogyan mások sem – nem sejtették, hogy hamarosan a ’nagy háború’ fordítja fel a világot. S hogy még abban a században lesz egy másik világháború is. 1912-ben az iskola falán lógó térkép még így ábrázolta Magyarországot:

A megye térképén pedig Szuhakállóra is rámutathatott nádpálcájával az Igazgató-tanító úr:

A szomszédságunkban lévő Izsófalvát ekkor még Disznóshorvátnak hívták

       1912-ben Magyarország államformája királyság volt, hivatalos megnevezése pedig: Osztrák-Magyar Monarchia.

A király – I. Ferenc József – arcképe ott függött a legkisebb falusi iskolában is, s minden tanuló kívülről fújta Vörösmarty Mihály Fóti dalának rá vonatkozó részletét:

„A legelső magyar ember
     A király:
Érte minden honfi karja
     Készen áll.
Lelje népe boldogságán
     Örömét,
S hír, szerencse koszorúzza
     Szent fejét!

Minden ember legyen ember
     És magyar,
Akit e föld hord s egével
     Betakar.
Egymást értve, boldogítva
     Ily egy nép
Bármi vésszel bizton, bátran
     Szembe lép…”

       

A páratlanul sokáig – 68 évig – regnáló uralkodó így nézhetett ki 1912-ben:

       Feleségét, a szépséges Wittelsbach Erzsébet Amália Eugénia bajor hercegnőt Sissyként ismerte – és szerette – az egész ország. Valóban kora egyik legszebb asszonya volt:

Alakját a szépséges Romy Schneider elevenítette meg filmen:

3.

       De térjünk vissza a mi talált kincsünkhöz, az 1912-es fotóhoz!

       Szuhakálló (1885-től ugyanis már hivatalosan is így hívják a falut) első iskolája – a fennmaradt papírok szerint – 1818-ban épült. A település lelkes hívei ekkor bízták meg a görögkatolikus lelkészt elemi iskola építésével. Az erről készült hivatalos okiraton 17 személynél ilyen névaláírást találunk:

Az, hogy tizenheten még a nevüket sem tudták aláírásukkal hitelesíteni (s az aláírók között is lehettek analfabéták, akik csupán a nevüket tudták leírni), mutatja, hogy bizony nagy szükség volt a létrejövő görögkatolikus elemi iskolára!

A tankötelezettséget, 6-tól 12 éves korig csak az 1868-as népiskolai törvény írta elő, addig kiváltság volt az iskola, a tanulás (gondolnák-e azok, akik manapság nyűgnek tekintik?)

Szuhakállóban 1868-ban 64-en jártak iskolába, méghozzá kétfélébe, vagy a mindennapi vagy az ismétlő iskolába. A törvény ugyanis úgy rendelkezett, hogy akinek nincs módja az elemi után továbbtanulni, az járjon 15 éves koráig az ismétlőbe, hogy megtanuljon minden szükséges alapismeretet. Kállóban a ’mindennapi' iskolában 25 kislány és 24 fiú (6–12 év közöttiek), az ’ismétlőben’ 8 lány és 7 fiú (12–15 évesek) tanult. Az utóbbiak a tanulás mellett sokat dolgoztak otthon és a földeken, hiszen a tanítás számukra télen csupán heti 5, nyáron pedig heti 2 órát jelentett.

Becses kincsünkön, a Prókai Andreától kapott fotográfián Barta Mihály tanító úr ül a középpontban, tanítványai körében.

Keménygalléros, ünnepi öltözete, ápolt bajusza, méltóságteljes tartása, komolysága egy másik, ma már letűnt világot varázsol elénk. Barta Mihályt 1910-ben nevezték ki a falunkba tanítónak, s mert ebben az évben a múcsonyitól elválasztották a szuhakállói kántorságot, egyúttal kántornak is.

Barta Mihály 1912-ben

Folytatása következik...

***

Íme, itt a folytatás:

4.

       

       A régi – 1818-ban alapított – iskola helyett az egyház 1883-ban újat építtetett. Barta tanító úr ebben az épületben kezdett dolgozni (folytatva elődje, Szuchy Antal munkáját).

       Ha visszafelé forgathatnánk az idő kerekét, s belépnénk az iskolába, csupán egyetlen tantermet találnánk benne.

A 34 négyzetméteres helyiségben lócákon ülnek a diákok, előttük asztal. Nem kettesével foglalnak helyet, hanem egy-egy sorban annyian, ahányan elférnek, valahogy így, ahogy ezen a korabeli felvételen:

     Amikor kevesebb gyerek volt, akkor középen egy kis helyet hagytak az asztalok-lócák (így hívták a padokat) között, hogy a Tanító úr el tudjon ott menni. Valahogy így:

         Egyenruha nem volt, minden gyerek a hétköznapi ruhájában járt iskolába. Cipője vagy csizmája sincs mindegyiküknek, a ruhák is rendszerint körbe-körbe jártak a családban, és a rokonságban; mindig az viselte, aki épp belenőtt. (Ez az én gyerekkoromban is így volt, jaj, bánkódtam is sokszor amiatt, hogy nem én vagyok a nővérem, mert akkor neki kellett volna az én kinőtt ruháimat viselnie.)

        Ünneplőt csak különleges alkalmakkor vettek fel – ilyen volt például ennek a fényképnek a készítése. De figyeljük csak meg, itt is találunk olyan lábacskát, amelyen nincs lábbeli (és csak az első sorban ülőket tudjuk ilyen szempontból szemügyre venni, mert a többiek lába nem látszik):

...S még nincs vége :) 

***

        Abban az egyetlen tanteremben tanult mindenki, hatévestől a tizenkét évesig, 1912-ben a kép tanúsága szerint hatvanketten! (Csak összehasonlításul: a legnagyobb létszámú osztály, akiket pályám során tanítottam, a Herman Ottó Gimnázium négyosztályos évfolyamának negyvennégy fős osztálya volt 1994-től 1998-ig. Dupla órákon - mert a nulladik órák mellett ilyen találmány is létezik - néha úgy éreztük, hogy még a levegő is megszökött az osztályból... S ha ablakot nyitottunk, hogy visszajöjjön, akkor vele jött a villamosok hangos csörömpölése és az utcazaj is.)

        Osztatlan iskola volt a kállói, azaz a különböző életkorú és évfolyamú tanulókkal egy időben, egyetlen helyiségben egyetlen pedagógus foglalkozott. Amíg Barta tanító úr az egyik osztályt tanította-számonkérte hangosan, a többinek csendben végezhető feladatot adott. Páratlan karmesterként dirigálta az órákat.

        Az osztatlan oktatásnak – hátrányai mellett – előnyei is voltak. Fegyelemre és önfegyelemre, elmélyült figyelemre és együttműködésre szoktatott. Az érdeklődő, okos gyerek magába szívhatta a nagyobbak tudományát, ugyanakkor a gyengébbek folyamatosan ismételhettek, hiszen akaratlanul is hallották az alattuk járók számára szánt tanítói magyarázatot vagy épp társaik feleletét. Ami ilyen sokszoros megerősítéssel vésődik be az emberi elmébe, azt az idő sem törli ki könnyen. Sok idős embert ismerek, aki hatvan-hetven év után is hibátlanul el tudja mondani az elemiben tanult memoritereket. (Nem véletlen, hogy sok fejlett ország exkluzív magániskolájában ma is osztatlan módon szervezik az oktatást.)

        A kállói tanterem berendezése mai szemmel nézve szegényesnek tűnhet. A lócákkal-asztalokkal szemben állt a tanári asztal székkel, amelyet később dobogóra (katedrára) helyeztek, ily módon szimbolikusan is a gyerekek fölé emelve a Tanítót. Persze praktikus okai is voltak, hiszen a ’magasból’ figyelő szempár így minden apró stiklit észrevehetett. (Okos tanár persze nem tesz mindent szóvá, amit észrevesz).

      A tanári asztal mögötti falra akasztott kereszt jelezte az iskola görögkatolikus felekezeti mivoltát.

      
Hogy a kereszt épp ilyen (ún. ortodox kereszt) volt-e vagy sem, nem tudom. Azért ezt választottam illusztrációul, mert számomra különösen kedves, hiszen Farkas Olivér atya ajándéka.

Az is lehet, hogy nem többszárú kereszt függött az osztályteremben, hanem az ún. latin kereszt alakú feszület (bár a bizánci hagyományt követve a görögkatolikusok rendszerint a többszárú keresztet használták-használják).

        A Monarchia címere és a király arcképe is kitüntetett helyre került a fehérre meszelt falakon.

      Az oldalfalakon elhelyezett szemléltető táblák az oktatást segítették. Ott volt a négyrészes ’oskolai fali abc a gyengék oktatására’, Magyarország térképe és természetrajzi ábrák is.

1912-ben már természetrajzi ismereteket és egyéb reáltárgyakat is oktattak, bár az alábbi szemléltető eszközökkel csak az a kevés diák találkozhatott, akit tovább tudtak taníttatni a szülei:

Hartl-féle optikai korong 1912-ből (fénytani kísérletek elvégzésére)

Változtatható hajlásszögű lejtő, amit trigonométerként használtak.

Hogy a téli hidegben se kelljen bezárni az iskolát (pedig de tudtunk örülni a gyerekkoromban még létező szénszünetnek), fűtőtest is kellett a terembe. Nem radiátor persze, hanem búboskemence,

később pedig vaskályha.

         A kályhát szünetekben a nebulók táplálták. (Még az én gyerekkoromban is volt 'szénfelelős' az osztályban.)

         A berendezés elmaradhatatlan kellékéül szolgált a tábla és a számológép is.

        Szülőfalumban magyarul tanultak írni-olvasni, számolni a gyerekek, de a hittant sokáig rutén nyelven tartotta a Tanító úr, hiszen Szuhakálló – mára őslakosnak számító – lakói közül sokan (a Bezsillák, Zelenák, Drótosok, Tóthok, Oroszok, Borosok stb.) Felvidékről áttelepült rutének voltak. (Emlékszem, gyermekként gyakran hallottam az öregeket – köztük Boros nagymamámat is – egymással ’tótul’, azaz ruténul beszélni. A nyelvtudásuknak hasznát is vették az oroszok bejövetelekor.)

5.

       A mostani diákok-cipelte táskák terhével összehasonlítva a régiek felszerelésének súlya csekély volt. Érdekes, de azt tapasztaltam, hogy míg az első osztályosok olyan nehéz táskát hordanak, hogy szinte a táska viszi őket, addig a végzős gimnazistáké elfér egy divatos tarisznyában, apró hátizsákban. Ez a fordított arányosság kivétel nélkül érvényesült diákkoromtól tanárságom végéig… Hja, a negyedikes (mai számozás szerint tizenkettedikes) gimnazisták már csak az aznapi ’salátaleveleket’ (= a tankönyv aktuális lapjait) viszik magukkal, míg szegény elsősök-alsósok a biztonság kedvéért mindent… hátha kéri a Tanító néni.

        Hogy mit rejtett magában egy-egy kállói iskolás táskája 1912-ben? (Feltéve persze, hogy telt a szüleinek a maihoz képest apró méretű táskára, mert ha nem, akkor vászonba csomagolva vagy tarisznyában hordta magával az iskolai kellékeket.) Vajon akad még valamelyik kállói padláson belőle?… Nem tudom. Ma már az én gyerekkorom iskolatáskái is muzeális tárgynak számítanak:

A képen nem látható, de ez a táska hátitáskaként is hordható volt.

       A vászonban, táskában, tarisznyában univerzális ’füzet’ lapult: a fakeretbe foglalt palatábla, amelynek egyik oldala vonalas volt, a másik kockás. Jól kihegyezett palavessző volt mellette és szivacs: az előbbivel írni, javítani, az utóbbival törölni tudtak. Ha betelt a palatábla, letörölték, és újra ott volt előttük a tabula rasa… Íme, a tökéletesen újrahasznosítható ’füzet’ receptje!

Egy réges-régi palatábla, palavessző és a törlésre szolgáló tengeri szivacs



Íme, a 'számtanfüzet'! J

A palatábla kétféle méretben volt kapható: 22x15,5 cm és 24x17,5 cm. A palavesszőt és a szivacsot madzaggal erősítették a táblához, így akinek még egy vászondarabra sem telt, egyszerűen a hóna alá csapta, és úgy indult iskolába.

Tábla, kréta, spongya a Tanító úrnak, palatábla, palavessző, szivacs a nebulóknak. Füzet is volt, abba már csak akkor írtak, amikor jól elsajátították a betűvetést. A füzetet, a mártogatós tollat, és a tintát kis üvegben, kalamárisban ugyancsak a tanulók hordták magukkal.

Régi mártogatós tollak

Ennek a kalamárisnak a teteje már elveszett

A füzetbe tehát csak a tintába mártott mártogatós tollal szabadott írni. Nagy odafigyelés és gondosság kellett hozzá, hogy az ember ne ejtsen vele pacát, s azt véletlenül a könyökével - vagy az eltüntetni vágyás buzgalmában szándéka ellenére - még jobban el ne maszatolja.

A pacák formája olyan változatos, mint a felhőké

        Mártogatós tollunk, tintásüvegünk nekünk is volt. Sőt, pacát is ejtettünk bőven! A kalamárist, tollat az iskolapad megfelelő mélyedésébe tettük mi is, akárcsak elődeink 1912-ben.

***

1818-ban, amikor Kállóban az első iskolát állíttatta a görögkatolikus lelkész, még nem volt tankötelezettség. 

Mosoly nélkül nem tudok arra gondolni, hogy akkoriban a diákokat toborzással  igyekeztek az iskolába csábítani.

Március 12-én, Szent Gergely napján, a Tanító úr elküldte néhány nagyobb tanítványát zászlókkal, dobbal, menjenek be minden házba és verbuváljanak énekszóval:

Szent Gergely doktornak, híres tanítónak

az ő napján,

Régi szokás szerént mönjünk Isten szerént

oskolába.

Lám, a madarak is hadd szaporodjanak,

majd eljőnek,

a szép kikeletkor sok szép énekszóval

zengedeznek.

Hogyha nem adhattok az útra deákot

házatokból,

papirosra valót adjatok, adományt

javatokból…

Sok strófából állt a verbuváló ének, amelynek nemcsak a tanulók toborzása volt a célja, hanem az adománygyűjtés is. A diákok persze tréfás versszakokkal is megtoldották a komoly éneket. Effélékkel:

    Fiúk, lyányok, jertek, menjünk iskolába,

    Eleget kandikáltunk a kásás fazékba.

   Jó tanitónk vagyon, szereti a játszást,

   Megengedi nyárban a jégen csuszkálást…

Ahol volt iskolára érett gyerek, az tarisznyáját átvetve nagy izgalommal követte a verbuválókat. Így mire az iskolához értek, egyre gyarapodott a számuk. Nem is volt olyan ház, ahol egy darab szalonnát, cipót, néhány tojást ne tettek volna a toborzók kosarába. Ezek a Tanító urat illették, az ő javadalmazását sokáig ugyanis a szülők adták össze.

Az 1818-as okirat tanúsága szerint a kállói tanító számára minden gyermek szülei egy véka gabonát, harminc koronát, és Mindenszentek napjától Szent György-napig naponta négy darab tűzifát ’fizettek’.

A magyar nép megbecsülte a tanítóit, hiszen a Gergely-napi toborzás alkalmával adott adomány mellett sokáig ebédet is vittek a Tanító úr lakására szép sorban beosztva, melyik napon ki mit főz: töltött káposztát, szilvás derelyét, gombócot. A híres magyaros vendégszeretetről a szólás is árulkodik: „Szokása az a magyarnak, hogy a jussát nem hagyja; de ha szépen kérni tudják, az ingét is odaadja.”

1878-ban a tanító javadalmazásában már 13,5 hold szántóföld is szerepelt.

Barta Mihály tanító úr 36 éves volt 1912-ben, a régi fotográfia készítésekor.

Édesapám, aki 1923-tól 1929-ig volt az elemi iskola tanulója gyakran mesélt a TANÍTÓ ÚRRÓL. Nem véletlenül írtam csupa nagy betűvel, mert mindig a tisztelet hangján szólt róla. Képzeletem előtt megelevenedett a mindig kifogástalan, ’úrias’ ruhába öltözött, szálegyenes férfi, aki vasárnap délutánonként feleségével karonfogva sétált végig a falun, és fogadta a kicsik-nagyok köszönését. 

A lakásuk ezzel a szép, Dózsa György utcai tornácos házzal átellenben állt (a Szuhakálló régen és ma facebook-oldalon szereplő fotó Prókai Andrea tulajdona):

Gyermekkoromban a házban, amelyben azelőtt Barta tanító úr lakott, Nagy Józsi bácsi élt a feleségével, Mariska nénivel és két lányukkal: Marikával és Mártival.
Marika alakját versben idéztem meg, ő Nagymari az Ó, a nagylányok! című versemben:
http://stonesdontwilt.blogspot.hu/2014/04/o-nagylanyok-o-nagylanyok-noverem-aniko.html) 

Barta tanító úr felesége – akkor ez természetes volt – nem dolgozott. Kényelmes, nyugodt, polgári életükhöz nemcsak a vasár- és ünnepnapi séták tartoztak hozzá, hanem a házukat rendben tartó, háztartásban segítő cseléd is.

Az egyházközség 1921-től még egy tanítót nevezett ki Barta Mihály mellé egy – Felvidékről menekült – tanítónő, Deák Mária személyében. Őt néhány év múlva Bezsilla György váltotta, aki 1928-ig maradt a szuhakállói görögkatolikus iskolában. Utána – 1929. január 10-től – Lakatos Évát nevezték ki második tanerőnek. (Róla – gyermekkorom meghatározó alakjáról – külön írok majd.)

Édesapám az 1928-29-es tanévben befejezte az elemit.

Édesanyám pedig a következő, 1930-31-es tanévben kezdte az iskolát.

Barta Mihály tanító úr 1936-ban nyugdíjas lett. De hol van még mindez 1912-től, amikor a fotó készült!

***

Az elsősök az első két hetet játékkal töltötték az iskolában. Az apjuk ezalatt faragott nekik egy kis, kézbe fogható lapátot, olyasmit, mint a galuskaszaggató deszkák:

 Erre a Tanító úr ráragasztott egy papírlapot, amelyen az ábécé szerepelt apró és öreg (azaz nagy) betűkkel. Ez volt az első tankönyv. A későbbiekben, amikor már ’igazi’ ábécéskönyvet kaptak, az – akárcsak a ruhák, cipők – ráörökítődött a nagyobb gyerekről a kisebbre, s ha már a családban nem volt több iskolás, akkor a rokoncsemetékre.

Olvasni úgy tanultak meg a nebulók, hogy a betűket egybeolvastatták velük, silabizálva (betűzve) majd szótagolva hangoztatták a szavakat, a folyékony olvasás csak utána következett. De még akkor is, egy-egy hosszabb, bonyolultabb szónál visszatértek a betűzésre. Jobb kezük mutatóujja volt a 'sorvezető'.

(Volt idő – nem is olyan régen –, amikor a szóképes olvasástanítást tették kötelezővé. Az angol anyanyelvűeknél bevált módszer azonban nem járt sikerrel a magyar iskolákban. A két nyelv ugyanis alapjaiban tér el egymástól: a magyarban, ha a betűket ismeri valaki, bármilyen ismeretlen szót ki tud olvasni; az angolban viszont ez nem így van. Édesapám jut róla az eszembe, aki az angol nyelvet jellemezve gyakran idézte a tréfás mondást: „Az angolok a spárgát úgy írják, hogy zsineg és úgy ejtik, hogy madzag” – majd egyszer elmesélem, miért került az angol nyelv gyakran szóba közöttünk.

Az angol izoláló (elszigetelő) nyelv, a magyar pedig agglutináló (ragozó) – és ez nagy különbség! Mivel a mi édes anyanyelvünkben szinte minden toldalék a szótő után – azzal egybeírva – használatos, mulatságosan hosszú szavakat képezhetünk teljesen szabályosan. Ki ne ismerné például a ’megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért’ szót? …Van ám ennél hosszabb is.

Mára már objektív vizsgálat is igazolja, hogy csakis az ún.silabizáló (hangoztató-elemző) olvasással tanulók agyában mutatható ki látható változás a hangok és betűk összekapcsolásával foglalkozó területen, a szóképes módszerrel tanulóknál nem.)

Ahogyan az olvasásnál fontos volt a hangoztatás, a hangos olvasás, úgy a számolás tanításánál is. Szép fokozatosan, segédeszköz igénybevételével sajátították el a négy alapműveletet. Segédeszközül két számológép is szolgált: az egyik az osztályteremben lévő, nagy fagolyós, a másik (amit eleinte jól láthatóan, később csak a pad alatt vagy a hátuk mögé dugva használtak… Nagy előnye volt ennek a számológépnek, hogy nem lehetett otthon felejteni – csak a tulajdonosával együtt.)

A negyedik elemi végére ezerig tudtak összeadni, kivonni, osztani, szorozni, negyedikben a törtek, a római számok és a mértékegységek is a tananyag részét képezték.

***

Az írás-olvasás, számolás mellett a hittan, a vallásgyakorlás, a közös imádkozás, a kis katekizmus tanulása, a helyes viselkedésre oktatás is része volt az iskolai mindennapoknak.

Az uzsonnára a Tanító úr adott engedélyt. Ének és ima után ki-ki elővette a tarisznyájából, táskájából vagy a lajbija, köténye zsebéből a magával vitt ennivalót, és jóízűen elfogyasztotta. (Hogy, hogy nem, senki sem válogatott, sós kenyér, sült krumpli, sütőtök, laska – mind csupa csemegének számított.) Az étkezés után kiszellőztették az osztályt, s következhetett a leckefelmondás. A nádpálca is előkerült időnként, de Barta tanító úr – édesapám elmondása szerint – csak ritkán használta arra, hogy megregulázza a renitenseket. 

Fájdalmasan csípős a nádpálca ütése

A jó viselkedés mibenlétéről képet kaphatunk Bezerédy Amália verses illemtanából:

Először ha felkelek.
Hálát adok Istennek;
Szülőimet azonban
Megköszöntöm nyájasan.
És megmosdom azután,
A mint illik, szép tisztán
Megfésülöm hajamat,
Csinosítom magamat!
Úgy örömest nézel rám,
Ha tiszta testem, ruhám.
Csak a ki felöltözött,
Jelenjen meg más előtt.
Felöltözve, ha ettem
reggelit, s megköszöntem,
Oskolába kell mennem;
Én ezt örömest teszem.
Tanulok ott szívesen,
S haza jövök csendesen;
Nem állok meg az utczán,
Nem nézek minden után;
Nem kiáltok s csevegek,
rossz gyermekkel nem megyek;
Mert rosszat tanulhatnék,
Én is aztán rossz lennék;
Otthon csendes s jó vagyok,
Anyámnak szót fogadok;
Soha sem veszekedem;
Testvérimet szeretem.
Ha szülőimmel nyugszunk,
Beszélem, mit tanultunk;
Szívből ezek örülnek,
S engemet mind szeretnek.

       (1948-ban államosították az iskolákat, azután a hittan oktatása kikerült az iskolákból, a hittanra járó gyerekek a templomban tanulták a kis katekizmust. Ugye, van olyan az olvasók között, aki kapásból rá tudja vágni a választ a kérdésre: Mivégre vagyunk a világon?...) 

       

A szocializmus idején a templomi hittanra is az iskolában kellett beíratniuk a szülőknek a gyerekeket, s az igazgatónak-tanároknak az volt a feladata, hogy lebeszéljék róla a szülőket… Az én édesanyámat soha nem sikerült. Első osztályban még sokan jártunk hittanra, aztán nyolcadikra szinte mindenki elmaradt.

Édesapámnak a hittanórákról is voltak emlékezetes történetei. Kettő tetszett nekem igazán, mindkettő főszereplője az a kis társa volt, akinek gyakran elkalandozott a figyelme, az esze sem volt borotvaéles, ráadásul még beszédhibás (pösze) is volt.

A Tanító úr – miután elimádkozták az Üdvözlégy Máriát – elmagyarázta az imában szereplő ’malaszt’ jelentését. (Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes, az Úr van teveled stb…)

A magyarázatra mindenki figyelt, vagy ha nem is, legalább úgy tettek, mintha figyelnének, csak a mi oktondi kis pöszénk foglalkozott azzal, hogy csomót kössön a zsebéből előhalászott madzagra… Barta tanító úr szeme azonban mindent látott, s azonnal rákérdezett a magyarázatra:

– No, édes fiam, mondd meg akkor nekem, mi a malaszt?

Mindenki a delikvens felé fordult, titokban örülve, hogy nem neki kell a feleletet megadnia. A kis pöszének persze fogalma sem volt arról, miről is beszélt a Tanító úr, de a kérdést felfogva megkönnyebbült mosollyal vágta ki a választ:

– A malasz… a malasz az kiszdisznó…

A másik anekdotikus történetet felhasználtam A kesztyű c. könyvem egyik stílusgyakorlatában. Az elsőnek, aki rátalál, s privát üzenetben eljuttatja hozzám a stílusgyakorlat címét, felajánlom egy dedikált könyvemet (szabadon választhat a két újonnan megjelent közül).
      

Nézem, nézem ezt a képet, és elképzelem, micsoda izgalommal várhatták a gyerekek a vándorfényképészt, aki végigjárva az iskolákat sok hasonló fotót készített. 

A legjobb ruháját vette fel aznap mindenki. A fiúk az ünneplő lajbijukat, akinek volt, az fehér inget hozzá és csizmát. A nadrág szárát betűrték a csizmába, amit biztosan gondosan kisuvickoltak. Azt hiszem, más napokon ők is mezítláb mehettek az iskolába. A csizmát nem koptatták fölöslegesen. Meg aztán kevés családban lehetett annyi csizma, ahány gyerek… S persze nadrág sem jutott mindenkinek, a kicsi fiúk 'pendelben' jártak 4-5 éves korukig (édesapám is), s az első sorban még fel is fedezhetünk néhány pendeles (vagy surc lenne rajtuk?) gyereket.

 Mennyi mindenről mesél ez a néma fotográfia! Elmondja, milyen volt a korabeli fiú- és lányhajviselet. A fiúk pár milliméteresre nyírt (borotvált?) fejének rendjét csak egy hátsó sorban álló nebuló töri meg. 

A lányok középen elválasztott vagy hátrafésült, szorosra font hajának szigorúságát csak a pillangós masnik/maslik könnyedsége enyhíti. Hosszú haj, szoknya, magas, zárt nyakú blúz vagy pruszlik a kislányok viselete. Nincs szabadon leomló haj, a rakoncátlan tincseket varkocsba, copfba, fonatba rendezik – olykor koszorúba.

Egy kislány van a képen, akinek a haját bal oldalon választották el, és úgy látom, az ő haja rövid.

       A kislányruhák között van csíkos, kockás, egyszínű, világos (fehér) és sötétebb. A fehér ruhás kislányok kiragyognak a csoportképből, egyikük nyakában még kaláris (gyöngysor) is van…

       Testvéreket is vélek felfedezni a fotón: az egyforma ruhácskákból következtetek rá… Barta tanító úr két oldalán a két kislány – egyforma ruhájukból, és koszorúba font hajukból gondolom – biztosan testvér. Egyiküknek a frufruja kiszabadult a szoros fésű alól, hiába a frissen mosott haj nehezen engedelmeskedik. Előző este pedig biztosan hajat mosott kislányainak az édesanyjuk, amit ők – tekintettel a nagy alkalomra – ezúttal biztosan tiltakozás nélkül tűrtek a lavór fölé hajolva, még akkor is, ha a szappanhab (mert a hajat is maguk főzte szappannal mosták az asszonyok) csípte a szemüket.

       Jaj, hány percig tarthatott, míg a vándorfényképész elrendezte őket, hogy elférjenek a képen (a hátsó sor jobb oldalán lévő fiúcska lábainak kevés hely juthatott), s látszódjon mindenki! Milyen kiváltság lehetett a Tanító úr mellett lenni a fényképezéskor! Milyen ámulattal nézhették a sötét vászon alá bújó fotográfust, a villanást, az egész technikai csodát!

Karba tett kézzel ül mindenki. Bizony nem is olyan rég helye volt a karoknak, ujjaknak is az iskolában! Hátratett bal kéz (volt haszna is, muszáj volt egyenesen ülni), a jobb kezünk mutatóujját a szánkra téve lakatnak – így ültünk mi első osztályosként a szuhakállói ’régi’ iskolában 1958-ban.

De a fényképezéskor szükségtelen volt az ujj-lakat, épp eléggé megilletődött mindenki ahhoz, hogy ne szólaljon meg. Csak egy apró lánykának van nyitva a szája, de talán ő sem beszélt, csak elfelejtette bezárni.

A karba tett kezek haszna pedig az, hogy pontosan megállapítható, hány balkezes volt a hatvankét kisdiák között… Vagyis inkább úgy mondom, hányan voltak születetten balkezesek, hiszen ebben az időben (és még sokáig) erővel szoktatták át a gyerekeket a ’szép’ kezük használatára.

Tudja mindenki, honnan állapítható meg, hogy bal- vagy jobbkezesnek született-e valaki? Mert ha nem, akkor kérdezzen, és elmondom.

Annyiszor néztem meg a képet, kinagyítva a kis kállóiak arcocskáját, hogy már a szívemhez nőttek valamennyien. S ha az én nagyszüleim nincsenek is rajta: apai nagyapám 19 éves, anyai nagyapám 39 éves volt már ekkor, anyai nagymamám, Juhász Mária 22 éves – és ekkor még nem volt szuhakállói lakos –, apai nagymamám, Kovács Rozália 15 évesként ugyan szerepelhetne a fotón, a vele egyívásúak az ismétlő iskola utolsó évét járták, és járt is iskolába, de a világ másik részén, Amerikában… Ám ez már egy másik történet.

  

Prókai Andrea dédnagypapája, K. Zelena István ott van a képen (vajon melyikük ő?)… és rokonaink, ismerőseink felmenői közül is sokan ott lehetnek. De jó lenne rájuk ismerni, tudni róluk többet!

103 év telt el, és mennyit változott a világ!

Az antikva.hu oldalról származó kép

Verseimet, írásaimat a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény védi, így azok előzetes engedélyem nélkül nem vehetők át, nem terjeszthetők semmilyen (sem nyomtatott, sem digitális) formában. 

A törvény teljes szövege itt található: 

http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=99900076.TV