— Csöng a telefon, vedd fel, anya! Biztosan
Korvács Zoli az! Mondd meg neki…
Fölemelem a kagylót, elmondom Korvács
Zolinak, hogy a lányom éppen vacsorázik, de föltétlenül, biztosan és azonnal
visszahívja őt, mihelyst befejezte.
— Csak nyugodjon meg!
— Csak nyugodj meg, Korvács Zoli! —
tolmácsolom, aztán visszateszem a kagylót a helyére.
Johanna megissza a kakaót, aztán már
csattog is a papucsa, siet a telefonhoz, fölhívja Korvács Zolit, és jó hét
percig beszélget vele. Beszámol a saját napjáról, kérdezget, nagyokat nevetgél.
Mindebben természetesen semmi rendkívüli sem lenne, ha a piros telefon nem
játéktelefon volna, s ha Korvács Zoli létezne egyáltalán. Ámbár, néha csakugyan
hiszem, hogy létezik, hús-vér valóságában, svájcisapkásan indul reggelente az
ötödik osztályba, útközben almát eszik, s egyetlen és kitartó szenvedélye a
telefonálás — ez okból napjában többször is fölhívja a lányomat.
Korvács Zoli egészen más, mint általában a
fiúk, megérti egy négy és féléves kislány babájának a betegségeit, az égvilágon
mindent el lehet neki mondani, és ő is mindent elmesél magáról. Hogy ötödik
osztályos óvodás, s reggelente rolleren közlekedik. Nagyon szeretne eljönni
hozzánk, de ez sajnos lehetetlen, nagyon-nagyon messze lakik, a szülei pedig
nem engedik el egyedül. Mindezt a telefonpárbeszédekből tudom, mert
szégyen ide, szégyen oda, ha a lányom a kagylóba beszél, „véletlenül” a
közelében akad dolgom, hogy én is hallhassak mindent.
Hogyan is kezdődött? Időnként megpróbálom
kiselejtezni a tömérdek játékot a gyerekszobából, a mindenféle dobozok,
falevelek, ágak, kivágott papírfigurák, kiürült flakonok, rugók, rongydarabkák,
letört fülű (de igazi) kislábosok, bogarakkal teli gyufásdobozok garmadáját —
azaz mindazt, amiből a képzelet játékot formálhat, ami önmagán kívül még valami
lehet, s így került hozzánk.
Egyszer a lányom egyetlen ócska
papírszalvétával végigjátszott egy kétórás utazást a vonaton, kétévesen. A
papírszalvéta ez alatt az idő alatt átlényegült asztalterítővé, ejtőernyővé, kalappá,
legyezővé, kukucskálót játszott vele, letakarta az öklöcske-babát (a jobbot is,
a balt is), volt sárga színű tócsa, amibe a mutatóujja folyton belelépett,
végül a királyfi arany palástja lett… Több csak azért nem, mert ekkor már
leszálltunk…
A selejtezés a gyerekszobában tehát nem
egyszerű dolog, mondhatnám a reménytelenséggel határos kísérlet. Ha valamit én
kidobásra érettnek ítélnék, arról rögtön kiderül, hogy az jó, sőt a
legeslegjobb játék, pótolhatatlan! A kisfiók mélyén megbúvó jelentéktelen,
nyúzott papírskatulya fölragyog, kiderül róla, hogy tulajdonképpen a
harisnyafejű Pötyi lakókocsija, csak zsineget kell rá kötni. Szó sem lehet
arról, hogy kidobjuk!
Időnként mégis sikerül nagy zsákba
gyömöszölni a „kinőtt” játékokat, amelyek majd jók lesznek a testvérének vagy a
rokongyerekeknek. De elég a beépített szekrényt kinyitni, s már szemébe is tűnik
a zsák, és benne persze csupa kincs!
Így került elő jó három hónapja a piros műanyag
telefon a zsákból. Most ott áll a fiókos szekrénykén, tárcsája nincs, de nem is
fontos, mert ez a telefon csakis Korvács Zoli és Johanna lányunk között működik…
Eleinte azt hittem, múló barátság az egész,
de Korvács Zoli azóta is lelkesen telefonál, sőt lányunk olykor a csörgésre
ébred, s kifejezetten azért
mászik le az emeletes ágyról, hogy bejelentse Korvács Zolinak: ő is fölébredt...
S nincs este, hogy miután tőlünk elköszönt, jó éjt ne kívánna neki is.
Apjával titokban összenevetünk Korvács
Zolin, akinek a neve minden bizonnyal a Kovácsból és a Horváthból született. S
kezdjük méltányolni férfiúi kitartását, hűséges telefonálgatásait. Mi tagadás,
Korvács Zolinak van előnye is: nem zajong, nem használja ki, hogy fiú lévén
nagyobb a testi ereje. Talán éppen ezért született meg az aggódó és
hűséges, fölöttébb jóindulatú fiú-barát lányunk fejében, mert a valóságban
bizony eléggé vadóc fiú-barátai vannak, akik fölmásznak minden lehetséges
magaslatra, leugranak minden elképzelhetőről, s még ezernyi vásott csínyt
követnek el — ő pedig hű csatlósként, áhítattal követi őket, noha rendszerint ő
húzza a rövidebbet. Mi ugyanis fiús környék
vagyunk.
Érdekes az is, hogy Korvács Zoli pontosan
akkor készül az álarcosbálba, amikor a lányunk, a nagymamája is akkor érkezik
hozzájuk, amikor hozzánk a miénk, sőt a kistestvére is éppen akkor született,
amikor nekünk Dávid.
Korvács Zoli létezése annyira magától értetődő
már, hogy néha hamarabb meghallom a piros játéktelefon csörgését, mint a lányom…
S meg sem lepődnék, ha egy napon kopogtatna, s ott állna svájcisapkásan, szeplős
arccal, ötödik osztályos óvodásként az ajtónk előtt, s közölné, hogy mégis
elengedték a szülei!
De nem, Korvács Zoli azóta sem érkezett meg
hozzánk. Babolka viszont: igen. Illetve: a Babolkák. Mert sokan vannak, sőt
sokabban és mindahányan egyformák. Ha létezne nemlétező-ikrek versenye, ők
lennének a szenzáció!
Babolkáék ugyanis annyian vannak, hogy ha
valamennyi Babolka betelepszik egyszerre hozzánk, akkor Johanna csak oldalazva
tud közlekedni tőlük.
Az egyszerűség kedvéért, meg azért is, mert
tökegyformák, valamennyit Babolkának hívják, így legalább az ember nem téveszti
őket össze, s egyikük sem sértődik meg, hogy nem a nevén szólították.
Babolkáék szinte észrevétlenül érkeztek
meg. Én éppen főztem a konyhában, a lányom félfülű mackójával a nappaliba
költözött játszani. Mindezt az átadó-ablakon láttam. Talán éppen azért jött
oda, mert közelebb akart lenni hozzám.
Egyszer csak kopogtatnak, jött egy fiatal
fiú, ő helyettesítette a megbetegedett villanyszámlást. Behívtam, hellyel
kínáltam, míg hozom a pénzt. Már félig ereszkedőben volt, néhány centiméter
választotta el a foteltól, mikor a lányom ijedten rászólt:
— Oda ne…! Nem tetszik látni, hogy már ott
ül Babolka!?
A
fiatalember (még szinte gyerek volt) elvörösödve nézett hátra, az üres fotelra.
Sehol semmiféle Babolka. Azért a biztonság kedvéért a másik fotelba akart ülni,
de ismét szemrehányást kapott:
— Még agyon tetszik nyomni szegényt! A
másik Babolkát!
Ezzel kezdődött. A Babolkák az ajtónyíláson
surranhattak be, amikor én a fiatalembert beengedtem. S azóta szemtelen
sokaságban telepszenek be hozzánk, belekóstolnak a pudingba, szétszedik a lányom
összehajtogatott ruháját, locspocsot csinálnak a fürdőszobában baba-hajmosás
közben, ami természetes is lenne, de Babolkáék nem akarják feltakarítani maguk
után… Annyira szertelenek, hogy már-már kitiltottam őket a lakásból, de
lehetetlen, Johanna ugyanis lelkesen igyekszik helyrehozni, amit a Babolkák elrontottak,
s különben is nekik elég egy fedetlen kulcslyuk… és hipp-hopp, kerek fejükkel
már bent is vannak, mosolyukkal, csínyeikkel megnyernek maguknak mindenkit.
Amikor Babolkáék bevették magukat a
lakásba, már sejtettem, hogy ezzel nincs vége. A látható barátok után
számíthatunk a láthatatlanokra is.
És akkor Korvács Zoli és a Babolkák után
megérkezett a mallergép.
Vasalás
közben félhangosan, csak úgy magamnak tűnődtem:
— Ugyan hol járhat, apa?
Johanna visszakérdezett:
— Ugyan hol? — aztán bevonult a szobájába
és feltalálta a mallergépet.
Én már el is feledkeztem költői kérdésemről,
amikor a lányom bejelentette:
— Apa most jött ki a dolgozójából, indul
hazafelé. Már be is szállt az addigmenőbe! (Ez
a lift neve nála, ennek külön története van.)
— Honnan tudod? — csodálkoztam.
— Belenéztem a mallergépbe! Akarod te is
látni apát?! Vagy valami mást?! Mert csak bele kell nézni a kukucskálójába, és
a mallergép mindent megmutat… Belenéztem. Én is láttam apát, már a buszon volt,
mosolygott, jött felénk.
Rendkívül hasznos egy ilyen mallergép a
háznál. Nemcsak látni lehet vele bárkit vagy bármit, hanem esetenként bele is
lehet ülni és gurul. Szárnyai is vannak, olyankor levegőszelő mallergépnek kell
hívni és repülni is lehet vele. Sőt, van egy pottyantója is, ez kívánságra
mindent kipottyant. Például víztablettát, amit csak a kádba kell tenni és víz
lesz belőle. (Sokáig javították a vízvezetéket, s addig nem volt víz — gondolom,
innen az ötlet.)
A mallergép még nincs teljesen kész, még
dolgozik-gondolkozik rajta a lányom, hogy pelenkát is mosson és mosogasson.
Addig is, míg a mallergép tökéletesedik (s
ehhez mindenféle csavarokra, szerszámokra van szüksége, s no persze Korvács
Zoli tanácsaira, hogy mit tegyen Babolkáékkal, akik folyton le akarják rombolni,
amit ő épített)… Addig is, míg a mallergép teljesen tökéletes nem lesz, én
megadóan kerülgetem krétával körülrajzolt helyét a gyerekszobában, hogy a
porszívóval véletlenül föl ne döntsem… És titokban néha arra áhítozom, hogy
hívjon föl egyszer engem, kizárólag csak engem Korvács Zoli, hogy elmondhassam
neki: mennyire fáj, hogy én már kinőttem abból a csodabirodalomból, ahol a
Babolkák csak úgy jönnek-mennek, ahol minden lehetetlen lehetséges, ahol néhány
drótból és kockából várat, várost, hajót, vonatot lehet álmodni… s amit mi,
felnőttek, ezzel a szegény, egyetlen szóval foglalunk össze: gyermekkor.
Megjelent
a Gyermekünk c. folyóiratban 1984-ban
és A Vörös Postakocsi c. folyóirat
2008 nyári számában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése