Lelkem faluja, Szuhakálló 

(újabb részlet) 

Szeles/Szeles-dűlő

(Elfeledett történetek a múlt mélységes mély kútjából 1.)

          A valamikori Templomfalun túl Sajókaza felé haladva a Szeles-dűlőhöz jutunk. A ’dűlő’szót alig-alig teszik hozzá a helyiek, rendszerint csak Szelesként aposztrofálják ezt a helyet, s ezt a melléknevet tapasztották mindenhez, ami itt épült, működött. Így Szeles-aknának nevezték a bányát, amit az 1900-as évek elején amerikai befektetők nyitottak, szelesi kisbolt néven emlegették azt az út menti apró vegyesboltot, melyben a cigaretta és a pálinka meg néhány kisebb élelmiszer mellett a környék legfinomabb kenyerét lehetett vásárolni. A ’szelesi kenyér’ népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a távolság ellenére a 60-as években idejártak a falusiak kenyeret vásárolni, s órákig álltak érte sorban, ha kellett. A megvásárolt kétkilós, foszlós, még meleg fehér kenyér rendszerint sosem jutott haza épségben, mert a ’dumóját’ már útközben megette az elégedett vásárló.

       

     A Szeles nevének eredetére kétféle magyarázat is él. Van bennük valami közös, csak az egyik illedelmesebb, a másik huncutabb. Mindkettőben szerepel egy-egy gazfickó, aki valamikor régen átkelt a falun, s kihasználva az itt lakók vendégszeretetét meg naivságát, megszabadította őket néhány becses holmijuktól. Amit elemelt, a tarisznyájába dugta, s mire a falu feleszmélt, az enyveskezű vándornak már csak hűlt helyét találta. A falusi férfiember nehezen vallja be, ha valaki túljárt az eszén, az asszonyok ellenben nem ilyenek, ők képesek hangosan jajgatva, panaszkodva tudtául adni mindenkinek, ha pórul jártak. Sopánkodott az egyik, sopánkodott a másik, a végén kiderült, hogy szép számmal vannak, akiket megrövidített az amúgy rokonszenves, mézes szavú ismeretlen, aki pohár vizet kérve jutott be a falusi portákra. Ahogyan az ajvékoló asszonyok kiálltak az utcára megtárgyalni a nagy eseményt, szépen ki is rajzolódott, hogy az illető Kurityán felől érkezett, majd a Felső soron át a temetőnél Sajókaza felé távozott. Az egyik asszony, akinek a kredenc mázas csupra alá rejtett aprópénze tűnt el, azt indítványozta, induljanak utána, tán még utolérik, mielőtt Kazáig jutna. Szekérrel talán sikerült is volna – mert akkoriban más jármű még nem volt a faluban –, de a lovak fuvarban vagy szántani voltak, ló nélkül meg a szekér nem jut messzire. Így aztán tehetetlenül, öklüket rázva átkozták a gazfickót, aki közben a megrakott tarisznyával az oldalán Sajókaza felé szaporázta a lépést. Futott, amíg el nem hagyta a Templomfalut, azután már nem bírta szusszal, hát csak lépegetett, de közben hátra-hátranézett, nem üldözi-e valaki. Hogy nem látott senkit, megnyugodott. Megállni nem mert, pedig már csurgott a homlokáról a víz, a zsákmány egyre nehezebbnek tűnt, akárcsak a lába. Az emelkedőn már lihegve, zihálva kapkodta a levegőt, de a nehézség akkor várt rá igazán, amikor fölért. Mintha a domb tetején addig lesben álltak volna a szelek, s csak rá vártak volna, hogy nekitámadjanak, ráadásul szemből. Lehetetlen volt egy lépést is tennie, mert a szél nekifeszült a mellének, s olyan lassan engedte csak haladni, hogy az maga volt a mozdulatlanság.

Azt mondják, a fickó madárcsontú volt, sovány, a teste könnyű, mint egy nyári vacsora a nincsteleneknél, s akkorra már úgy elgyengült, hogy megadta magát a szélnek, és megfordult. Próbált néhány lépést tenni hátrafelé, de így sem járt sikerrel. Gondolta, visszaóvakodik a faluba, s majd távozik arra, amerről jött, vagy ha nem arra, hát Múcsony felé. Hogy a szél hátulról megsegítette, egészen vidáman szaporázta a lépést a temetődombig. Ott ugyanis már várták a felbőszült asszonyok, akik jól ellátták a baját, majd szépen visszavették a tarisznyából jogos tulajdonaikat. Azután kiebrudalták a faluból a fickót, aki jajgatva ígérte, hogy elmegy, csak az Isten szerelmére, ne azon a borzasztó szeles helyen kelljen átkelnie. A fehérnép megenyhülve engedett a kérésének. Azt a helyet pedig, amelyen olyan – az asszonyoknak kedvező – szelek fújtak, emlékül Szeles-dűlőnek nevezték el.

*

       

     A huncutabb, illetlenebb névmagyarázatban is egy fickó szerepel, aki valamikor régen megjelent a faluban, bekopogott a házakba, szép szóval előadta, hogy éhes is, szomjas is, legalább egy pohár vizet adjanak neki. Dél felé járt az idő, a legtöbb háznál már elkészült az ebéd. Babos nap volt éppen, így a lábosokban babfőzelék fortyogott. Mert akárcsak a határban a munkának, sora volt az ételnek is: hétfőn a vasárnapi maradékot melegítették meg mindenhol, kedden káposztás vagy tökös étel járta, szerdán bab, csütörtökön kása, pénteken tészta. Az idegen szerdai napon érkezett a faluba, délidőben kért enni-inni, s mert a kállóiaknak mindig jó szíve volt, nemcsak egy bögre vízzel, de ülőhellyel és babfőzelékkel is megkínálták. Igaz, a babfőzelékben nem volt hús – hétköznap nem jutott belőle a falusiak asztalára –, de hát a fiatalka vándoron is alig volt ilyesmi, sovány volt az istenadta, csak a csont meg a bőr (ez utóbbiakból, tudniillik füstölt csontból meg szalonnabőrből a babfőzelékben is akadt azért legalább mutatóba). 

     Az ismeretlen minden háznál élt a szíves kínálással – igaz, a sokadiknál már alig bírta legyűrni az utolsó kanál babot. Azt egyik asszony sem vette észre, hogy míg ő maga a tűzhely körül szorgoskodik, netán a kútra megy friss vizet húzni a szomjazónak, addig az elemeli, amit lát, sőt sokszor azt is, amit csak akkor lát meg, ha jó érzékkel a megfelelő csuprot, köcsögöt emeli fel (az alá dugták megspórolt krajcárjaikat az asszonyok). Néhány háznál még a tisztaszobába is besettenkedett, s mielőtt a ház asszonya észrevette volna, már a tarisznyájában lapult az a néhány értékes holmi, ami ott ékeskedett.

       Az idegen Sajókaza irányában hagyta el a falut sietősen lépkedve. Azt, hogy a gyomrába került babfőzeléken, kútvízen kívül mást is magával vitt, a Felső soron vette észre először egy asszony, és a veszteségét hangos jajszavakkal adta az utca tudtára. Egy pillanat alatt összegyűltek az utcabeliek, azután fordultak is vissza, megnézni, vajon megvannak-e a csuprok alá rejtett, féltett krajcárok. Persze, csak a hűlt helyüket találták. 

      Az asszonyok kitódultak az utcára, s felbőszült hadként megindultak a tolvaj után. Majd ellátják ők a baját annak a gazembernek, aki így visszaélt a jóindulatukkal! Egyre többen csatlakoztak hozzájuk, s mire a falu végére, a temetőhöz értek, szép kis csapat lett belőlük. Fel is voltak fegyverkezve, ki a sodrófával, ki a lekvárfőző nagy fakanállal. Csak Kaza felé mehetett a nyavalyás – vélték az összegyűltek. Valaki felbőszülten azt indítványozta, hogy siessenek utána nyomban, mielőtt még egérutat nyerne. El is indultak az asszonyok – a férfiak a határban meg ezalatt hiába néztek az égi napórára, hogy hol a csodába késik az ebéd, ami ilyenkor szokott megérkezni hozzájuk az asszonyok hátára kötött sztratykosban. Meg-megkorduló gyomruk hiába ütötte el a tizenkettőt, aztán az egyet is, a kettőt is, az ebéd csak nem akart jönni. Persze hogy nem, hiszen az asszonyok – ahogyan ma mondanák: forró nyomon – követték a szélhámost. Előbb ki-ki hangosan mondta a maga ígérvényét, mit is tesz majd vele, ha a keze közé kaparintja, de aztán a legokosabbik fehérszemély indítványozta, maradjanak csendben, hogy a tolvaj csak akkor vegye őket észre, mikor már közvetlenül a háta mögé kerülnek. 

Igazuk is lett volna, ha a fickó nem olyan óvatos, hogy hátra-hátrapillant menekülés közben. De így tett, s észre is vette a szoknyás menetet, mely a jogos haragtól erőre kapva egyre gyorsabban lépkedett. Hogy be ne érjék, futnia kellett volna a tolvajnak, ám képtelen volt rá, úgy eltelt a jó szívvel kínált étellel, elnehezedett az egész teste. Úgy érezte, nemcsak a gyomra, de a nyeldeklője is tele van babbal, sőt az ereiben is babfőzelék kering.    Keservesen kapaszkodott fel a kaptatón, de onnan már nem bírta tovább az iramot, pedig az asszonyok vészesen közeledtek. Még csak az kéne, hogy meglássák! Úgy döntött, keres egy rejtekhelyet, ott elbújva időt is nyer, ki is piheni magát, s ha üldözői odaérve sem adnák fel, akkor majd könnyűszerrel elfut előlük. Igaz, nem sok rejtekhely kínálkozott arrafelé, de végül is egészen jól el tudott bújni az egyik kökénybokorban. A tüskék ugyan megszaggatták, de ki bánja azt a néhány karcolást, ha annak árán megmenekülhet a fenyegető megtorlástól!

Az asszonyok megálltak egy pillanatra, s azon tanakodtak, mi van, ha a tolvaj letért az országútról, s átvágva a réten meg a földeken Kazinc felé menekül. Tanácstalanul, tétovázva toporogtak, nem tudván eldönteni, merre is folytassák az üldözést, ám ekkor gyanús bűz ütötte meg az orrukat.

       – Babot evett! – rikkantotta az egyik asszony, megoldva a szag rejtélyét, s a többiek nevetve sorolták, hogy náluk is, ők is azzal kínálták.

       – Dolgozik a bab! – kiáltotta a legharciasabb, s kajánul hozzátette – Nekünk dolgozik!

       Igaza is volt. Szegény flótás már futás közben érezte, hogy a beleiben megindult a fortyogás, dagad, szaporodik, sűrűsödik bennük a levegő, s utat tör magának ott, ahová a Jóisten az ember csúnyábbik kivezető nyílását helyezte. A szagos nyomra találtak rá az érzékeny asszonyi orrok, s az vezette el őket a kökénybokorhoz is, amelynek a közepén elbújva reszketett a tolvaj, aki se teste szelein, se annak kirobbanó hangjain nem tudott már ekkor uralkodni. Az asszonyok pillanatok alatt kiszedték onnan a pöfögő legényt, s fél kézzel ütlegelve vettek maguknak elégtételt rajta. Azért csak fél kézzel – így tartja a fáma –, mert a másik kezükkel az orrukat fogták be, hogy ne érezzék a babos napvendégszeretetének szeles bizonyítékát. A kezükből kiszabadult szerencsétlen végül nagy bakugrásokkal tűnt el Sajókaza irányába. Ez a Szeles-dűlő nevének mulatságosabb s huncutabb népi magyarázata.

A 'keresztapa'