A NYITOTT KAPUK VÁROSA

                                       

Nyújtózni, mint templomtornyok az ég felé,

ha Miskolc fölött meghasad a hajnal,

és a reggel kibontja szirmait –
így lenne jó az ébredés.

Elindulni, ahogyan utcák tenyerén a villamosok siklanak

sínek életvonalain a végállomásig;

gördülni az idő kerekein, mint autóbuszok;

sietni kopogó léptekkel ritmusra, mint tűsarkak a járdán;

vagy csoszogni, mint tétova öreg cipők;

osonni nesztelen, akár kóbor, puha macska,

ki félig még az éjszakában él,

s úgy mozdul, mint aki álmodik;

indulni cél felé, ahogyan a városlakók:

rohanva öntudatlanul, boldogan vagy életuntan.

Ragyogni, ahogyan kirakatüveg mögött az ékszerek,

mint nap fényénél a lombok, háztetők;

kiáltani hangtalanul, mint óriásplakátok,

miknek magánya oldhatatlan –

megmutatni mindent, mi rejtve van,

ahogyan a lüktető nappali város feltárja titkait.

Végigsuhanni az életen sodró erővel, mint a szél,

s újjászületni ahogyan leheletétől az utcák;

eldalolni a múló időt az avasi templom haranghangján.

Várakozni, mint néma kapuboltozat a félhomályban,

mikor a házak ablakszemei becsukódnak,

s a villamossínek kígyóit az éj vasba mártja,

és a tereken a szél egy gazdátlan padra hajtja fejét.

Elárvult hintaként vágyakozni egy érintésre,

amely ringatna, mint az anyaöl;

elaludni, mint panelablakokban a lámpafények;

álmodni, ahogyan becsukott tulipánok a parkban

és bronzba kőbe zárt szobrok a hűvös talapzaton.

Kitárni szívemet, ahogyan a város tárja ajtótlan kapuit

az égtájak felé –

s várni a közelről és távolról érkezőt.

(A vers a jövő évben megjelenő Arany Miskolc c. kötetem egyik darabja.

A kötet megírását a Nemzeti Kulturális Alap támogatja.)