A TAPOLCAI HATTYÚK

A tapolcai hattyúk

                    Miskolctapolca gyönyörű parkjának – amit a kiegyezés évében kezdtek el kialakítani úgy, hogy a mocsári növényzet helyére egzotikus fákat és cserjéket ültettek - közepén ékszerként áll egy tó.

Mindenkiben él valami ősi, megmagyarázhatatlan vonzalom a víz iránt: az óceán, a tenger folyamatosan keletkező és elmúló hatalmas hullámai ugyanúgy mágnesként vonzzák a tekintetet, mint a tó szinte mozdulatlan, alig fodrozódó tükre vagy a hatalmas sodrással zuhogó folyamok, fátyolként sziklákat takaró zuhatagok, szelíden hömpölygő folyók, csobogva fecsegő patakok, vékonyan csordogáló erecskék vize.

A tapolcai csónakázótó mellett gyakran látni andalgó párokat, sétáló, üldögélő, beszélgető vagy csöndben pihenő embereket. A tó tükrében időtlen idők óta nézegetik magukat a felhők, a hajnalban ébredő, vagy a délben izzó fényében tündöklő nap. S el nem unják szemlélni magukat a mozdulatlan vízben az éjszaka mennyei vásznára feszített csillagok.

         

Hajdan a tó nagysága kétszerese volt a mainak, és több kicsi, éger- és fűzfákkal borított sziget emelkedett ki belőle. A vízen piros és fehér tavirózsák nyíltak, az erre járók gyönyörűségére. Akkoriban mélyebb volt a tó medre is a mainál, bérelhető csónakok sem voltak még – egyetlen magányos, öreg ladik állt csak a part közelében, ölében két evezőlapáttal, egy fűzfához kötve. Hogy kié volt a ladik, nem tudta senki, emberemlékezet óta várakozott ott szolgálatkészen. Tavasztól őszig gyakran lehetett látni fiatal párokat, akik elkötötték a ladikot, és lassú evezőcsapásokkal siklatták végig a tó vizén. Hogy miről beszélgettek olyankor, csak a tavirózsák, a fölöttük duruzsoló darazsak, a vízre cikázva inni járó madarak, a tó vizében lebegve élő átokhínár, a mélyben kecsesen sikló halak vagy a vadkacsák tudhatták.

Azt mondják, élt Tapolcán egy lány, aki olyan lélegzetelállítóan szép volt, hogy férfiember szívét nem hagyta hidegen. Ha végigsétált az utcán, úgy fordultak meg utána a járókelők – kiskamasztól az aggastyánig – mint a zsinóron mozgatott bábuk. Mert a valódi szépség úgy vonzza a tekintetet, mint a mágnes. Rendkívüli szépségének tudatában volt a fiatal lány: látszott a kecses mozgásán, büszke tartásán, a csípője ringásán, táncos lábának léptein. Minden porcikája – derékig érő, szőke hajzuhatagától puha, rózsaszín talpáig – azt sugározta: „Szép vagyok, szép vagyok, én vagyok a legszebb!”

Az üzenetet, amit a lány minden testrésze szavak nélkül közvetített a külvilágnak, mint a visszhang, úgy adták vissza az udvarlói: „Szép vagy, szép vagy, te vagy a legszebb!”

S bár minden bók zene volt a lány füleinek, legszívesebben mégis attól a barna fiatalembertől hallgatta, akivel egyre többször sétált esténként, hétvégeken a csónakázótavat övező park különleges virágai és fái között, s akivel gyakorta üldögélt a tó mellett egy padon. S bár a szíve már a fiú szívéhez hajlott, és meghódolt neki egészen – a világért sem mondta volna ezt meg neki. Mert nemcsak szép volt, hanem büszke is; azok közül a lányok közül való, akik még akkor is évődnek és tiltakoznak a szavaikkal, amikor a szavakat kimondó száj már csókra vágyik, s a lánytest megadta magát egészen. Az érett férfiember – akit sok nővel hoz össze a sors – fölismeri könnyen az ilyen ’kívül nem – belül igen’ lányokat, s nem a száj, hanem a test beszédére figyel: hiszen az mindig őszinte.

De a tapolcai szép lány udvarlója nem szerzett még sok tapasztalatot a másik nem s a szerelem terén – a szív első lángolása volt az övé. S aki lángra lobbantotta, annak a szava szent volt a számára, a mosolya ajándék, az öröme pedig az édenkert bejáratának kitárt kapuja.

Ezt az örömöt, ezt a mosolyt óhajtotta, ha vele volt - s ha nélküle, akkor egyre azon töprengett, mit tehet, hogy ragyogni lássa a kedvesét. Ó, a női arc, a női szemek ragyogását kiváltani legjobban egy másik ragyogással lehet: az ékszerekével! Tudta ezt a fiú is, azért takarékoskodott hónapok óta, hogy megvehesse a legszebb zafírköves gyűrűt, azt, amelyiket a kirakatban a szép lány sosem mulasztott el megcsodálni.

A meggypiros, szív alakú kis bársonydoboz ott lapult a zsebében azon a nyári délutánon, amikor a parkban sétáltak. A fiú többször is a zsebébe nyúlt, hogy megérintse, s az érintésből merítve bátorságot nyerjen ahhoz, amit tenni kívánt. Csakhogy így, nyáridőben a tó környéki szép park tele volt ismerősökkel meg ismeretlenekkel – hogyan is adhatná át így, előttük a gyűrűt? Úgy érezte, a szavait mindenki hallaná, mintha hangosbemondóba mondaná. Ahogy sétáltak a tó körül, hirtelen meglátta az öreg csónakot a part szélén.

- Csónakázzunk! – olyan hihetetlen volt, hogy ezt nem ő, hanem a lány mondta, mintha csak olvasna az ő gondolataiban.

Eloldotta hát a kopott jószágot, besegítette a kedvesét, s beevezett a tó közepére. Mikor már elég távol volt a parttól, összeszedte minden bátorságát, s dadogó szavak kíséretében átadta az ajándékot. A lány felsóhajtott örömében, mikor a dobozkát felnyitotta:

- Jaj, de szép! De gyönyörű!

- Te vagy a szép! A gyönyörű! - visszhangozta a fiú, s felhúzta a lány ujjára a drága ékszert. Kicsit nagy volt a karcsú gyűrűsujjra, de a lány nevetve ígérte, hogy majd meghízlalja azt a vékony ujjacskát. A fiú pedig azt mondta, úgy hallotta, hogy a csókoktól szoktak meghízni az ujjak, és el is kezdte a különös hízlalókúrát. A vadkacsák gyanakodva hallgatták a cuppanásokat, és a legöregebb – amelyik sokszor időzött már a csónakázó párok mellett – azt gondolta magában: a férficsókoktól nem a lányok gyűrűsujja, hanem a hasa szokott megdagadni.

       

Csak a tudósok hiszik azt, hogy az idő egyenletes lépésekkel, kimért módon halad. A többi ember megtapasztalja, hogy ez nem így van, az idő a maga kedve és szeszélyei szerint viselkedik. Képes úgy lelassítani a perceket, hogy véget nem érő óráknak tűnnek, s képes úgy felgyorsítani az órák vonulását, hogy egyetlen pillanatnak érezze az ember. Rendszerint a boldog órák zsugorodnak össze, s a boldogtalanok nyúlnak elviselhetetlenül hosszúra. Így volt ez most is: az ifjú szerelmesek észre sem vették, már leszállt az este. A park lassan elnéptelenedett, csak ők ringatóztak a tó közepén az öreg ladikban. Az égen és a vízben egyszerre ragyogtak fel az első csillagok, és hunyorogva nézték a szép emberpárt a földi paradicsomban. Ők is azt nézték: az édenkertet a másik szemében. S a lányujj még mindig nem szűnt meg csókoltatva lenni.

- Jaj, te, így el fog kopni a gyűrűsujjam! – kacagott a lány, és elrántotta a kezét. A hirtelen mozdulattól a gyűrű a tóba esett, a csobbanásra a kacsák álmukban a vízbe buktak, a lány szíve ijedten szorult össze. A fiú nem vette észre a balesetet, de hogy a csókolni való ujjat elvették tőle, fölriadt az álomvilágból, rádöbbent, hogy alaposan eltelt az idő. A víz tükrén ragyogó csillagokra nézett, aztán égi másukra, és a határtalan szerelem kimondatta vele azt, amit a dalszerzők megírtak már sokszor, sokféleképpen:

- Ha akarod, lehozok neked egy csillagot az égről, annyira szeretlek!

A lány – hirtelen ötlettől vezérelve – ezt felelte:

- Ne hozz le nekem csillagot, hanem – tudod mit?! –, ha annyira szeretsz, hozd fel nekem a gyűrűt a tóból! – és ujjait széttárva mutatta, hogy az ajándék már nincs nála.

- A vízbe dobtad? – kérdezte a fiú, és a tekintete úgy elsötétült, mintha a szívében hirtelen éjszaka támadt volna.

A lány száján meggondolatlanul, akaratlanul bukott ki a válasz:

- Igen.

A büszkesége nem engedte, hogy az igazsággal eltörölje azt a kegyetlen szót, hanem – az ember gyakran könnyelműen hibát hibára halmoz – még meg is toldotta:

- Ha igazán szeretsz, akkor megkeresed!

Kell-e mondanunk, hogy maga sem gondolta ezt komolyan?! Ó, a szerelem annyi bolondságot mondat és cselekedtet az emberrel!

A lány volt, aki bolondot mondott, és a fiú, aki bolondot cselekedett: mert abban a pillanatban a csónakból a vízbe vetette magát. A tó nem volt nagyon mély, de az alján lévő iszapban megtalálni a gyűrűt, reménytelen vállalkozás volt. A fiú mégis újra meg újra a markába fogott egy marék iszapot, és nyitott szemmel nézte, tapogatta az áthatolhatatlan sötétben az ékszert keresve. Az esze s az életösztöne azt mondta, hagyja az egészet, de a szíve, szerelmes szíve dacosan azt kiáltotta: „Nem hagyom!” – s egyre mélyebben és mélyebben, egész karjával az iszapba túrt.

A lány dermedten ült a csónakban, kiáltani akart a fiú után, hogy ne tegye, jöjjön vissza, de hosszú percek után tudott csak – s akkor is suttogva – megszólalni. Mintha a szívét hirtelen benőtte volna az átokhínár, egyre fojtogatóbban szorította valami. A percek elviselhetetlenül hosszúra nyúltak, s ő hiába várt, a fiú nem bukkant fel sem a csónak mellett, sem távolabb – a tó csöndes volt, hideg és nyugodt, mint a halál.

A vadkacsák arra riadtak, hogy kétségbeesett hang hasít a levegőbe, s azt üvölti: „Neeeeeeeeeeeeeem!” – aztán egy csobbanást hallottak, mintha valami, náluk sokkal nagyobb a vízbe fordult volna.

- Sáp, sáp, csak rosszat álmodtatok! – nyugtatta őket az anyjuk, és óvón takarta be őket szárnyaival.

A ladik csöndesen himbálózott egy ideig, aztán – visszatalálva önnön nyugalmi helyzetébe – megállt. Csodálkoztak is másnap az első sétálók: hogyan kerülhetett üresen oly messze a parttól, hol lehetnek az utasai. De aztán arra gondoltak, hogy talán nem kötötték ki rendesen, és beúsztak érte, hogy kihúzzák. Akkor vették észre a két hófehér hattyút, amint kecsesen, utánozhatatlan bájjal nyakukat egymásba fonják. Addig senki sem látta őket, senki sem tudta, honnan kerültek oda. Ám onnantól fogva soha nem hagyták el sem egymást, sem a tavat. Szépséges méltósággal, büszkén siklottak – mindig párban, egymás mellett – a tapolcaiak s a tóhoz látogatók gyönyörűségére. Maradtak télre is, tán azért, amiért a vadkacsák, mert a tó vizét élhetővé tette számukra akkor is az a meleg forrás, ami a barlangfürdő termálvizét is adta. De az is lehet, hogy akkor is maradtak volna, ha a tó vize lehűl egészen, és a felszínét előbb vékony hártyával, majd egyre vastagabban beszövi a jég. Talán akkor is maradtak volna, ha a tó jégpáncélja teljesen körbeveszi, és foglyul ejti őket. Azt mondják, a hegedűnyakú szép madarak olyankor – az éhezéstől elgyöngülve – énekelni kezdenek. Mélabús daluk távolról harangok és fuvolák hangjára emlékeztet, és olyan szomorú, hogy aki hallja, annak összeszorul a szíve. Addig énekelnek, amíg hattyúszívük meg nem szűnik dobogni.

       

A tapolcai tó vigyáz hófehér madaraira, mint a jó édesanya a gyermekeire. Attól a naptól fogva, mikor az üres csónakot a tó közepén találták, a hattyúk sohasem hagyták el a tavat: mintha valami különös titok kötné oda őket. Az volt az a nap, amelynek hajnalán nem tért haza otthonába az a fiatal pár, akiket csónakázni láttak a vizen. Rebesgették, hogy talán belefulladtak, de hiába fésülték át a vízimentők az egész tavat le az iszapos mélyig, nem kerültek elő.

A hattyúk nappali madarak, az éjszaka sötétjében sohasem repülnek. Miként kerülhettek, költözhettek hát oda? Hogyan lehet az, hogy előző napon még nem látta őket senki, s másnap hajnalban már velük volt ékes a tó? Nem tudja senki, nincs rá magyarázat. De a hattyúk ott vannak ma is - és úgy úsznak a tavon, akár álmaink a lét vizein.   

Megjelent a Miskolci legendák c. könyvben (Csorba Piroska-Fedor Vilmos: Miskolci legendák, Kossuth Kiadó, 2009.)