Tükörvalóság

A negyvenharmadik évemben jártam. Magam is éreztem, hogy valami nincs rendben. Ki-kiestek dolgok az emlékezetemből, pillanatokra megtörtént, hogy ismeretlennek tűnt a hely, ahol vagyok – pedig évek óta ugyanabban a fodrászüzletben dolgoztam. Előkelő helyen volt, jó vendégekkel, ráadásul évek óta luxust biztosítottak a borravalóik.

Mr. Bradbury pszichiáter volt, vagy talán pszichológus, be kell vallanom, nem sokat törődtem vele, jobban ismertem dús, csigákba göndörödő fekete haját, amelyet lassan mákkal hintett be az idő, mint a foglalkozását. Időnként kérte, hogy fessem feketére a haját, de aztán lebeszéltem róla. Jóvágású arcához, amelyen még nem élesedtek ki a vonások, remekül állt a fehérrel behintett fekete, göndör frizura. A szemem sarkából bámultam rá, amikor találkozott a tekintetünk a tükörben. Ekkor megint megtörtént velem AZ – hirtelen elveszítettem magamat, nem tudtam, mit keresek itt, ki ez a férfi, mit keresnek itt a fehér köpenyek, miért a spray-k és hajlakkok illata.

– Rosszul van? – kérdezte, s a szemei szinte átszúrtak. Mire megszólalt, már újra itt voltam, tudtam, én vagyok az, ÉN, a negyvenhárom éves Sarah Myland, a városközpont legelőkelőbb fodrászüzletének menő férfihajszabásza.

– Semmi, semmi... Tudja, belefárad az ember a munkába... – hessegettem el a rosszullét emlékét, és igyekeztem bűbájosan mosolyogni.

– Kiesett, ugye? – kérdezett rá – Kiesett hirtelen minden a tudatából?

     Sírás szorongatta a torkomat, némán megbiccentettem a fejemet.

Másnap délután ötkor fogadott. Kicsit szokatlan volt a helyzet: én a vendég, és ő "szolgáltatott". De hamar megszoktam. Egyszerre volt ismerős és idegen, hiszen ismertem a tükörből az arcát évek óta, s ugyanakkor vajmi keveset tudtam róla azonkívül, hogy pszichiáter... Tudják, hogy van ez... Mi rendszerint sokat beszélünk, vagy a vendéggel, vagy át a feje fölött egymással. Ott töltjük el az életünk háromnegyed részét a fodrászszalonban, mindenki felboncol mindenkit, meg aztán nem is bírnánk elviselni a némaságot... A kezünk mintha össze lenne kötve a szánkkal. Érdekes, mire hazaérek, már nincs kedvem megszólalni. A férjem csöndesnek tart, ritkán és keveset közlök vele, nem, nem haragból – talán csak azért, mert megszoktam a tükörbéli arcokat, s egy eleven arc előtt hirtelen gátlásossá válok és bezáródom. De azért jól megvagyunk. Gyerekünk nem lett, ez bántott legalább tíz évig, de már belenyugodtunk. Annyi szép van még az életben, nem?

Doktor Bradbury könnyen megtalálta hozzám a kulcsot. Egy fél pillanattal hamarabb észrevett rajtam mindent, s meg se döbbent, amikor beszámoltam azokról a fura, egyre szaporodó rosszullétekről, amelyek nem jártak ugyan semmiféle fizikai fájdalommal, csak azzal a kellemetlenséggel, hogy hirtelen kiesett belőlem annak a tudata, ki is vagyok, hol is vagyok. Egy tárgy létezhet úgy, ahogyan én olyankor léteztem – félelmetes és vonzó volt egyszerre. Félelmetes, mert soha sem lehetett tudni, visszajövök-e onnan, és újra tudni fogom-e, hogy én Sarah Myland vagyok, 43 éves férfifodrász, vagy ott maradok abban a különös öntudatnélküliségben, és emberkinézetű lélegző-mozgó tárgyként töltöm az életemet. Féltem, hogy előbb-utóbb fölfedezik mások is, hogy Raymond, a férjem is rájön, észreveszi széteső pillantásomon, üres mozdulataimon... Vonzani pedig az egésznek a különös, kaland-volta vonzott, a felelősségnélkülisége, a jelen semmihez sem hasonlítható átélése. Egyébként, ha megfigyelték már, alig-alig vagyunk a jelenben: bármit teszünk, tudatunkba hatol a múlt és a jövő, holmi tervezések vagy félelmek, előregondolások – és ezek az időben előre–hátra mozgó gondolatok megakadályoznak abban, hogy LEGYÜNK. Lenni ugyanis, szerintem azt jelenti: érezni a jelent, és csakis a jelent érezni.

– Nem kell megijednie, a betegsége, ha lehet egyáltalán ezt annak nevezni, nem veszélyes: meggyengült az éntudata...

– ???

– Talán a folyamatosan ismétlődő történések az életében, a monotónia, a változások hiánya; ugyanaz a férj, ugyanazok a barátok, ugyanaz a lakás, ugyanaz a munka, ugyanazok a feladatok... – nevetett doktor Bradbury, aztán elkomorodott:

– Ha nem kezeljük, egyre hosszabbá válhatnak a szakaszok, amikor ...

Nem is kellett befejeznie, a szakaszok már hosszabbodtak. Nem éreztem, de a fodrászszalonban a furcsa pillantások már jelezték, s néha a férjem, Ray is neheztelve szólt rám vacsora közben, vagy vasárnap délutánonként: "Mondd, szívem, itt vagy te egyáltalán?!"

Természetesen elmondtam az aggodalmaimat, az észrevételeimet, s kértem a doktort, segítsen, adjon valamit, mert nem hiszem, hogy ezek a pszichoterápiás beszélgetések meggyógyíthatnának. Hiába kérte ugyanis, hogy hozzak a felszínre emlékeket, meséljek a régi magamról: nem ment. Mintha a születésemtől kezdve az évek, az események valaki mással történtek volna, vagy nyomtalanul kitöröltettek volna az emlékezetemből. Elhoztam a fényképalbumot: Ray és én az esküvőnkön, a nászúton, a tengeren... de csak annyi jött vissza, amennyi a képeken volt. Nem bírtam visszaemlékezni a tiszteletes arcára, aki összeadott bennünket, sem arra, hogyan kérte meg a kezemet Ray.

– Lazítson! – biztatott doktor Bradbury, s én lehunyt szemmel a pamlagon feküdve rémülten vártam a képeket a múltamból, ám azok nem jöttek. A doktor őszülő göndör tincseit láttam magam előtt, a nyakát, ahogyan borotválom, a füleit, barna arcbőrét, amelyen kékesen átüt a borosta.

– Maga nem az a fajta, aki könnyen relaxál. A hipnózis sem vált be.

– Hát akkor nincs remény? – kérdeztem, s felvetődött előttem a kép, ahogyan hazafelé az utcán egyszer majd nem tudom, merre van a hazafelé, a lakás, az otthonom, ahová elindultam. Mi lesz velem?! Sírva fakadtam, bevallom, zokogva az ölébe borultam, s úgy kértem, hogy segítsen.

– Lenne egy lehetőség, de...

Nem engedtem, hogy kitérjen, hivatkoztam az emberségére, a hivatására, a hosszú évekre, amióta ismer, az anyjára, az Istenre, mindenkire. Ha bármit tehet, tegye meg! Elmondta, létezik egy szer, egy magánklinika kísérletezte ki, a jó barátja révén jutott hozzá, csakhogy ezt nem adhatja be nekem, mert még soha nem próbálták ki, kockázatos, nem tudni milyen a hatása. Ráadásul a magánklinikáról sem tud sokat, állítólag államilag titkosított objektum, a barátja, aki ott dolgozik, és adott neki a szerből, hónapok óta nem található sehol. Könyörögtem, szánjon meg, mielőtt végképp kihullik belőlem minden, mielőtt emberi arcú tárggyá válok, mielőtt végleg elveszítem önmagamat, a múltam után a jelenemet is, mielőtt kiesem az időből.

– A saját felelősségemre – kulcsoltam össze a kezemet –, kérem, bármi történjék is, jobb, mint ez a lassú élőhalál!

Nem tudom, hogy az érveim, a zokogásom győzte-e meg, vagy a tulajdon kíváncsisága, amely bizonyára arra késztette, hogy lássa, hogyan hat a szer. Adott belőle egy üveggel. Apró fényes rózsaszín gömböcskék voltak benne, átmérőjük nem lehetett több három milliméternél.

– Maga negyvenhárom éves Sarah, a barátom azt mondta, az évek számának megfelelő számú gyógyszert kell adagolnunk.

– Egyszerre?! – képedtem el, mert fölvillant bennem a gyanú, hogy a doktor talán el akar altatni engem örökre.

– Nem egyszerre, Sarah. Negyvenhárom napig nem ehet semmit, csak vizet ihat. Mindennap be kell vennie egy drazsét, sok vizet inni rá, és aludni, amennyit csak tud. Nyugtató hatása is van a szernek – így mondta a barátom –, így ez nem lesz nehéz. De azt hiszem, otthon mindezt nem teheti meg.

A szalonban szabadságot kértem, Raynek azt mondtam, anyám betegeskedik, hozzá utazom. Elegendő pénzt vettem magamhoz, elutaztam M-be, kivettem egy megbízható szállodában egy szobát, fölvitettem néhány láda ásványvizet, s kértem, hogy ne zavarjanak, hosszú betegség után vagyok, regenerálódni jöttem.

Az első reggelen reszketett a kezem, amikor kinyitottam az üveget, s az első áttetsző rózsaszín drazsét a tenyerembe fogtam. Olyan ártatlannak és ártalmatlannak tűnt, s annyira kicsike volt! Lenyeltem, vizet ittam, járkáltam a szobámban. Úgy történt, ahogyan a doktor mondta, elálmosodtam. Sokáig aludtam, esteledett, mire fölkeltem. Letusoltam, kimentem az utcára sétálni. Kellemesen éreztem magam, éhséget sem éreztem, a tudatkiesés sem jelentkezett. Fölmentem a szobámba, újra álmosság tört rám, le sem vetkőztem, úgy estem az ágyba. Félálomban valami olyasmit éreztem, hogy valaki fekszik mellettem, és ismerősen szuszog.

Másnap reggel újra lenyeltem az esedékes bogyót, s ez így ment negyvenhárom napig. Enyhe álmosság, kellemes, jóleső zsibbadtság, bágyadtság fogott el – de végig tudatában voltam magamnak. Éjjelente, gyakran támadt az az érzésem, hogy a szobámban nem vagyok egyedül. Már nemcsak egyetlen embert éreztem magam mellett, hanem sokat. Mindannyian aludtak, akárcsak én, ismerős volt a szuszogásuk, néha horkoltak is, a testük illatát is éreztem. Biztosan a szer mellékhatása, gondoltam, esetleg az álmaim... De legalább újra álmodom! Már-már úgy tűnt, hogy álmodni sem tudok többé.

*

Kérem uram, nem tudom megmagyarázni a történteket. Az a nő jó egy hónapja vette ki a szobát, külön kérte, hogy ne zavarjuk, mert pihenni jött egy hosszú betegség után. Kifizette a számlát, borravalót is adott. Csöndes volt, legtöbbször esténként járt el valahová, de néhány óra múlva visszajött. Nem uram, nem jártak föl hozzá férfiak, egy vendéget sem fogadott.

Tudja, csöndes kis város a miénk, örülünk, ha megszáll valaki nálunk ilyenkor, amikor nincs idény. Fájlaltam is, amikor a hölgy tegnapelőtt elment. Marasztaltam, de nevetve mondta, hogy most már végzett a kúrájával, vissza kell térnie az életbe – így mondta kérem, és mosolygott közben. Magam hívtam taxit neki, s meg is vártam, amíg elhajt vele. Mikor visszafordultam, ott állt... Hogy-hogy kicsoda, uram? A hölgy, aki elment. Vagyis nem az a hölgy, de mégis az, egy ugyanolyan. Mosolygott, rám nézett, illetve inkább átnézett rajtam, és kiment az ajtón. Föl sem ocsúdtam, szólni sem tudtam, az ajtó még be sem záródott, s már ott volt a következő… Hogy kicsoda? Ugyanaz a hölgy kérem... és jöttek egymás után lefelé a lépcsőn, minden lépcsőfokon jött egy, egymás után, mint egy hosszú menet, egy tömeg, egy felvonulás... Rengetegen voltak..

Nem, uram, nem szoktam képzelődni és részeg sem voltam még soha. Mindegyik a hölgy volt, de egyre fiatalodott, érti, uram? Teljesen leblokkoltam, megbénultam – szólni akartam, de ők csak vonultak mosolyogva, kiáltani akartam, de nem jött ki hang a számon... azt se tudom, mennyi időbe telt, míg elmentek, az utolsók gyerekek voltak... Tessék, uram? Kislányok, egyre kisebb lányok… a legutolsó négykézláb mászott le a lépcsőkön...

Marcell Duchamp: Lépcsőn lemenő akt, 1912

*

Kedves doktor Bradbury!

Bocsásson meg, hogy levelet írok Önnek, de azt hiszem, személyesen többé nem fogunk találkozni – s így bármennyire sajnálom, új fodrászt kell keresnie magának. Szeretném megköszönni, hogy segített rajtam. Mindent az utasítása szerint tettem, s visszakaptam az éntudatomat, a múltamat, magamat. 

Bár a férjemtől elváltam, soha többé nem leszek magányos.

Hálával: az ön

                                                 Sarah Myland-je

(Megjelent Az aranykor vége c. novelláskötetemben a Felsőmagyarország Kiadónál 2004-ben)

Mese után 

Pilláján hintáz az álom,  

éjszakában úszik a lányom.

Két karja csöppnyi evező,

tíz ujja széttárt legyező.

Szemhéja mögött kristályvilág.

Nevén szólítja most egy virág.

Birodalmában a csodák

nőnek, akár a földből a fák.

Szél, te ne zúgj, motor ne berregj,

álomországba indult egy gyermek.

Vedd meleg karodba éjszaka,

el ne tévedjen egymaga!

(Megjelent a Három hangon c. kötetben 1986-ban, megzenésített-énekelt változata számtalan előadáson hangzott el.)

Föld napja

Bocsásd meg, kisfiam,

teleszórtuk szeméttel ezt a földet,

halhatatlanságunkat tejeszacskók és reklámszatyrok

hirdetik,

olaj, sav, lúg, higany, gyomirtó vegyül

a folyók, tengerek vizében.

Nem látszanak a gömbölyűre kopott kavicsok

a meder alján,

az árral döglött halak úsznak.

Hajtógázzal működő illatosítókkal

fedjük embertelenségünk bűzét.

Oxigénért tátognak a virágok.

A kerítésen túl eldobált mocskaink.

Betonhéjat, sírhantokat húztunk magunk fölé.

Ki tudja, milyen

az agyag nedves illata s a hímes rété?

Dicsértessék a Föld napja!

Bűntudatunkat csitítjuk vele.

Városaink és falvaink szétdobált ürülékében

kotorászunk,

az ózon kilyukadt mennyezetén át

szürke egekre kiáltunk.

Itt állunk az idő gombostűhegyén

az utódszennyezés halálos bűnében.

Bocsásd meg, kisfiam,

hogy örökségünkért

te fizeted az illetéket.

(Megjelent a Falra hányt borsó c. kamaszverskötetemben a Bíbor Kiadónál 2014 áprilisában. 
A kötet illusztrációit Urbán Tibor készítette.)

Ami nem tanulható 

A rigókat nem tanítja senki dalolni,

és a fecskéket fészket rakni,

a macskákat arra,

hogyan járkáljanak biztonságosan

a háztetőn

tériszony és szédülés nélkül,

a halaknak nincs úszásoktatás,

és a kismadarak szárnyra kapnak,

holott nincs bizonyítványuk

arról,

hogy tudnak repülni.

A rózsák maguktól illatoznak,

a méhek gyűjtik a virágport,

noha nem kérte meg rá őket

senki,

a pillangók táncolnak,

pedig sose jártak tánciskolába.

Azon gondolkodom,

mi az, amit akkor is tudna az ember,

ha nem tanulta volna soha

senkitől.

(Megjelent a Falra hányt borsó c. kamaszverskötetemben a Bíbor Kiadónál 2014 áprilisában. A kötet illusztrációit Urbán Tibor készítette.)

Csupros Mária

         

Ott, ahol ma a Mindszenti-templom szép barokk épülete magasodik, a középkorban egy kápolna állt. Akkoriban ez a terület nem tartozott Miskolchoz, önálló kis falu volt, amit Mindszentnek hívtak. Ennek a településnévnek az emléke megmaradt akkor is, amikor a falu a város részévé vált, hiszen a tér a mai napig Mindszentnek, a templom pedig Mindszentinek neveztetik.

A századok során sok csapás – háború, járvány – sújtotta a környékbelieket, amelyek ellen nem sokat tehettek azonkívül, hogy imádkoztak. A fohászok legtöbbje a Szűzanyához szállt, járna közben Jézusnál őértük. Az imádkozók úgy gondolták, hogy a fiak szívét az édesanyjuknál jobban senki sem tudja meglágyítani.

Hogy a sok, összekulcsolt kézzel, térdelve elmorzsolt imának, a keblekből felszakadó számtalan, kétségbeesett fohásznak vagy csupán a véletlennek volt köszönhető, nem tudjuk, de az biztos, hogy a 18. század első harmadában kegyetlenül pusztító kolerajárvány elkerülte a várost és a környékét. Valóságos csoda volt ez! Az emberek nem is felejtették el megköszönni: hálából szobrot emeltek Szűz Máriának. 1738-ban, mikor a kőből faragott szép nőalakot fölállították a magas korinthoszi oszlopra, melynek lábazatát szentek szobrai díszítették, az egész város leborulva imádkozott, s a hálaadó zsolozsma hangjaitól visszhangzott a tér.

Ezen a téren – a falu hajdani főterén – volt a piac is, s a tejet áruló kofák rendszerint a Mária-szobor talapzatára tették teli csupraikat. Már csak könnyebb volt azt onnan leemelni, ha vevő érkezett, mint a földre hajolni érte. Mikor meg a szobrot vasráccsal kerítették körbe, azt is hasznosítani kezdték a piacolók. A környékbeli fazekasok a kerítés dárdahegyeire akasztották a portékáikat. Egészen különös látványt nyújtott a Mária-szobor piacnapokon: tejescsuprokkal, köcsögökkel, mázas bögrékkel, kancsókkal volt teleaggatva. De nem gondolta szentségtörésnek azt a Szűzanya, inkább mosolygott magában: „Lám csak, milyen is az ember!” Inkább volt kedvére való a piaci zsibongás, a frissen fejt tej édes illata, a kancsók szép formája, mint az, hogy a pestistől elhullottak tetemeit lássa.

Szó, ami szó, sehol olyan jóízű tejet nem lehetett kapni, mint azoknál a kofáknál, akik a talapzatra tették ki tele csupraikat. Valami utánozhatatlanul édes utóíz maradt az ember szájában, ha ivott belőle – s olyan békességes jó érzés fogta el, mint csecsemőkorában, amikor az édesanyja duzzadt kebleiből táplálkozott, s a karjaiban szundított el édesen. 
Ha pedig a tejet nem itták meg rögtön, hanem pihentették egy éjszakán át, akkor reggelre az egyharmadánál is több tejszín lett rajta, alig győzték leszedni. A tejszínből meg olyan írósvajat lehetett köpülni, vagy tovább pihentetve tejföllé változtatni, hogy a tíz ujját is megnyalta utána, aki megkóstolta. S a vajtól elváló író íze fönséges volt már magában is! Ha pedig a tejet pihenni a pince hűvösébe tették, olyan aludttej vált belőle, ami szemre hófehér márványnak tűnt. Nem is volt nyáridőben remekebb vacsora, mint a pincehideg aludttej írósvajjal megkent, nagy szelet, friss kenyérrel. De a tej csodája ezzel még nem ért véget! Aki uralkodott magán, s az aludttejet nem fogyasztotta el, hanem tovább fonnyasztotta, aztán ritka szövésű anyag öblébe öntötte, az jó úton járt ahhoz, hogy övé legyen a legfinomabb házi túró. Mert a szitaszerű anyagon fönnmaradt aludttej sűrűje szép lassan kicsöpögtette a levet magából, és maradt a gömbölyű, ízletes túróhalom, amit a Jóisten csak azért nem teremtett a földre, mert tudta, hogy azon nyomban eltüntetnék onnan az ínyencek. S aki azt hinné, hogy a kicsöpögő lé haszontalan volt, hát téved! Az a sárgás, áttetsző lé volt a savó, amivel behabarva fenséges íze lett a kapros tökfőzeléknek, de – kánikulai napokon – önmagában fogyasztva is kellemes, savanykás ízű üdítőnek bizonyult. Ha valamelyik gazdasszony a kismalacok elé is öntött belőle, biztos lehetett abban, hogy egy csöpp sem marad belőle a vályúban.

Hát hogy is haragudhatott volna a Szűzanya azért, hogy őt nemcsak virággal, hanem a csodálatos tejitalt tartalmazó edényekkel is körbeveszik az emberek?!

Egyszer megjelent a piacon egy szegény asszony, akit addig sose láttak a városban és a környékén. Meggörnyedve cipelt a hátán átkötve egy színehagyott vászonkendőben valamit, kezében ócska kosarat tartott, két oldalról két apró lányka kapaszkodott a szoknyájába. Mezítláb voltak mind a hárman, s ugyancsak nagy utat tehettek meg, erről a lábukra tapadt por- és száraz sárnyomok tanúskodtak. Az asszony fakó szoknyáját talán tüskés bokrok szaggatták meg, akárcsak a két apróság pendelyét, mik ugyancsak több helyen el voltak szakadva. 
Fiatal volt az asszony, de a szemében mintha egy hosszú élet szenvedése tükröződött volna. Látszott, hogy szinte összerogy a fáradtságtól, nem bír tovább menni. Elengedte a két kicsi kezét, s elkezdte kibogozni a hátán lévő kendő csomóját, ami éppen a szíve táját nyomta. A közelében lévő kofák kíváncsian nézték a fura szerzetet. Ugyan mi lehet ennek az ágrólszakadtnak a hátikájában? Vagy a szegénységét akarja itt a piacon kiárulni?! Hiszen abból van elég mindenütt, nem kell messziről idecipelni.

Nem sokáig kellett találgatniuk, a csomó végre kibogoztatott, az asszony leemelte a hátáról a fakó vászonkendőt olyan óvatosan, mintha kincset tartalmazna, s kiemelt belőle egy alvó kisdedet. Az ingecskéjét tán maga szabta valami kidobott alsószoknya darabjából, mert foszlott volt a széle, s láttatni engedte, hogy a csecsemő kisfiú. Hogy az anyai test ringó menését nem érezte, a gyerek sírni kezdett. A fiatalasszony kigombolta a felsőjét, és szoptatni kezdte. A kislányok, kik eddig a porban ülve játszottak egymással, most vékony hangon rimánkodni kezdtek, hogy ők is éhesek.

– Várjatok! – csitította őket az anyjuk – Előbb az öcsétek! S mikor a kisfiú elaludt, a mellére vette a két nagyobbat is. Nem volt ebben semmi szokatlan – régen akár három-négy éves korukig is szoptak a gyerekek, vitték a kis sámlit, fölálltak rá, és kigombolták az anyjuk blúzát, hogy kiszolgálják magukat. De ez a teremtés nyúzott és sovány volt ahhoz, hogy három gyereket tápláljon a saját testével: a kislányok éhesek maradtak, s pityeregve rimánkodtak tovább.

          A piaci sokadalomban meg sem hallatszik két gyerek vékonyka sírása, fel sem tűnik egy elgyötört asszony alakja. Az előbbi kíváncsiak figyelmét most már más vonta magára, velük nem törődött senki. Azt sem látták, hogy az asszony a kosárból elővesz egy darabka kenyeret meg egy csorba szélű csuprot, amiről régen lepattogzott a máz nagy része. A zsebéből csomóra kötött keszkenőből pár fillér került elő, azt a csuporral a két kislány kezébe adta:

– Vegyetek érte tejet! – s a Mária szobor felé mutatott, aminek a talapzatán ott sorakoztak egymás után a tejjel teli csuprok.

          Az a kis pénz negyed icce tejre sem volt elegendő, de a kofák megszánták a gyerekeket, s mindegyik öntött egy kis tejet a maga árujából nekik. Fogták vigyázva, s vitték felváltva a csuprot az anyjukhoz, aki mosolyogva nézte, ahogy a kislányok nagy mohón isszák-isszák az éltető fehér italt. Mire elteltek vele, neki csak egyetlen korty maradt az alján. Azt kiitta, aztán a darabka kenyérre nézett, ami megmaradt, de nem ette meg, visszatette a kosárba. A piac egyik sarkában jókora szalmakupac hevert, odament a gyerekekkel, s ott lefektette őket aludni, aztán őt is elnyomta a fáradtság.

     Mikor felébredt, a csillagok ezüstje úgy fénylett az éjszaka sötét országútján, mint milliónyi, szétszórt pénzdarab. A Tejút ragyogott, mintha Csaba királyfi visszatérésére végig mécseseket gyújtottak volna rajta. Az égi fények megvilágították a korinthusi oszlop tetején álló Mária szobrot. Az asszony úgy érezte, hogy az a másik asszony őrá néz szelíden, szeretettel, együttérzéssel, s int neki, hogy menjen.

  Azt mondják, hogy a haldoklók előtt gyakran jelenik meg valóságként az, amire vágynak. Az éhségtől elgyötört, magát már-már a nemlétbe átalvó nő fölkelt a szalmáról, s mint a megbűvöltek, elindult a szobor felé. Egyre magasabbra és magasabbra nőtt az oszlop, egyre elérhetetlenebbnek tűnt Mária, ő mégis egyre tisztábban látta a tekintetet, amelynek bársonya simogatta, vigasztalta, fölemelte és átölelte. Hosszú percekig állt így, fölemelt fejjel a szobor előtt. Mikor le tudta venni tekintetét a kedves arcról, akkor látta meg, hogy a talapzaton, melyet körben szentek alakjai díszítettek, egy hibátlan, kékmázas csupor áll. Talán valamelyik kofa ott felejtette, gondolta, s megnézte: tele volt az tejjel. Azt hitte, az éhség játszik gonosz káprázatot vele. A szájához emelte a csuprot, amelyben tej volt, édes, habos, friss tej, és mohón nyelni kezdte. Abba sem tudta hagyni, amíg ki nem itta az egészet. Akkor a csuprot visszatette a talapzatra, és visszatért aludni.

          
           Másnap hajnalban arra riadt föl, hogy a kicsik rázzák a vállát, ébredjen föl hamar, s húzták a szoknyájánál fogva a szoborhoz, hogy nézze csak, mi van ott. Megdörzsölte a szemét, hogy jól lát-e, de az égszínkék csupor nem tűnt el onnan – és újra tele volt tejjel. Megreggeliztette a kicsiket, majd térdre borultak mindhárman a szobor előtt, hogy köszönetet mondjanak. Az arra járók ott találták őket imádkozva a szobor előtt, aminek a talapzatán ott állt a tejescsupor.

          A történteknek egykettőre híre ment, s a tér megtelt emberekkel, akik áhítattal vetettek keresztet, s ámulva nézték az égszínkék csuprot, amelyről mindegyik kofa váltig állította, hogy nemcsak hogy nem az övé, de hasonló színűt még csak nem is látott életében. Voltak, akik azt suttogták, hogy Mária másodszor is csodát tett: először a kolerától mentette meg a várost, másodszor az éhhaláltól egy fiatalasszonyt.

   Hogy hogyan volt, nem tudhatjuk, de az biztos, hogy akkortól fogva csak Csupros Máriaként emlegették a miskolciak a szobrot. S azt is rebesgették, hogy ha éhező ember útja arrafelé vezetett, a szobor talapzatán csodálatos módon mindig talált egy ott felejtett – vagy ki tudja honnan oda került – égszínkék csuprot tele friss, meleg, habos tejjel.

(Megjelent a  Kossuth Könyvkiadónál 2009-ben megjelent kötetben - Csorba Piroska-Fedor Vilmos: Miskolci legendák. A fotóillusztrációért köszönet a Miskolc a múltban facebook-csoportnak.)

Az Óda születése 

         

Lillafüreden, ott, ahol a vízesés húsz méter magasból zuhog alá, hogy a Szinva patak medrében elcsöndesedve csobogjon tovább, mozdulatlan férfialak áll: József Attila szobra. Varga Éva álmodta bronzba a költőt, aki itt írta a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes versét, az Ódát. A kőfalnak támaszkodó, ember nagyságú szobor arcát a lombokon átszűrődő fény felé emeli, tekintete mintha most is a Kedvest kutatná a tájban. Mert az Óda, a szerelmi líra e gyöngyszeme nemcsak a legtitokzatosabb szenvedélyt, nemcsak a Múzsa, Marton Márta szépségét tette halhatatlanná, de az ihlető tájat is: a lillafüredi sziklákat, a vízesést, a fehér köveken elfutó Szinva-patak ezüst vizének csobogását. Csoda-e, hogy e páratlan, különös szerelem szülte verset nemcsak a magyar irodalom, de Miskolc város művészetszerető lakossága is a magáénak vallja?!

1933 júniusában történt, hogy egyhetes konferenciát rendezett Lillafüreden az Írók Gazdasági Egyesülete. Budapestről különvonatot indítottak a kétszáz meghívottnak, akiknek csupán a fele tett eleget a meghívásnak. Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Kassák Lajos és mások mellett – a nagyon szerény anyagi körülmények között élő - József Attila is elfogadta az invitálást. Tehette ezt azért, mert a résztvevők utazását és ellátását az Egyesület – a támogatóknak köszönhetően – finanszírozni tudta.

A városból kisvasúttal mentek Lillafüredre. József Attilával szemben Nagy Lajos író ült, s le nem vette a szemét az eléje táruló látványról: a fenyők, bükkök, tölgyek, hársak és platánok rengetegéről, és a fenséges, egyenes törzsű gyertyánfák erdejéről. A hegyek között lassan kanyargó kisvasút nyitott ablakai meseszép vidéket tártak a szeme elé. Csodálkozva látta, hogy Attila egy könyvet búj, föl sem pillant belőle, majd elragadtatva olvasott fel néhány részletet a Toldi szerelméből. Micsoda véletlen, hogy Toldi Miklós és Rozgonyi Piroska szépséges, beteljesületlen szerelmének történetébe mélyedt – útban egy szépséges, beteljesületlen szerelem felé!

Megérkezésük után József Attila ki sem csomagolta kis bőröndjét a Palota Szálló szobájában, máris sétára indult. A lelkében még ott zengett a kisvasúton olvasott Arany János-mű varázslatos élménye, amikor a lépcsőkön a vízesés felé indult. Nem volt ez tudatos elhatározás, hiszen a Hámori-tóhoz vagy a környező erdőbe ugyanúgy mehetett volna: életében először járt Lillafüreden. A lábai vitték lefelé a kőlépcsőkön. A Szinvába siető zuhatag robaja egyre erősödött, ahogyan a kanyargós úton haladt lefelé, míg végül ott állt a vízfüggöny előtt, amely szakadatlanul hullott alá a patakba, hogy ott elcsöndesedve csobogjon tovább a kövek, fák, bokrok között a messzi Miskolc felé. Mesebeli volt az egész táj: a sziklák, a vízesés, a tiszta vizű patak, a fák égbolt előtt kirajzolódó lombja, a Palota Szálló tornyai. A költő gyönyörködve nézett föl a magasba. A függőkert egyik teraszáról karcsú, éjfekete hajú fiatal nő nézett alá, a vízesésre. Tündöklő szépségével már-már nem evilági lénynek tűnt: Attila lélegzete elállt, amikor megpillantotta. Szemét lehunyta ilyen gyönyörűség láttán. Mikor újra kinyitotta, a teraszon már nem állt senki. Talán csak a képzelete játszott vele, az festette elé a varázsos tájba a tündéri jelenést, a sugárzóan szép tüneményt. Megbabonázottan állt sokáig, belső órája elveszítette mutatóit. Amikor elindult, léptei oly könnyűek voltak, mintha szárny emelte volna a testét.

Berda József, a szobatársa kopogtatta meg a vállát:

- Itt vagy te egyáltalán? – nyitott tenyerét mozgatta a szeme előtt – Látod a kezemet? Hol jársz, Attila?!

Alig hallotta a szavakat. Különös révületbe esett, a hangok

tompán, nagyon távolról jutottak el hozzá. Mintha énje kettészakadt volna: fizikai teste ebédelni indult Berdával, énje másik, láthatatlan része elmerült annak a tündökletesen szép, asszonyi jelenésnek a szemlélésében, akit a függőkertben látott.

        Az ebédlőben terített asztalok várták őket.

- Mit iszol? – kérdezte Berda, de Attila nem válaszolt. Nem volt szomjas, nem volt éhes. A pincér letette a gőzölgő levesestálat az asztal közepére, és jó étvágyat kívánt. Berda József mélyen belemerítette a merőkanalat a csülkös bablevesbe, és hosszas értekezésbe kezdett arról, milyen fenséges eledel.

        Akkor akadt el a szava, amikor észrevette, hogy Attila úgy mered az ajtó felé, mint akinek látomása van.

Az ajtóban egy – festőművész ecsetjére méltó – különleges szépségű asszony állt. A mellette lévő Kárpáti Aurél mondott neki valamit, amire fölnevetett. A levegőben ezüstcsengők csilingeltek, Attila szívébe belemarkolt valami gyönyörűséges fájdalom, fájdalmas gyönyörűség. Hát mégsem a képzelet játéka volt! Hát csakugyan létezik!

   Az újonnan érkező kis társaság néhány asztallal távolabb foglalt helyet. Attila le nem vette a szemét a fiatal nőről, aki láthatóan mindenkire hatással volt a teremben, szépsége megérintett mindenkit.

- Ki ő? – kérdezte nagyot nyelve, és Berda, aki nemcsak az étel- és italneműekről tudott kimerítően értekezni, erre a kérdésre is tudta a választ:

- Márta. Marton Márta.

Attila szíve nagyot dobbant: hiszen ez jel, csodálatos, isteni jel!

Márta! Márta – ez a név a szerelem maga! Hiszen ezt a nevet viselte a makói internátus igazgatójának, Gebe Mihálynak a lánya, az első szerelem az életében; az első Múzsa, akihez verseket írt, aki után kamaszlelke minden vágyával sóvárgott. Gebe Márta csak tizenöt éves volt, kislány még… de Márta volt a neve az első igazi, ’felnőtt’, nagy szerelmének is – Vágó Mártának - aki a szülei kedvéért elhagyta őt, hogy Londonba menjen tanulni, és aki máshoz ment férjhez.

        Mártának hívják hát a különös szépséget. „Marton Márta. Márta. Márta” – mondogatta magában áhítattal. A legszebb földi név. A legszebb földi nő. A neve „m”-mel kezdődik, ahogyan a legszebb szó, a „mama”. Marton Márta – két „m” van a nevében, és két „a”! A „mama”, benne van a „mama”! Belesajdult a szíve a reménybe: ez a titokzatos, sugárzó szépség nemcsak úgy tudná őt szeretni, ahogyan egy nő, hanem úgy is, ahogyan a mama… ahogyan a mama sohasem szerethette, mert idejét, idegeit, gyöngédségét megette a munka, a szegénység.

        Mire föleszmélt, Kárpáti Aurélék asztalánál már nem ült senki, az ébenhajú nő sem. Berda a sokadik pohár bornál tartott, virágos kedvvel kínálgatta Attilát is.

- Mit tudsz róla? – kérdezte mohón a költő – Mondd, kérlek! – sürgette. Berda elértette, azt hitte a merlot-ra kíváncsi Attila, és boldogan ecsetelte:

- Ez egy szelíd, simogató bor, próbáld ki, kérlek! Az íze akár a málnáé, de van benne valami a piros rózsáéból is…

- Jaj, Jóska, hagyd már a bort! Én róla kérdezlek, róla: Marton Mártáról! – a nevet olyan áhítattal ejtette ki, mint egy szentét.

- Attilácskám – kacsintott Berda -, meg kell hagyni, szépasszony, de hidd el nekem, a csopaki rizlinget vagy az aszút meg sem közelíti… A borok ugyanis – ellentétben a szép nőkkel – annál élvezetesebbek, minél öregebbek… ha-ha… - nevetett a saját tréfáján.

        Attila szeme szikrázott, öklével az asztalra csapott:

- Jóska! Agyonütlek, ha még egy szót mersz szólni másról, mint róla!

Berda látta, hogy nem tréfálhat tovább, elmondta hát, amit tudott. Hogy Marton Márta művészettörténész, de zenével is sokat foglalkozik, s úgy tudja, hogy sok íróbarátja van. Biztosan ők hívatták meg erre a konferenciára. Állítólag épp válófélben van a férjétől, dr. Szöllős Henrik orvostól. Ennyit tud. Kétségtelen, hogy a leghitványabb borfajtáról vagy ételről is többet, de ez van.

        Különös játéka a véletlennek, hogy épp ekkor került szóba a művészettörténésznő társaságában József Attila. Valaki megjegyezte, hogy egészen jó verseket ír.

- Hallottam már a nevét, de őt magát nem ismerem – vetette közbe Marton Márta.

- Hiszen már láthatta az ebédnél – jegyezte meg Kárpáti Aurél –, ő volt az a sovány, barna, bajuszos fiatalember, aki majd elnyelte magát a lángoló tekintetével!

        Az előadások szünetében Attila valahogy a Marton Márta közelébe keveredett. Nem volt nehéz, egész csapat férfi rajongta körül, pedig nem volt benne semmi kihívó, sokkal inkább volt tartózkodó, mint kacér. De olyan sugárzóan szép volt, hogy mágnesként vonzotta magához a másik nemet. S nemcsak szép volt, gazdag és elegáns, hanem rendkívül okos és intelligens is. Attila csak pár szót váltott vele, és már teljes bizonyossággal tudta is, amit addig a szíve sejtett: ez a nő maga a szerelem. A teremtő – vagy a teremtő véletlen – tökéletesen szépre formálta kívül-belül. Egyénisége, szelleme épp olyan varázslatos, mint az arca, alakja, haja, mozdulatai. Mert – Attila ezt kamaszkora óta tudta – nincs olyan nő, akiben ne lenne valami szép: a szemöldöke íve, a tekintete, a bőre bársonya, a nevetése, az ujjai formája, a csípője íve, a karcsú bokája, a hangja zenéje… Ő, a művész ezt a szépséget meglátta minden nőnemű lényben, a fruskától az öregasszonyig. De soha, senkit sem látott még, akit a természet ilyen pazar bőkezűséggel áldott meg szépséggel, hogy minden vonása, minden porcikája tökéletes volt. Az istennők lehettek ilyenek valaha a verőfényes Hellászban!

Márta földi istennő volt, vonzó és távolságtartó, vágyakat keltő és szellemet ébresztő. Okos érvelését, szellemes megjegyzéseit az őt körülrajongó társaság legalább úgy élvezte, mint a látványt, amellyel külseje megajándékozta őket. Attila ha csak tehette, ott járt-kelt a közelében, fehér inge alatt nagy dobbanásokkal vert a szíve.

       

        A következő napon hiába várt az ebédlőben, Márta és a társasága nem jött. Talán már korábban megebédeltek, talán bementek a városba. Attila szomorú és levert volt. Aztán hirtelen ötlettel, szó nélkül otthagyta a többieket és ő is a városba ment. De hiába járta az utcákat, Mártának nem sikerült a nyomára bukkannia. Amikor a főutcán a színház előtt járt, eszébe jutott, hogy valamikor föllépett itt a nővére, Jolán – és kuglert hozott neki ajándékba. Hogy is hívták azt a cukrászdát, ahol Jolán vásárolt? Kis töprengés után eszébe jutott a neve: Rábel. Útbaigazították, és mielőtt belépett volna az üzletbe, eszébe jutott, amit a nővére mesélt. Megtalálta a szegletkövet, amelyben Jolán elbotolhatott, leguggolt, és megsimogatta. Szájában újra érezte a hajdani kugler édes ízét, s bement a cukrászdába, hogy kevés pénzén újravarázsolja a gyermekkori örömöt.

        Éjfélre ért vissza a Palota Szállóba. A szobatársa már aludt, hangos hortyogását sokáig hallgatta a sötétben, hanyatt feküdve, nyitott szemmel bámulva a semmibe. A semmibe, amelyből lassan kirajzolódott Marton Márta gyönyörű arca…

        Harmadik nap, amikor az étterembe lépett, azonnal meglátta az asszonyt. Törtfehér, ujjatlan selyemruhájában olyan volt, mint egy angyal. Dús, éjfekete haját koszorúba fonta, olyan volt, mint egy sötét glória a tündöklő szépségű arc körül. Attila leült az asztala mellé, de nem evett. Berda már negyedszer mert a levesestálban aranyló Újházy-tyúklevesből, és közben a szomszédaival társalgott. Marton Mártáék asztalánál a második fogásra vártak, mikor azt látták, hogy József Attila – mint egy alvajáró – föláll a székéről, és elindul feléjük. A tekintetében különös fény ragyogott. Odalépett a művészettörténésznőhöz, és eléje térdelt. Különös révületbe esett, mint a sámánok, akik nem vesznek tudomást a köröttük lévő valóságról, mert valami mást látnak, amit rajtuk kívül senki. Attila megigézve nézett az elkomolyodó, ámuló Marton Mártára:

- Szeretem magát – mondta áhítattal. Gyönyörű zengő hangján folytatta – Kérem, legyen a feleségem. Szeretem magát.

        Az asszony egy pillanatra zavarba jött, majd kedves nevetéssel hárította el a vallomást:

- Kérem, Attila, ne bolondozzon! Én is szeretem magát, mint egy gyereket…

        A költő elhallgatott. Szívében szavak keringtek, de az ajka nem tudta őket kimondani. A legszebb földi nőhöz a legszebb szavak illenek csak, a legszebb vers, a szerelem költeménye… Abban a pillanatban bizonyossággal tudta, hogy azzal ajándékozza meg ezt az asszonyt, amivel a világ leggazdagabb férfija sem tudja. Áhítattal nézte az arcát, sötét hajkoronáját, varázsosan mély tekintetét, puha, piros, mosolyra nyíló ajkai között a hófehér fogak gyöngysorát. Tekintete a szívébe emelte a képet: a kecses nyakat, a ruha selyme alatt domborodó keblek halmát, a vékony, izmos karokat, a finom csuklót, a vizespoháron nyugvó kis kezet, amelynek bőrén átlátszott az erek vékony, finom hálózata. Pillantása visszatért a törtfehér ruhával magát szemérmesen eltakaró testre, és látta, látta a selyem alatt a karcsú, vékony derekat, a domborodó csípőt, a hamvas, finom bőrt, az apró pihéket, a combok ívét, a térd finomcsontú hajlását, a vádlit, a bokát, a magassarkú cipőbe bújtatott lábat. Szerelmes, átható, mindent érzékelő szemei azt is látták, amit közönséges halandó sohasem láthat: a test burkába rejtett, lüktető, eleven szerveket, a szív pulzálását, a sejtek láthatatlan világát, a birodalmat, amely fáradhatatlanul működve élte a maga életét e szép nő testének belsejében…

        Mikor mindezt meglátta, fölállt. Az asztaltársaság szapora beszéddel próbálta áthidalni a zavart csöndet, amelyet a fura lánykérés keltett, hellyel és itallal kínálták, de ő megfordult és kiment. Lábai lefelé vitték őt a kopott kőlépcsőkön a vízesés felé, a léptek egyforma ütemben kopogtak a köveken, és csak akkor álltak meg, amikor odavitték őt, a függőkert teraszára, ahol Márta állt, amikor először megpillantotta. Mint aki akkor született meg, úgy nézett körül a tájon: a fák, a lombok, a bokrok, a vízesés fehér, fodros függönye a sziklákon, a Szinva kövekkel kirakott medre, amelybe zuhog-zuhog kiapadhatatlan bőséggel a víz, s fut lefelé, a messzi Miskolc felé, csobogva, kedvesen, akár a női nevetés…

        Megállt, arcát a lombokon átszűrődő napfény felé emelte. Szemét behunyva adta át magát annak a titoknak, ami a Lét, ami a Szerelem. Boldogság és öröm áradt el benne, mert az övé volt az, akit szeretett. Soha, soha senki nem veheti el tőle azt az élményt, amit átélt, ahogyan belső látásával birtokba vette az asszony egészét, a nő, a szerelem, az élet lényegét.

        Homályos függönyön át hallotta, amint valaki azt mondja, hogy másnap hazautazhat mindenki, félbeszakad a konferencia, mert meghalt az Írók Gazdasági Egyesületének elnöke, Pakots József. Látta, ahogyan összeverődve beszélnek a többiek a döbbenetesen váratlan, szomorú eseményről, de valahogy nem fogott föl semmit élesen, nem jutott el igazán a tudatáig a hír; tompa volt minden, ami nem Márta, ami nem a Szerelem.

        Ez volt az ott tartózkodásuk harmadik napja, június 12-e. Nem emlékezett rá, hogyan telt el a nap, csak arra, hogy este van és Berda a mutatóujját fölemelve a csopaki rizlingről tart előadást. Magasztalta a testes fehérbor jellegzetes ízét, aromáját, aztán azt taglalta, mennyire illik a hagyományos magyaros – káposztás-tejfölös-paprikás – ételekhez. Prózában rögtönzött ódáját illusztrálta is: több, különböző évjáratú rizlinget hozatott fel a szobába. Töltött Attilának is a tüzes, zamatos italból, de ő érintetlenül hagyta a poharát. Így Berda, midőn kiürült az utolsó palack is, mintegy záró aktusként felhajtotta szobatársa adagját, majd ahogy volt: cipőstül, ingestül elterült a vetetlen ágyon, és pár másodperc múlva hangos hortyogás jelezte, hogy elaludt.

        A lámpa fénye glóriát font Attila feje köré. Már rég nem figyelt arra, ami körülötte történik. Nem hallott a Berda szónoklatából egy szót sem. A szoba tapétájának mintázata lassan összefolyt a szeme előtt, majd a kacskaringók elmozdultak, zöld levelekké váltak, amiket lassan ringatott a szél. A szék sziklává keményült alatta, a villanykörte fénysugarai a háta mögött a lemenő nap búcsúcirógatásává alakultak. Látta Lillafüred hegyeit, hallotta a vízesés tompa robaját, látta a Szinva tiszta, elfolyó vizéből kivillanni a gömbölyű, fehér köveket. Ő maga nem volt már sehol, csak a természetnek ez a gyönyörű, paradicsomi helye, Lillafüred. Mintha Isten tenyerére emelte volna, olyan csodálatos könnyűség fogta el. Ő, a teremtés hatodik napján megszülető ember eggyévált mindazzal, ami létezett. A szívébe bele-belesajduló hiány akkor szűnt meg, s foglalta el a helyét a teljesség, amikor képzeletének táján, a fák lombja mögött, mint valami jelenést, megpillantotta Mártát. Tiszta homlokának fénye ragyogott a levelek között, tekintetének sötét aranya elhomályosította a lemenő nap fényét. Az út üres volt, ezen az órán nem járt arra senki.

A költőben felzengett a csoda öröme, szemét a sziklakerti teraszok felé emelte, és látta, hogy a tündöklően szép asszony ringó járásával őfeléje indult. Szoknyájának selyme követte nesztelen, könnyű lépteinek táncát, úgy mozdult vele, mint finom harangvirágok a nyáresti szellő sóhajával. Koszorúba tűzött hatalmas, éjfekete hajkoronája lassan kibomlott, lekúszott a derekáig. Egy sötét fürt homlokába hullt, fölemelt kezével elsimította onnan. A vékony, törtfehér selyem alatt szinte észrevétlenül megrezzent két gyönyörű mellének dombja. Attila lelke csordultig telt szerelemmel ennyi szépség láttán, hiszen az Édenkertben volt, az első, az egyetlen, a leggyönyörűbb asszonnyal.

- Márta! – sikoltott, zengett, zúgott benne a név. Mert Márta volt a neve a Szerelemnek. A feléje közeledő nő mintha meghallotta volna, kacagni kezdett. A gyöngyöző hangok belegurultak a Szinvába, s patakcsobogássá változtak a fehér, tiszta köveken. Szitakötők szálltak a vízre, pillangók szárnya rebbent, madarak énekeltek a lemenő napnak, a mérhető idő a vízeséssel zuhogott alá a lét örök folyójába, amikor a legszebb földi nő a költő szemébe nézett. A szavak fölszálltak a patakból, ahol tisztára fürdették magukat, és fényes, megújult testük mondatokká állt össze:

„Óh mennyire szeretlek téged,

ki szóra bírtad egyaránt

a szív legmélyebb üregeiben

cseleit szövő, fondor magányt

s a mindenséget…”

        József Attila előrehajolva, megszállottan rótta egymás alá a sorokat. Cigarettájának füstje lassan kígyózott a szoba mennyezetének ege felé, és amikor a költő fölnézett a Márta nevét látta a füstből kirajzolódni.

- Márta, Márta – sóhajtotta halkan a férfi, és a kisfiú, aki benne lakott, szétszedte a hangokat, és játszani kezdett velük:

- Márta, már ma, ma-ma, mama… mama…

        Az asszonyi tekintet örvénye magával ragadta, a férfi elveszett ebben a pillantásban. Úgy adta át magát neki, egész testét úgy adta oda birtoklásra, hogy szemernyi félelem sem volt benne, csak az eggyéválás halhatatlan vágya, az összetartozás, az egység bizonyossága, az ősbizalom maga. Az asszony, akit képzelete valóságosabbá tett a létezőnél, olyan földöntúli szerelemmel fogadta magába a férfit, hogy az új életre kelt. Kicsi magzatként keringett a női test belső bolygójában, és átlátszó szemhéja mögül szemlélte az édenkertet, amelybe a Szerelem teremtő ereje helyezte őt. Semmi sem lehetett szebb, mint ez a vidék: a vérkörök eleven rózsabokrai, a tüdő páros lombjai, az egész lüktető belső valóság, amelyben minden rendezetten működött, egyetlen célra törekedve: az élet fenntartására.

        Félig szívott cigaretták halma feküdt a hamutálban, papírlapok lepkeszárnyai hullottak alá a szőnyegre, és Attila teste a képzelet világának mennyországából lassan zuhanni kezdett lefelé. Az örökkévalóságból kivettetve érezni kezdte a tagjait, és mire újra elhagyott testében volt, erősen és élesen érzékelte mindazt, amit a megszülető csecsemő érez: fényt, hideget, gravitációt, szorongást, magányt. Szívét összeszorította a bizonyosság, hogy meg fog halni egyszer, és szívét átjárta a remény, hogy a szerelemben újra halhatatlan lesz. A szavak sikoltva omlottak a papírra:

„…te egyetlen, te lágy

bölcső, erős sír, eleven ágy,

fogadj magadba!...”   

       

        A hajnal világossága zuhatagként ömlött be az ablakon. A varázslat valósággá változott. Olyan egyszerűnek tűnt minden: csak vonatra kell ülnie, meg kell találnia az asszonyt, aki a szavaival földi valósággá teszi az égi szerelmet. Márta szavait hallotta, és vele együtt halkan, a nemlét mélyéből a Mama hangját:

„Csobog a langyos víz, fürödj meg!

Ime a kendő, törülközz meg!

Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad.”

        Kezét az asztalra ejtette. A toll kihullt az ujjai közül, a papírlapok – testükön a lángoló szavakkal – csöndben hevertek. Újra itt volt, egészen itt, ezen a földön. Hallotta Berda horkolását, a folyosón a lépteket, kulcsok csikordulását a zárban.

Tudta, hogy amit írt, ahhoz foghatót nem írt még senki. Tudta, hogy ahogyan ezen az éjszakán szeretett, ahhoz foghatóan nem szeretett még senki. A boldogság úgy árasztotta el, ahogyan a szobát a felkelő nap aranyfénye. Megrázta horkoló szobatársát:

- Jóska, ébredj! Ezt hallgasd meg!

Berda morgolódott egy kicsit, aztán bódultan felült. Mire Attila befejezte a felolvasást, már egészen éber volt. Nemcsak a borokhoz értett, nemcsak az étkekhez, a versekhez is.

- Ez csodálatos. Attila, ez a legszebb szerelmes vers a világon!

József Attila homlokon csókolta Berdát, és kirohant a szobából.

        Németh Andor, aki egy negyedóra múlva bekopogott hozzájuk, hogy elköszönjön Attilától, két vetetlen ágyat talált. Az egyiken Berda József hortyogott újra édesen, a másik érintetlen volt. A villany égett, az asztalon teleírt papírlapok hevertek, a hamutartó tele volt cigarettacsikkel. Nyilvánvaló volt, hogy Attila egész éjjel írt, és nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Arról, hogy hová tűnt, Németh Andornak sejtelme sem volt, nem is lehetett.

        Mire ő a portára ért, Attila már a vízesésnél állt. Arcán patakzottak a könnyek. A portás szavai tőrként hasítottak a szívébe: dr. Szöllős Henrikné Marton Márta már visszautazott Pestre.

A Palota Szálló szobái lassan megürültek, a legtöbb író hazatért. József Attila lemásolta a verset, kis töprengés után címet is adott neki: Óda – majd borítékba tette, és föladta a postán.

        Marton Márta a következő napon csodálkozva olvasta József Attila néhánysoros levelét és a verset. Nem hihette, hogy a költemény hozzá íródott, hiszen három napig ismerte csak, és azt, ami az étteremben történt, csak játékos udvarlásnak tekintette. Hiszen minden férfi körülrajongta, megtanulta őket nem komolyan venni. De az Óda szép volt, és ő az íróasztala fiókjába tette, hogy megőrizze.

        Két nap múlva kora reggel csöngettek Marton Márta lakásán. József Attila volt az, elegáns ruhában. Izgatott reménykedéssel kérdezte:

- Megkapta a versemet?

Márta bólintott, és távolságtartó udvariassággal megköszönte. Néhány mondatot váltottak még, de annak már nem volt jelentősége.

        József Attila csüggedten, szomorúan indult haza. A férfi szenvedett benne, mert visszautasították a szerelmét. A gyermek szenvedett benne, mert nem fogadták el feltétel nélküli, minden fájdalmat elcsitító anyai szeretettel.

        Befelé folytak a könnyei egészen addig, amíg meg nem értette, hogy a szerelem soha nem a másik emberről szól, nem arról, akit szeretnek, hanem arról, aki szeret. Az ő szenvedélye, lángolása, vágyakozása az, amely tárgyat keres magának egy másik személyben. Önmagát keresi szerelme tárgyában, önnön teljességének hiányzó részét – hogy véle egész lehessen.

        Lehajtott fejjel megköszönte a sorsnak, hogy három napig látnia engedte ezt a tündökletesen szép asszonyt, minden földi nő legszebbikét. Megértette, hogy nem őt, Marton Mártát szerette – hiszen nem is ismerte őt igazán -, hanem benne a Szerelmet szerette, az örök Nőt, akit férfi valaha szeretett vagy szeretni fog.

        Lehajtott fejjel megköszönte az asszonynak, hogy nem viszonozta a lángolását, amelyben eléghetett volna. A költő megértette, hogy a férfi, aki benne él, mulandó lény a művészhez képest, aki halhatatlan. Megértette, hogy soha teljesebben nem birtokolhat férfi nőt, hiába öleli testével a testét, mint ahogyan ő birtokolta ezt a gyönyörű nőt, akinek az ajkát sem ízlelhette meg. Megértette, hogy a művészet halhatatlan, mágikus ereje olyan szerelembe emelte őt, amelybe a testi szerelem sohasem. S míg ez utóbbiak emléke az évek múltán megfakul, elhalványodik, az övé örök marad, és életre kel minden alkalommal, amikor valaki – magában vagy hangosan – olvasni, mondani kezdi:

        „Itt ülök csillámló sziklafalon.

        Az ifju nyár

        könnyű szellője, mint egy kedves

        vacsora melege, száll.”

        A csillámló sziklafal, a nyári szellő, a hegyek karéja, a vízesés robaja, a Szinva-patak, a kerek, fehér kövek a vízben - mind, mind ott vannak ma is. Ahogyan ott áll a függőkert sziklapárkányához támaszkodva, arcát a lombok koronáján átszűrődő napfény felé tartva, a lét mozdulatlan boldogságában József Attila is. Aki megáll mellette, láthatja a sziklákról alázuhanó vízfüggönyt, hallhatja, amint nagy robajjal a Szinva-patakba zuhog és csobogássá szelídülve fut tovább a város felé. Sokan állnak meg Varga Éva gyönyörű szobra mellett, magányosok és szerelmesek, akik mind megsimítják a költő kezét – egészen kifényesedett már. Azt mondják, hogy akik tudják, milyen az igazi szerelem, azok nemcsak a vízesés moraját, nemcsak a patak szüntelen csobogását, nemcsak a madarak énekét hallják, hanem valami mást is: egy bronzszív dobogását. Mert a Szerelem örökké él.

(Megjelent a  Kossuth Könyvkiadónál 2009-ben megjelent kötetben - Csorba Piroska-Fedor Vilmos: Miskolci legendák. Néhány képet a Miskolc a múltban facebook-csoport gazdag anyagából válogattam, köszönet érte!)