A „28-as város”
A
20. század elején a Debrecen-Budapest közötti vasútvonalon utazók gyakran
találkozhattak egy öregúrral, aki a térdére tett kockás füzetbe mindenféle
titokzatos egyenleteket meg számsorokat jegyzett fel. Az állandó utasok csak
úgy nevezték maguk között, hogy a „Professzor”, mert szentül meg voltak róla
győződve, hogy valamikor a matematika nemes tudományának oktatója lehetett. A
Professzor agglegény volt, nyugdíjas éveit a számok mellett legszívesebben
utazással töltötte. A törzsutasok a hosszú út alatt sokat beszélgettek,
mondhatni összebarátkoztak, szívesen osztották meg egymással
örömüket-gondjukat, beszéltek a munkájukról, családjukról és a világ dolgairól.
A Professzort nem igen lehetett bevonni ezekbe a társalgásokba, ha szólt is
néha, csak röviden, és már vissza is tért rejtélyes matematikai számításaihoz.
Utastársai tréfásan nógatták, hogy ne csak a 3-asok meg a 8-asok gömbölyű
idomaival foglalkozzon, nősüljön már meg végre. A Professzor nem haragudott az
ugratásért, föl sem fogta, hogy viccelődnek vele, többször is nagy komolyan
kifejtette, hogy ő csak akkor nősül meg, ha majd megtalálja a tökéletes nőt.
- Akkor örökre agglegény marad! –
legyintett szkeptikusan az egyik házasember. A másik meg hozzátette, hogy a
tökéletes nő az olyan, mint a perpetuum mobile, vagyis csak elméletben létezik.
Akkoriban még nem járt InterCity, a
menetidő Debrecentől Pestig kitett egy félnapot, s a szerelvény hosszabb
pihenőre kényszerült Miskolcon, ahol mozdonyt cseréltek. Az állandó és alkalmi
utasoknak ezt jól hallható módon hozta tudomására a költői vénával megáldott,
rímekre fogékony bakter, aki a kupék mellett végigjárva kántáló hangon többször
is elkiáltotta:
-
Mis-kóc hu-szon-nyóc!
A velős
kis epigrammában a „huszonnyóc” azt jelentette, hogy a mozdonycsere két perc
híján félórát – azaz huszonnyolc percet – vesz igénybe. Az utasok ezalatt megmozgatták
a tagjaikat, leszálltak a vonatról, és betértek a restibe egy-egy pohár
szilvapálinkára, hosszúlépésre, korsó sörre. A huszonnyolc percből még arra is
futotta, hogy ha megéheztek, bekapjanak valamit. Ez utóbbi persze elvétve
fordult elő, így aztán a restiben a főtt kolbász-mustár összeillő párosa
mellett legföljebb resztelt májat lehetett kapni sós vízben főtt krumplival. A
máj rágós volt, a krumpli sós és vizes, az asztalterítők színéről pedig csak
sejteni lehetett, hogy valaha fehérek lehettek – a huszonnyolc perc azonban a
vendéglátó egységben különleges varázzsal bírt, amit csak az ismerhet, akinek
volt alkalma már elmerülni a restik utánozhatatlan hangulatú világában.
A Professzor rendszerint a kupéban ülő
társasággal tartott a restibe, ám mindig csak szódavizet rendelt, s az asztal
mellett sem mulasztotta el a kockás füzetébe jegyezgetni rejtélyes számsorait
meg egyenleteit. Így volt ez akkor is, mikor a restibe új alkalmazott került,
egy kontyos, barna, rendkívül csinos, fiatal nő személyében. Meg kell hagyni,
egy jól megválasztott alkalmazott többet ér, mint bármilyen reklám! A
huszonnyolc perces állásidő alatti fogyasztás mértéke hirtelen ugrásszerűen
megnőtt; a férfitársaság tagjai egymás után rendelték a rundokat, csakhogy
közelről szemrevételezhessék a formás fehérszemélyt, s beszédbe elegyedhessenek
vele. Rendszerint megkérdezték, hány az óra, hányadika van, mi az aznapi menü,
s egyszer azt is, vajon hány éves a szépasszony.
A
kiszolgálónő megigazgatta a fodrokat a kötényén, majd mosolyogva közölte, hogy
huszonnyolc éves, és nem asszony már, hanem elvált asszony. Több se kellett a
vendégeknek, bőszen udvarolni kezdtek a facér szépségnek: egy elvált asszony
könnyen bevehető várnak tűnt a szemükben – meg aztán a férfiember akkor is
megpróbálja a szépet tenni, ha egyebet nem is akar vagy nem tud. Ne feledjük
ugyanis, hogy csupán huszonnyolc perc állt az alkalmi udvarlók rendelkezésére…
A
szépasszonyt körbedongó, olykor pajzán kifejezések úgy röpködtek a resti ódon
falai között, mint a legyek, melyek a söröspohárra ragadt habmaradékoktól vagy
a boroskancsó oldalán gyöngyöző vérvörös cseppektől megrészegülve esztelen
száguldozásba kezdtek. Nem volt ebben semmi meglepő – a meglepő az volt, hogy a
Professzor, mikor meghallotta a szép pincérnő életkorát, felütötte a fejét a
kockás füzetbe írt matematikai hieroglifák közül, letette a tollát, és olyan
megrökönyödve bámult a szépasszonyra, mintha az valamely neves ókori
matematikus – mondjuk a nagy Püthagorasz – reinkarnációja lenne. S mikor
kibámulta magát, azt mondta:
-
Tökéletes!
Az
utastársakban bennrekedt a szó, annyira hihetetlen volt, hogy a Professzor
érdeklődését egy két lábon járó, formás asszonyszemély is fölkeltheti – hiszen
hosszú évek óta, amióta együtt utaztak, csakis és kizárólag a számok kötötték
le a figyelmét, bármiről folyt is a szó a kupéban, rá se hederített.
A
szép felszolgálónő is felfigyelt a velős, ám tartalmas bókra, annál is inkább,
mert a Professzor nyomatékosan megismételte:
-
Tökéletes!
Téved,
aki azt hiszi, hogy az asszonyokat a szószátyár lovagok bűvölik el leginkább,
akik udvarló mondatok indáival kacskaringózzák körül a női szíveket…
Valamirevaló női személy tudja, hogy azok olyan cifrázmányok csak, melyek a
lényegi mondanivaló tartalmát hivatottak elfedni. Egy igazi nőre – és a mi
formás pincérnőnk az volt – sokkal inkább hatnak a magvas, rövid, ám lényegre
törő kijelentések. Annál többet, hogy „tökéletes”, ki is mondhatna neki?! Ez a
szó a legszebb bók, mert ez maga az igazság – valami ilyesmit érzett a resti
hősnője, s legott oda is tipegett formás lábain a Professzor asztalához, és
kötényén a fodrokat igazgatva megkérdezte, szolgálhat-e még valamivel.
-
Maga csakugyan huszonnyolc éves? – a Professzor szemüvege fölött vallatóan
nézett az asszonyra.
-
Annyi – érkezett a válasz -, a jövő
héten, június 6-án leszek huszonnyolc.
A
Professzor felugrott, mint aki megütötte a lottófőnyereményt, és jobbja
mutatóujját fölemelve szótagolta:
- Hu-szon-nyolc! Ha-to-dik hó
ha-to-di-kán!
Aztán az
elragadtatás gyönyörével többször is felkiáltott:
-
Tökéletes! Tökéletes! Tö-ké-le-tes!
A
pincérnő szégyellősen mentegetőzött:
- Jaj, ne tessék ilyeneket mondani, mert
zavarba jövök!
De a
Professzor újra meg újra megismételte, üdvözült mosollyal az arcán:
-
Tökéletes! Maga tökéletes teremtmény! Maga a tökéletes nő!
Ki
tudja, mi történt volna még, ha a bakter be nem szól a restibe, hogy letelt a
huszonnyolc perc, indul a vonat. A kupéban az utasok felbolydult méhkasként
zúgtak, zönögtek, mindenki arról beszélt, ami a restiben történt. Körbevették a
Professzort, aki elmaradhatatlan kockás füzetét a szívére szorítva ismételgette
a bűvös szót:
- Tökéletes!
- Meg kell hagyni, tényleg formás
teremtés! – így az egyik törzsutas.
- Szemrevaló! – tódította a másik – De
hogy tökéletes?! Ezt miből gondolja, Professzorkám?
A
megszólított valahonnan az álomvilág különös tájáról, révedezve felelte:
- Nem gondolom. Tudom. A tökéletes szám.
Háromszorosan tökéletes.
- A szája? Hogy tökéletes a szája?! –
kotnyeleskedett bele egy siheder – Én inkább az alakjára mondanám…
- Nem a szája. A szám! – igazította
helyre a Professzor.
Az egész
kupé a Professzor szájára nézett: vékony vonalként húzódott keresztbe imponáló
méretű orra alatt, elválasztva azt a határozott vonalú álltól, mint törtvonal
választja a számlálót a nevezőtől.
-
Jaj, maguk antitalentumok! – legyintett a Professzor, és mintha az Akadémián
tartana székfoglalót, hosszas fejtegetésbe kezdett a Budapestre tartó
szerelvény törzs- és alkalmi utasainak a tökéletes számok mibenlétéről. Meg
kell hagyni, tudott magyarázni, mert Kőbánya felsőnél már mindenki tökéletesen
tisztában volt vele, hogy a számelméletben így neveztetnek azok a számok,
amelyek megegyeznek osztóik összegével (az osztók közé nem számítva saját
magukat, beleértve viszont az 1-et is). A Professzor kockás füzetét használva
táblaként azonnal illusztrálta is: lám, a 6 osztható 1-gyel, 2-vel, 3-mal, s
azok összeadva épp 6-ot adnak ki – s ugyanilyen tökéletes szám a 28 is, melynek
az osztói az 1, a
2, a 4, a 7 és a 14, s ezek összege
(1 + 2 + 4 + 7 + 14) éppen 28.
A rögtönzött matematikaórának akkora
sikere lett, hogy ki az aktatáskája hátulján, ki az ujjain, ki fejben
próbálgatta számolni, talál-e még ilyen tökéletes számot. A Professzor a sokat
tudók mosolyával közölte, hogy ne is fáradjanak, mert sokáig kéne
próbálkozniuk, a többi tökéletes szám messze van a 6-tól meg a 28-tól, legalább
annyira, mint Makó Jeruzsálemtől. Merthogy a 496, aztán meg a 8128 a következő – ez a négy
szám az, amit már az ókori görögök is ismertek.
-
Hát most mán mink is ismerjük! – tette hozzá elégedetten egy nyírségi atyafi,
ki jóízű szalonnázás után épp a bugylibicskáját tette zsebre.
-
Akkor hát ezért mondta a pincérnőnek, hogy tökéletes! – nyugtázta az egyik
törzsutas.
-
Háromszorosan is tökéletes! – erősítette meg a Professzor – Először azért, mert
28 éves, másodszor mert júniusban született, ami ugye a 6. a hónapok sorában,
harmadszor pedig azért, mert 6-án.
-
Akkor ebből esküvő lesz! – jelentette ki valaki.
-
Es-kü-vő?! – a Professzor szórakozottan megszámolta az ujjain a betűket – Hm…
Az ’esküvő’ is 6 betű…
-
Hát nem azt mondta a Professzor, hogy majd akkor nősül meg, ha megtalálja a
tökéletes nőt?! – nézett körbe megerősítésért a megszólaló. A többiek hevesen
bólogattak, és nyomatékosan kérték a Professzort, hogy el ne felejtse őket is
meghívni a nevezetes eseményre.
Maguk
se hitték, de a lánykérésre valóban sor került, méghozzá a következő héten,
június 6-án, mikor a Tiszai pályaudvarra begördülő szerelvény csikordulva
megállt, s a bakter éneklő hangon elkiáltotta magát:
-
Mis-kóc, hu-szon-nyóc!
A
resti megtelt a kíváncsi utasokkal, a pincérek nem győzték tálcáikon kihordani
a resztelt májat sós krumplival, a habzó, hideg söröket, a vörös- meg
fehérborokat – persze mindezt csak a gyomor kemencéjét befűtő néhány stampedli
kisüsti után. A Professzort maga a resti szépasszonya szolgálta ki, s igyekezett
úgy tenni, mintha nem látná a hatalmas rózsacsokrot, amit az az asztal alatt
szorongatott izzadó tenyérrel.
Mikor
már mindenütt terüljterüljasztalkám volt, a törzsutasok noszogatására szólásra
emelkedett a Professzor, hogy közölje elhatározását a szép pincérnővel, akinek
kezében remegett az üres tálca a megilletődöttségtől. Mert ha egyebét meg is
kérték gyakran – a kezét most először életében. Az első férjét ugyanis ő maga
cipelte el az anyakönyvvezető elé, mikor egyszer garatfelöntés utáni gyönge
pillanatában találta.
-
Engedje meg… - kezdte a Professzor, ki akkor döbbent rá, hogy leendő hitvese
nevét sem ismeri. Szerencsére az asszony szolgálatkészen kisegítette:
-
Magdus a nevem.
-
M-a-g-d-u-s… ez is HAT! – kiáltott fel elragadtatással a Professzor, majd
folytatta – Kedves Magdus! Hat, huszonnyolc, hat, hat… hatalmas öröm a
számomra, hogy megtaláltam Önben a … huszonnyolc… a tökéletes nőt! Ön ma, HATODIK hó HATODIKÁN
épp HUSZONNYOLC éves… Ön a legtökéletesebb lény ezen a földön… én huszonnyolc…
hat… meg vagyok hatva…
A
resti közönsége lélegzetvisszafojtva, egy emberként drukkolt a Professzornak,
ki végül kibökte:
-
Maga a tökéletes nő… legyen a feleségem!
Magdus
igent intett, és egy pillanat múlva már a Professzor nyakában csüngött, aki nem
tudta, melyikre vigyázzon jobban, a jobb kezében tartott 28 szál rózsára-e,
avagy a baljával átölelt újdonsült menyasszonyra.
A
bakter ebben a pillanatban lépett be a restibe, hogy jelentse, lejárt a
huszonnyolc perc, megvolt a mozdonycsere – de ahogy meglátta a filmbe illő
jelenetet, hát azon nyomban elfelejtette a mondandóját, ott maradt az ajtóban,
tátott szájjal bámulva az eseményeket. Így aztán azt is látta, amint egy
tökéletes női száj összeforr a Professzor vékony törtvonal-szájával, majd a
csókból és ölelésből kibontakozva megkérdezi:
-
Hol fogunk lakni? – mert a nők már csak ilyenek: a romantika ikertestvéreként
ott él bennük a realitás is.
-
Hogy-hogy hol? – kérdezte a Professzor idült elragadtatással – hát lakhatnánk-e
máshol, mint itt Miskolcon, a tökéletes városban, a 28-as városban?!
A tökéletes szám hallatán a bakternek
hirtelen eszébe jutott, miért is jött. Eleven szoborból hirtelen újra bakterré
vált, s már mondta volna, hogy „hé, Miskóc, letelt a huszonnyóc” – de már
elkésett vele. A Nyíregyháza-Budapest közötti, menetrend szerinti szerelvény
pöfögő mozdonyával az élen abban a pillanatban zakatolt ki a pályaudvarról. Az
utasok csak a következő járattal tudtak továbbmenni Pestre, de valahogy egyikük
sem bánta a késést.
A
Professzor nem tartott velük: ő maradt a tökéletes nő mellett Miskolcon, mit
azután csak „28-as városnak”, „tökéletes városnak” emlegettek a vonattal itt
átutazók.
(In: Csorba Piroska-Fedor Vilmos: Miskolci legendák – Kossuth Könyvkiadó, 2009. Az
illusztrációul szolgáló képeslapokat a Miskolc a múltban facebook-csoport
gazdag anyagából választottam, köszönet érte!)
