A Herman Ottó Gimnázium legendája 

   

Sokan tudják azt országszerte és a nagyvilágban, hogy van Miskolcon egy gimnázium, amelyik Herman Ottó nevét viseli. A neves iskolához fűződő régi legendát viszont sokkal kevesebben ismerik…

   Az 1840-es években a felvidéki Breznóbányán élt népes családjával egy kamarai sebészorvos. Amikor felesége négy lány után végre fiúval ajándékozta meg, az apa öröme nem ismert határokat. A gyermekáldás folytatódott: két év múlva újra kisfiút ringatott a bölcső, amelynek még két kislány lakója lett az elkövetkező években.

Az apa orvosi hivatása mellett lelkes ornitológus volt. Örömmel nyugtázta, hogy elsőszülött fia is szenvedélyesen járja-kutatja a természet titkait. Büszke volt rá, de néha aggódva figyelte a vad és fékezhetetlen, öntörvényű gyermeket, aki a keresztségben a Karl Ottó nevet kapta, ám mindenki csak Karlnak szólította. A Herrmann családban ugyanis csak németül beszéltek.

   Hétévesforma lehetett a kis Karl, amikor elkezdett magyarul tanulni, de tizenkét éves koráig kizárólag a német nyelvet használta. Akkor – egész pontosan 1847-ben – édesapját áthelyezték Alsóhámorba. Attól fogva nemcsak kenyérrel élt minden nap, hanem a magyar nyelvvel is.

Persze nem olyan könnyű az anyanyelv után egy másik nyelven megszólalni! Eleinte mulatságos mondatok születtek magyarul Karl – akit az alsóhámoriak Károlykának szólítottak – ajkán is. Amikor a szomszédok a nevét kérdezték, szépen bemutatkozott:

– Herrmann Károly Ottó vagyok.

S amikor az iránt érdeklődtek tőle, mi lesz belőle, el akarta mondani, hogy szeptembertől iskolás lesz Miskolcon. Ám mivel a magyar nyelvet még nem bírta tökéletesen, a válasza kicsit furcsára sikerült, ugyanis ezt felelte:

– Iskola leszek Miskolcon!

   Nagy nevetéssel fogadták határozott kijelentését. Ő nem értette, miért derülnek olyan jót a válaszán, hiszen csakugyan Miskolcra, az ágostai vallású esperesi középtanodába íratták be a szülei, ott kezdi majd szeptemberben az új tanévet. A szomszédok pedig nem magyarázták meg derültségük okát, hanem továbbadták egymásnak a gyerekszáj-mondást. A hibás magyarsággal fogalmazott mondat úgy megtetszett a falubelieknek, hogy valahányszor találkoztak a kis Karl Ottóval, nem mulasztották el megkérdezni, mi lesz belőle. Ő pedig tisztelettudóan és büszkén válaszolta:

– Iskola leszek Miskolcon! – s köszönés után már nyargalt is az erdőbe, felfedezni a természet titkait.

– Ő az, aki iskola lesz Miskolcon? – kacsintottak össze a háta mögött mosolyogva az alsóhámoriak, ha felbukkant valahol. A kisfiú nem értette, de élvezte a hirtelen támadt népszerűséget.

   Augusztus utolsó napjaival véget ért számára a szabadság erdőn-mezőn töltött szép időszaka. Az apja úgy döntött, hogy egy iparoscsaládhoz adja Miskolcra kvártélyra, ne kelljen Alsóhámorból minden nap begyalogolnia az iskolába. Károly egyrészt fájlalta, hogy nem lehet annyit a szabadban (szinte sohasem volt otthon, amint felébredt, már nyargalt is az erdőbe), másrészt örült az iskolának. Játszva tanult, Breznóbányán kitűnő volt mindenből a bizonyítványa. Igen ám, de ott németül folyt az oktatás, Miskolcon pedig magyarul. Szerette volna megmutatni, hogy új alma máterében is eminens lesz.

   S ahogyan édesapja szokta a fontos dátumokat a családi Bibliába bejegyezni, ő az iskolapadjába véste bele a jeles eseményt az első napon:

Iskola vagyok Miskolczon.

Herrmann Károly Ottó, 1847. szept. 1. szerd

   Az ’a’ betűt már nem tudta kivésni a bugylibicskájával, mert belépett az osztályba az igazgató úr, Máday Károly, a szónok-költészeti osztály tanára, aki nagy hatást gyakorolt tanítványára. A forradalom és szabadságharc eszméjét ő ültette el a kamasz Ottóban – aki ekkor már szívesebben használta második keresztnevét. Miatta jelentkezett katonának a szabadságharcba, ám az apai beleegyezés híján hazaküldték a vézna gyereket.

   Az iskolában természetesen magyar nyelvből is kitűnő minősítés került a bizonyítványába, ahogyan a többi tantárgyból. Ám az alsóhámoriak nem felejtették el megjegyezni, ha meglátták:

– Ő az, aki iskola lesz Miskolcon!

S persze a padja is megőrizte a feliratot, amit a ’47-es tanév első napján belevésett.

   De azt senki sem gondolta – beleértve magát Herrmann Károly Ottót is –, hogy egy napon csakugyan valóra válik a hibás magyarsággal megfogalmazott mondat.

   Az évek teltek-múltak, a kis Karlból Herman Ottó lett: aki nevének módosításával is tanúsította magyarságát. Neves tudóssá, elismert polihisztorrá vált, akiről ország-világ tudott, akit tisztelet övezett. Számtalan tudományos könyvet írt pókokról és madarakról, halászatról, pásztorkodásról, néprajzról, paleontológiáról – és számtalan könyvet írtak róla, az ’utolsó magyar polihisztorról’, akit országgyűlési képviselővé is választottak. Az egyik legnagyobb művésze lett a magyar nyelvnek, ízes mondatai megszerettették, népszerűvé tették az addig száraznak tartott szaktudományt is.

   Amikor 1914 decemberében eltávozott az élők sorából, hatalmas életmű és óriási veszteség maradt utána. A Pele-ház többé hiába várta egykori lakóját.

   Az első világháború véget ért, az országot ért trauma azonban nem. Bő két évtized múlva újabb háborúba sodródott a magyarság. Az alsóhámoriak azonban nem felejtették el Herman Ottót, nemzedékről nemzedékre adták át egymásnak a mosolyogtató gyerekszáj-mondatot: „Iskola leszek Miskolcon!”

   …És negyvenhárom évvel a neves polihisztor halála után csakugyan iskola lett Herman Ottóból!

   1957-et írtak akkor. A mai Városház tér 5. szám alatt állt egy épület, amelyben régóta – egész pontosan 1878 óta – hatosztályos népiskola működött, amit az évek során négyosztályos polgári leányiskolává, majd tanítónőképzővé alakítottak át.

   1948-ban államosították, ahogyan a többi oktatási intézményt is az országban. Állami Általános Leányiskola lett belőle, s mellette megmaradt a tanítónőképző is.

   1957-ben megszüntették az általános iskolát és a tanítónőképzőt is, a városi tanács úgy döntött, hogy az épületben létrehoznak egy leánygimnáziumot. Azt is eldöntötték, hogy az intézménynek nevet adnak. Igen, de ki legyen az illető? Kiről nevezzék el az új gimnáziumot?

   Az iskola igazgatóját, Varga Gáborné Zalán Irént kérték fel javaslattételre. A hegedű-ének szakos tanárnő akkor már hetedik éve állt az intézmény élén. Természetesen a tantestület tagjaival, barátaival, ismerőseivel is megtanácskozta, kinek a nevét viselje az új gimnázium.

Abban egyetértettek, hogy Miskolchoz kötődő, országosan ismert híresség legyen. Keresték-kutatták, ki lenne a legmegfelelőbb… A kollektív ötletelés közepette jutott eszébe az egyik alsóhámori születésű tanárnőnek az a régi történet, amit gyakran hallott a nagyapjától. A nagyapja is a nagyapjától hallotta, aki fültanúja volt annak, amint a kincstári kirurgus fia, a kis Herman Ottó a ’mi leszel, kisfiam?’ kérdésre azt a mulatságos választ adta, hogy:

– Iskola leszek Miskolcon.

A nagyapa a padba vésett feliratról is mesélt, de azt, hogy mi lett a pad sorsa, már ő sem tudta megmondani.

– Hej, pedig de jó lenne, ha előkerülne! – gondolta Varga Gáborné Zalán Irén igazgató, aki elragadónak találta a történetet. Tudta, a minisztérium azt várja, legalább három névjavaslatot terjesszen fel, hogy legyen miből választaniuk. Ő azonban legszívesebben azt írta volna:

„Javaslom, hogy az új leánygimnázium nevét az alábbi személyek közül válasszák ki:

1. Herman Ottó

2. Herman Ottó

3. Herman Ottó”

   Ami – valljuk be – nem is esett volna olyan távol az ’50-es évek szellemétől… De biztosan kellemetlen következménye lett volna… Ezért aztán az igazgatónő felterjesztése még két, Miskolchoz kötődő híres ember nevét is tartalmazta, Kaffka Margit és Dayka Gábor lett a másik két jelölt.

   Hogy a hajdani alsóhámori anekdota eljutott-e a magas minisztériumig? Vagy volt ott valaki, akinek erős miskolci kötődése volt, s a gyermek Herman Ottó hibás magyarsággal megfogalmazott mondatáról született legendát maga is hallotta? Nem tudjuk. De az tény, hogy a három név közül az övét választották. Az iskola homlokzatán az 1957/58-as tanévtől férfinév hirdette, hogy ez itt kérem, egy leánygimnázium. Kerek hat évig Herman Ottó, a névadó volt az egyetlen férfi az iskolában. 1963-ban aztán kinyitotta a kapuit a fiúk előtt is a gimnázium, mindkét nem nagy örömére bevezették a koedukációs képzést. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, milyen érdekes, hogy az igazgatói székben 56 éven át, egészen 2013-ig csakis nők ültek!)

   Sokan vannak, akik azt gondolják, az iskolák úgy születnek, hogy az illetékesek eldöntik, szükség van rá, aztán megépítik – vagy egy már meglévő épületet alakítanak át az iskola céljaira. Pecséttel hitelesítik az alapító okiratát, kinevezik az igazgatóját, meghirdetik a pedagógusi állásokat, felvételin kiválasztják a majdani diákokat.

   Nem, az iskolák nem így születnek. Így intézmények jönnek létre, amelyekben általános vagy specializált oktatás folyik.

Ahhoz, hogy igazi iskola szülessen, kell hogy épülete legyen, dokumentumai, igazgatója, tanári kara, tanulói. Kell, de ennyi nem elég. Így az oktatási intézmények születnek.

  

   Azt szokták mondani, hogy az iskolák csak állomások az ember életében. ’Második’ – ideiglenes – otthonként szolgálnak négy-öt-hat-nyolc évig.

Iskolába valóban csak néhány évig járunk, ám a hatása egész életre szól.

Azt mondom, iskola – de mi is az az iskola?

Az épület még nem az iskola.

Az oktatás még nem az iskola.

A diákok még nem az iskola.

Az osztályok, az évfolyamok még nem az iskola.

A tantestület sem, az igazgató sem az iskola.

Az iskola mindez együtt, és ennél sokkal-sokkal több. Valami, ami túl van a fogható, megszámlálható, megtapasztalható valóságon. Valami, ami ezekből született, s aminek születéséhez és megtartásához mindannyian kellenek. Valami, ami megemelődik, ami mindezek fölött lebeg, ami folyamatosan épül, növekszik, gyarapodik – állandó érték a mulandó, földi világban. Szellemi közösség, amely átívelve időn és téren összeköt mindenkit, aki valaha a Herman Ottó Gimnázium tanulója vagy tanára volt.

  

   Ha két ember találkozik valahol a nagyvilágban, s kiderül, hogy mindketten ’hermanosok’ voltak, nem idegenek többé egymásnak, akkor sem, ha nem egyívásúak, ha nem ugyanabba az épületbe jártak, ha egyetlen tanáruk sem volt közös, ha nem viselték már a valamikor kötelező fehér galléros, fekete egyenköpenyt.

   Az a kopott pad, amelybe Herman Ottó tizenkét évesen belevéste, hogy ’Iskola vagyok Miskolczon’, mára világnagy paddá nőtt, s darabkáiból mindenki szívébe jut egy kicsi, úgy van azon Herman Ottó neve, ahogy a víz csöppjében ott a tenger.

Ez a Herman Ottó Gimnázium igazi legendája.

A hűség szobra

Két csodálatos kutyának emeltek szobrot a világon.

Az egyik, a Hacsikó nevű kutya szobra Japánban, Tokió Sibuja nevű pályaudvarának egyik kijáratánál áll. Hacsikó minden nap ezen az állomáson várta a gazdáját, aki mindig a hatórás vonattal jött meg a munkából. Ám egy este hiába várt, a gazda nem érkezett meg, mert meghalt. Hacsikó üldögélt egy darabig a pályaudvaron, aztán elment, de másnap a szokott időben újra megjelent és várt. S így tett hosszú-hosszú évekig minden áldott este. Az állomáson megforduló emberek már jól ismerték, ők adtak neki enni.

Tíz év múlva Hacsikó eltávozott a földi világból, követte a gazdáját. A tokióiak még abban az évben, 1935-ben szobrot állítottak neki. Azóta ott ül, bronzba öntve, a kutyák jellegzetes pózában várakozva az örök hűség szimbólumaként.

A másik szobor Miskolc városában látható, a Szinva terasz közelében, a patak mellett. Ez a bronzba öntött kutya nem ül, mint Hacsikó, hanem fejét lehajtva keres, kutat valamit, ahogyan egész életében tette. Ő Miskolci Sátán Mancs, a leghíresebb magyar mentőkutya.

Mancs gyámoltalan, ügyetlen kis jószágként, tizenegy testvérével nevelkedett egy alomban. Olyan volt, mint minden kiskutya: játékos, kíváncsi, szeretnivaló. Boldogan hancúrozott, futkározott a testvéreivel, akik mind fürgébbek voltak nála. A  kis Mancs ugyanis egy csontfejlődési rendellenesség miatt nem tudta rendesen használni az egyik hátsó lábát. Amikor a gazdája először adta rá a házilag átalakított szíjkengyelt, nyüszített ijedtében. De aztán, mintha csak megértette volna, hogy az ő érdeke, nem tiltakozott többet. Félév múlva már kutyabaja sem volt!

Mentőkutyává képezték ki Mancsot, és ő eminens tanulónak bizonyult. Minden kiképzési feladatot kiválóan végzett el, mintha tudatosan készült volna arra, hogy sokszorosan szolgálja vissza azt a segítséget, amit hat hónaposan a gazdájától kapott. Okos tekintetével úgy tudott figyelni, hogy az embernek az volt az érzése, nemcsak a szavakat, hanem a gondolatokat is érti. S talán így is volt, talán a kutyák nemcsak a vezényszavakat, nemcsak a hangsúlyt, hanglejtést értik, hanem azt is, amire mi, emberek már nem vagyunk fogékonyak.

A Miskolci Spider Mentőcsoporttal utazott Mancs a világ minden tájára, ahol valamilyen természeti katasztrófa – földrengés, sárlavina, házomlás – miatt bajba jutott embereken kellett segíteni. Megfeszített figyelemmel, okos fejét lehajtva kereste a túlélőket. Gazdájának, Lehóczki Lászlónak jelezte, ha embert talált a szerencsétlenség helyszínén, vagy ha valahol a víz alatt halott feküdt. Kutatott fáradhatatlanul a 90-es és a 2000-es évek nagy katasztrófáinak helyszínén: a kairói házomlásnál, a kolumbiai, salvadori földrengéseknél, Olaszországban, ahol iszaplavina, és Venezuelában, ahol sárlavina pusztított. Az okos mentőkutya nemcsak azt tudta észlelni, hogy ember fekszik a romok vagy az iszap alá temetve, de azt is jelezte a gazdájának, hogy élő vagy halott az az ember, akit talált. Sokszor segített eltűnt, elkóborolt gyerekeket és felnőtteket is megtalálni.

1999-ben a törökországi Izmit városában nagy földrengés pusztított. Az épületek kártyavárként omlottak össze, magukkal rántva, maguk alá temetve mindent és mindenkit. A túlélők kétségbeesetten keresték a romok között a hozzátartozóikat. Érkezett a segítség mindenhonnan, hogy megmentsék a szerencsétlenül jártakat. Ahogyan teltek az órák, a napok, úgy fogyott a remény is. A negyedik napon már senki nem hitte, hogy eleven embert találhatnak a romok alatt. Hiszen egyetlen óra is iszonyatos lehet a téglák, kövek, leomlott házfalak fogságába zárva, sötétben, ennivaló nélkül, egyedül! S akkor, a földrengés után három teljes nappal és tíz órával Mancs félreérthetetlenül jelezte, hogy talált valakit a ledőlt házak alatt,  és az a valaki él! Egy hároméves kislány volt az, aki az okos állatnak köszönhetően csodával határos módon megmenekült. Mancs nevét megismerte az egész világ.

Tízéves volt Mancs, amikor a szobrát felállították a Szinva parton. Őt magát is elhozta ide a gazdája, hadd nézzék meg egymást: a legendássá vált igazi meg a bronzba öntött szobor.

2006 októberében Mancs tüdőgyulladást kapott, és elpusztult. A gazdája a kertjében temette el őt csöndben. Másnapra híre ment, hogy a híres mentőkutya nincs többé. Valaki gyertyát gyújtott a Szinva-parti szobor előtt, és virágot tett a lábaihoz. Aztán a virágokat újabb virágok követték, és a gyertyák napokig égtek. A város és a járókelők meggyászolták az állatot, akinek a szobra az önzetlenség, a másokon való segítés szimbóluma.

Hacsikót a gazdája tanította meg arra, hogy várja őt az állomáson. Mancsot a gazdája tanította meg arra, hogy képes legyen megtalálni az embereket ott is, ahol mi, emberek nem tudjuk észlelni. Hacsikó és Mancs tökéletesen megtanulták, mit jelent hűségesen várni, és mit jelent segíteni.

Mi, emberek vajon megtanuljuk-e tőlük?

Megjelent a Miskolci legendák c. könyvben (Csorba Piroska-Fedor Vilmos: Miskolci legendák, Kossuth Kiadó, 2009.)

A TAPOLCAI HATTYÚK

A tapolcai hattyúk

                    Miskolctapolca gyönyörű parkjának – amit a kiegyezés évében kezdtek el kialakítani úgy, hogy a mocsári növényzet helyére egzotikus fákat és cserjéket ültettek - közepén ékszerként áll egy tó.

Mindenkiben él valami ősi, megmagyarázhatatlan vonzalom a víz iránt: az óceán, a tenger folyamatosan keletkező és elmúló hatalmas hullámai ugyanúgy mágnesként vonzzák a tekintetet, mint a tó szinte mozdulatlan, alig fodrozódó tükre vagy a hatalmas sodrással zuhogó folyamok, fátyolként sziklákat takaró zuhatagok, szelíden hömpölygő folyók, csobogva fecsegő patakok, vékonyan csordogáló erecskék vize.

A tapolcai csónakázótó mellett gyakran látni andalgó párokat, sétáló, üldögélő, beszélgető vagy csöndben pihenő embereket. A tó tükrében időtlen idők óta nézegetik magukat a felhők, a hajnalban ébredő, vagy a délben izzó fényében tündöklő nap. S el nem unják szemlélni magukat a mozdulatlan vízben az éjszaka mennyei vásznára feszített csillagok.

         

Hajdan a tó nagysága kétszerese volt a mainak, és több kicsi, éger- és fűzfákkal borított sziget emelkedett ki belőle. A vízen piros és fehér tavirózsák nyíltak, az erre járók gyönyörűségére. Akkoriban mélyebb volt a tó medre is a mainál, bérelhető csónakok sem voltak még – egyetlen magányos, öreg ladik állt csak a part közelében, ölében két evezőlapáttal, egy fűzfához kötve. Hogy kié volt a ladik, nem tudta senki, emberemlékezet óta várakozott ott szolgálatkészen. Tavasztól őszig gyakran lehetett látni fiatal párokat, akik elkötötték a ladikot, és lassú evezőcsapásokkal siklatták végig a tó vizén. Hogy miről beszélgettek olyankor, csak a tavirózsák, a fölöttük duruzsoló darazsak, a vízre cikázva inni járó madarak, a tó vizében lebegve élő átokhínár, a mélyben kecsesen sikló halak vagy a vadkacsák tudhatták.

Azt mondják, élt Tapolcán egy lány, aki olyan lélegzetelállítóan szép volt, hogy férfiember szívét nem hagyta hidegen. Ha végigsétált az utcán, úgy fordultak meg utána a járókelők – kiskamasztól az aggastyánig – mint a zsinóron mozgatott bábuk. Mert a valódi szépség úgy vonzza a tekintetet, mint a mágnes. Rendkívüli szépségének tudatában volt a fiatal lány: látszott a kecses mozgásán, büszke tartásán, a csípője ringásán, táncos lábának léptein. Minden porcikája – derékig érő, szőke hajzuhatagától puha, rózsaszín talpáig – azt sugározta: „Szép vagyok, szép vagyok, én vagyok a legszebb!”

Az üzenetet, amit a lány minden testrésze szavak nélkül közvetített a külvilágnak, mint a visszhang, úgy adták vissza az udvarlói: „Szép vagy, szép vagy, te vagy a legszebb!”

S bár minden bók zene volt a lány füleinek, legszívesebben mégis attól a barna fiatalembertől hallgatta, akivel egyre többször sétált esténként, hétvégeken a csónakázótavat övező park különleges virágai és fái között, s akivel gyakorta üldögélt a tó mellett egy padon. S bár a szíve már a fiú szívéhez hajlott, és meghódolt neki egészen – a világért sem mondta volna ezt meg neki. Mert nemcsak szép volt, hanem büszke is; azok közül a lányok közül való, akik még akkor is évődnek és tiltakoznak a szavaikkal, amikor a szavakat kimondó száj már csókra vágyik, s a lánytest megadta magát egészen. Az érett férfiember – akit sok nővel hoz össze a sors – fölismeri könnyen az ilyen ’kívül nem – belül igen’ lányokat, s nem a száj, hanem a test beszédére figyel: hiszen az mindig őszinte.

De a tapolcai szép lány udvarlója nem szerzett még sok tapasztalatot a másik nem s a szerelem terén – a szív első lángolása volt az övé. S aki lángra lobbantotta, annak a szava szent volt a számára, a mosolya ajándék, az öröme pedig az édenkert bejáratának kitárt kapuja.

Ezt az örömöt, ezt a mosolyt óhajtotta, ha vele volt - s ha nélküle, akkor egyre azon töprengett, mit tehet, hogy ragyogni lássa a kedvesét. Ó, a női arc, a női szemek ragyogását kiváltani legjobban egy másik ragyogással lehet: az ékszerekével! Tudta ezt a fiú is, azért takarékoskodott hónapok óta, hogy megvehesse a legszebb zafírköves gyűrűt, azt, amelyiket a kirakatban a szép lány sosem mulasztott el megcsodálni.

A meggypiros, szív alakú kis bársonydoboz ott lapult a zsebében azon a nyári délutánon, amikor a parkban sétáltak. A fiú többször is a zsebébe nyúlt, hogy megérintse, s az érintésből merítve bátorságot nyerjen ahhoz, amit tenni kívánt. Csakhogy így, nyáridőben a tó környéki szép park tele volt ismerősökkel meg ismeretlenekkel – hogyan is adhatná át így, előttük a gyűrűt? Úgy érezte, a szavait mindenki hallaná, mintha hangosbemondóba mondaná. Ahogy sétáltak a tó körül, hirtelen meglátta az öreg csónakot a part szélén.

- Csónakázzunk! – olyan hihetetlen volt, hogy ezt nem ő, hanem a lány mondta, mintha csak olvasna az ő gondolataiban.

Eloldotta hát a kopott jószágot, besegítette a kedvesét, s beevezett a tó közepére. Mikor már elég távol volt a parttól, összeszedte minden bátorságát, s dadogó szavak kíséretében átadta az ajándékot. A lány felsóhajtott örömében, mikor a dobozkát felnyitotta:

- Jaj, de szép! De gyönyörű!

- Te vagy a szép! A gyönyörű! - visszhangozta a fiú, s felhúzta a lány ujjára a drága ékszert. Kicsit nagy volt a karcsú gyűrűsujjra, de a lány nevetve ígérte, hogy majd meghízlalja azt a vékony ujjacskát. A fiú pedig azt mondta, úgy hallotta, hogy a csókoktól szoktak meghízni az ujjak, és el is kezdte a különös hízlalókúrát. A vadkacsák gyanakodva hallgatták a cuppanásokat, és a legöregebb – amelyik sokszor időzött már a csónakázó párok mellett – azt gondolta magában: a férficsókoktól nem a lányok gyűrűsujja, hanem a hasa szokott megdagadni.

       

Csak a tudósok hiszik azt, hogy az idő egyenletes lépésekkel, kimért módon halad. A többi ember megtapasztalja, hogy ez nem így van, az idő a maga kedve és szeszélyei szerint viselkedik. Képes úgy lelassítani a perceket, hogy véget nem érő óráknak tűnnek, s képes úgy felgyorsítani az órák vonulását, hogy egyetlen pillanatnak érezze az ember. Rendszerint a boldog órák zsugorodnak össze, s a boldogtalanok nyúlnak elviselhetetlenül hosszúra. Így volt ez most is: az ifjú szerelmesek észre sem vették, már leszállt az este. A park lassan elnéptelenedett, csak ők ringatóztak a tó közepén az öreg ladikban. Az égen és a vízben egyszerre ragyogtak fel az első csillagok, és hunyorogva nézték a szép emberpárt a földi paradicsomban. Ők is azt nézték: az édenkertet a másik szemében. S a lányujj még mindig nem szűnt meg csókoltatva lenni.

- Jaj, te, így el fog kopni a gyűrűsujjam! – kacagott a lány, és elrántotta a kezét. A hirtelen mozdulattól a gyűrű a tóba esett, a csobbanásra a kacsák álmukban a vízbe buktak, a lány szíve ijedten szorult össze. A fiú nem vette észre a balesetet, de hogy a csókolni való ujjat elvették tőle, fölriadt az álomvilágból, rádöbbent, hogy alaposan eltelt az idő. A víz tükrén ragyogó csillagokra nézett, aztán égi másukra, és a határtalan szerelem kimondatta vele azt, amit a dalszerzők megírtak már sokszor, sokféleképpen:

- Ha akarod, lehozok neked egy csillagot az égről, annyira szeretlek!

A lány – hirtelen ötlettől vezérelve – ezt felelte:

- Ne hozz le nekem csillagot, hanem – tudod mit?! –, ha annyira szeretsz, hozd fel nekem a gyűrűt a tóból! – és ujjait széttárva mutatta, hogy az ajándék már nincs nála.

- A vízbe dobtad? – kérdezte a fiú, és a tekintete úgy elsötétült, mintha a szívében hirtelen éjszaka támadt volna.

A lány száján meggondolatlanul, akaratlanul bukott ki a válasz:

- Igen.

A büszkesége nem engedte, hogy az igazsággal eltörölje azt a kegyetlen szót, hanem – az ember gyakran könnyelműen hibát hibára halmoz – még meg is toldotta:

- Ha igazán szeretsz, akkor megkeresed!

Kell-e mondanunk, hogy maga sem gondolta ezt komolyan?! Ó, a szerelem annyi bolondságot mondat és cselekedtet az emberrel!

A lány volt, aki bolondot mondott, és a fiú, aki bolondot cselekedett: mert abban a pillanatban a csónakból a vízbe vetette magát. A tó nem volt nagyon mély, de az alján lévő iszapban megtalálni a gyűrűt, reménytelen vállalkozás volt. A fiú mégis újra meg újra a markába fogott egy marék iszapot, és nyitott szemmel nézte, tapogatta az áthatolhatatlan sötétben az ékszert keresve. Az esze s az életösztöne azt mondta, hagyja az egészet, de a szíve, szerelmes szíve dacosan azt kiáltotta: „Nem hagyom!” – s egyre mélyebben és mélyebben, egész karjával az iszapba túrt.

A lány dermedten ült a csónakban, kiáltani akart a fiú után, hogy ne tegye, jöjjön vissza, de hosszú percek után tudott csak – s akkor is suttogva – megszólalni. Mintha a szívét hirtelen benőtte volna az átokhínár, egyre fojtogatóbban szorította valami. A percek elviselhetetlenül hosszúra nyúltak, s ő hiába várt, a fiú nem bukkant fel sem a csónak mellett, sem távolabb – a tó csöndes volt, hideg és nyugodt, mint a halál.

A vadkacsák arra riadtak, hogy kétségbeesett hang hasít a levegőbe, s azt üvölti: „Neeeeeeeeeeeeeem!” – aztán egy csobbanást hallottak, mintha valami, náluk sokkal nagyobb a vízbe fordult volna.

- Sáp, sáp, csak rosszat álmodtatok! – nyugtatta őket az anyjuk, és óvón takarta be őket szárnyaival.

A ladik csöndesen himbálózott egy ideig, aztán – visszatalálva önnön nyugalmi helyzetébe – megállt. Csodálkoztak is másnap az első sétálók: hogyan kerülhetett üresen oly messze a parttól, hol lehetnek az utasai. De aztán arra gondoltak, hogy talán nem kötötték ki rendesen, és beúsztak érte, hogy kihúzzák. Akkor vették észre a két hófehér hattyút, amint kecsesen, utánozhatatlan bájjal nyakukat egymásba fonják. Addig senki sem látta őket, senki sem tudta, honnan kerültek oda. Ám onnantól fogva soha nem hagyták el sem egymást, sem a tavat. Szépséges méltósággal, büszkén siklottak – mindig párban, egymás mellett – a tapolcaiak s a tóhoz látogatók gyönyörűségére. Maradtak télre is, tán azért, amiért a vadkacsák, mert a tó vizét élhetővé tette számukra akkor is az a meleg forrás, ami a barlangfürdő termálvizét is adta. De az is lehet, hogy akkor is maradtak volna, ha a tó vize lehűl egészen, és a felszínét előbb vékony hártyával, majd egyre vastagabban beszövi a jég. Talán akkor is maradtak volna, ha a tó jégpáncélja teljesen körbeveszi, és foglyul ejti őket. Azt mondják, a hegedűnyakú szép madarak olyankor – az éhezéstől elgyöngülve – énekelni kezdenek. Mélabús daluk távolról harangok és fuvolák hangjára emlékeztet, és olyan szomorú, hogy aki hallja, annak összeszorul a szíve. Addig énekelnek, amíg hattyúszívük meg nem szűnik dobogni.

       

A tapolcai tó vigyáz hófehér madaraira, mint a jó édesanya a gyermekeire. Attól a naptól fogva, mikor az üres csónakot a tó közepén találták, a hattyúk sohasem hagyták el a tavat: mintha valami különös titok kötné oda őket. Az volt az a nap, amelynek hajnalán nem tért haza otthonába az a fiatal pár, akiket csónakázni láttak a vizen. Rebesgették, hogy talán belefulladtak, de hiába fésülték át a vízimentők az egész tavat le az iszapos mélyig, nem kerültek elő.

A hattyúk nappali madarak, az éjszaka sötétjében sohasem repülnek. Miként kerülhettek, költözhettek hát oda? Hogyan lehet az, hogy előző napon még nem látta őket senki, s másnap hajnalban már velük volt ékes a tó? Nem tudja senki, nincs rá magyarázat. De a hattyúk ott vannak ma is - és úgy úsznak a tavon, akár álmaink a lét vizein.   

Megjelent a Miskolci legendák c. könyvben (Csorba Piroska-Fedor Vilmos: Miskolci legendák, Kossuth Kiadó, 2009.)