A tapolcai hattyúk
Miskolctapolca
gyönyörű parkjának – amit a kiegyezés évében kezdtek el kialakítani úgy, hogy a
mocsári növényzet helyére egzotikus fákat és cserjéket ültettek - közepén
ékszerként áll egy tó.
Mindenkiben
él valami ősi, megmagyarázhatatlan vonzalom a víz iránt: az óceán, a tenger
folyamatosan keletkező és elmúló hatalmas hullámai ugyanúgy mágnesként vonzzák
a tekintetet, mint a tó szinte mozdulatlan, alig fodrozódó tükre vagy a
hatalmas sodrással zuhogó folyamok, fátyolként sziklákat takaró zuhatagok,
szelíden hömpölygő folyók, csobogva fecsegő patakok, vékonyan csordogáló
erecskék vize.
A
tapolcai csónakázótó mellett gyakran látni andalgó párokat, sétáló, üldögélő,
beszélgető vagy csöndben pihenő embereket. A tó tükrében időtlen idők óta
nézegetik magukat a felhők, a hajnalban ébredő, vagy a délben izzó fényében
tündöklő nap. S el nem unják szemlélni magukat a mozdulatlan vízben az éjszaka
mennyei vásznára feszített csillagok.
Hajdan
a tó nagysága kétszerese volt a mainak, és több kicsi, éger- és fűzfákkal
borított sziget emelkedett ki belőle. A vízen piros és fehér tavirózsák
nyíltak, az erre járók gyönyörűségére. Akkoriban mélyebb volt a tó medre is a
mainál, bérelhető csónakok sem voltak még – egyetlen magányos, öreg ladik állt
csak a part közelében, ölében két evezőlapáttal, egy fűzfához kötve. Hogy kié
volt a ladik, nem tudta senki, emberemlékezet óta várakozott ott
szolgálatkészen. Tavasztól őszig gyakran lehetett látni fiatal párokat, akik
elkötötték a ladikot, és lassú evezőcsapásokkal siklatták végig a tó vizén.
Hogy miről beszélgettek olyankor, csak a tavirózsák, a fölöttük duruzsoló
darazsak, a vízre cikázva inni járó madarak, a tó vizében lebegve élő
átokhínár, a mélyben kecsesen sikló halak vagy a vadkacsák tudhatták.
Azt
mondják, élt Tapolcán egy lány, aki olyan lélegzetelállítóan szép volt, hogy
férfiember szívét nem hagyta hidegen. Ha végigsétált az utcán, úgy fordultak
meg utána a járókelők – kiskamasztól az aggastyánig – mint a zsinóron mozgatott
bábuk. Mert a valódi szépség úgy vonzza a tekintetet, mint a mágnes. Rendkívüli
szépségének tudatában volt a fiatal lány: látszott a kecses mozgásán, büszke
tartásán, a csípője ringásán, táncos lábának léptein. Minden porcikája –
derékig érő, szőke hajzuhatagától puha, rózsaszín talpáig – azt sugározta:
„Szép vagyok, szép vagyok, én vagyok a legszebb!”
Az
üzenetet, amit a lány minden testrésze szavak nélkül közvetített a külvilágnak,
mint a visszhang, úgy adták vissza az udvarlói: „Szép vagy, szép vagy, te vagy
a legszebb!”
S
bár minden bók zene volt a lány füleinek, legszívesebben mégis attól a barna
fiatalembertől hallgatta, akivel egyre többször sétált esténként, hétvégeken a
csónakázótavat övező park különleges virágai és fái között, s akivel gyakorta
üldögélt a tó mellett egy padon. S bár a szíve már a fiú szívéhez hajlott, és meghódolt
neki egészen – a világért sem mondta volna ezt meg neki. Mert nemcsak szép
volt, hanem büszke is; azok közül a lányok közül való, akik még akkor is
évődnek és tiltakoznak a szavaikkal, amikor a szavakat kimondó száj már csókra
vágyik, s a lánytest megadta magát egészen. Az érett férfiember – akit sok
nővel hoz össze a sors – fölismeri könnyen az ilyen ’kívül nem – belül igen’
lányokat, s nem a száj, hanem a test beszédére figyel: hiszen az mindig
őszinte.
De
a tapolcai szép lány udvarlója nem szerzett még sok tapasztalatot a másik nem s
a szerelem terén – a szív első lángolása volt az övé. S aki lángra lobbantotta,
annak a szava szent volt a számára, a mosolya ajándék, az öröme pedig az
édenkert bejáratának kitárt kapuja.
Ezt
az örömöt, ezt a mosolyt óhajtotta, ha vele volt - s ha nélküle, akkor egyre
azon töprengett, mit tehet, hogy ragyogni lássa a kedvesét. Ó, a női arc, a női
szemek ragyogását kiváltani legjobban egy másik ragyogással lehet: az
ékszerekével! Tudta ezt a fiú is, azért takarékoskodott hónapok óta, hogy
megvehesse a legszebb zafírköves gyűrűt, azt, amelyiket a kirakatban a szép
lány sosem mulasztott el megcsodálni.
A
meggypiros, szív alakú kis bársonydoboz ott lapult a zsebében azon a nyári
délutánon, amikor a parkban sétáltak. A fiú többször is a zsebébe nyúlt, hogy
megérintse, s az érintésből merítve bátorságot nyerjen ahhoz, amit tenni
kívánt. Csakhogy így, nyáridőben a tó környéki szép park tele volt ismerősökkel
meg ismeretlenekkel – hogyan is adhatná át így, előttük a gyűrűt? Úgy érezte, a
szavait mindenki hallaná, mintha hangosbemondóba mondaná. Ahogy sétáltak a tó
körül, hirtelen meglátta az öreg csónakot a part szélén.
-
Csónakázzunk! – olyan hihetetlen volt, hogy ezt nem ő, hanem a lány mondta,
mintha csak olvasna az ő gondolataiban.
Eloldotta
hát a kopott jószágot, besegítette a kedvesét, s beevezett a tó közepére. Mikor
már elég távol volt a parttól, összeszedte minden bátorságát, s dadogó szavak
kíséretében átadta az ajándékot. A lány felsóhajtott örömében, mikor a dobozkát
felnyitotta:
-
Jaj, de szép! De gyönyörű!
-
Te vagy a szép! A gyönyörű! - visszhangozta a fiú, s felhúzta a lány ujjára a
drága ékszert. Kicsit nagy volt a karcsú gyűrűsujjra, de a lány nevetve ígérte,
hogy majd meghízlalja azt a vékony ujjacskát. A fiú pedig azt mondta, úgy
hallotta, hogy a csókoktól szoktak meghízni az ujjak, és el is kezdte a különös
hízlalókúrát. A vadkacsák gyanakodva hallgatták a cuppanásokat, és a legöregebb
– amelyik sokszor időzött már a csónakázó párok mellett – azt gondolta magában:
a férficsókoktól nem a lányok gyűrűsujja, hanem a hasa szokott megdagadni.
Csak
a tudósok hiszik azt, hogy az idő egyenletes lépésekkel, kimért módon halad. A
többi ember megtapasztalja, hogy ez nem így van, az idő a maga kedve és
szeszélyei szerint viselkedik. Képes úgy lelassítani a perceket, hogy véget nem
érő óráknak tűnnek, s képes úgy felgyorsítani az órák vonulását, hogy egyetlen
pillanatnak érezze az ember. Rendszerint a boldog órák zsugorodnak össze, s a
boldogtalanok nyúlnak elviselhetetlenül hosszúra. Így volt ez most is: az ifjú szerelmesek
észre sem vették, már leszállt az este. A park lassan elnéptelenedett, csak ők
ringatóztak a tó közepén az öreg ladikban. Az égen és a vízben egyszerre
ragyogtak fel az első csillagok, és hunyorogva nézték a szép emberpárt a földi
paradicsomban. Ők is azt nézték: az édenkertet a másik szemében. S a lányujj
még mindig nem szűnt meg csókoltatva lenni.
-
Jaj, te, így el fog kopni a gyűrűsujjam! – kacagott a lány, és elrántotta a
kezét. A hirtelen mozdulattól a gyűrű a tóba esett, a csobbanásra a kacsák
álmukban a vízbe buktak, a lány szíve ijedten szorult össze. A fiú nem vette
észre a balesetet, de hogy a csókolni való ujjat elvették tőle, fölriadt az
álomvilágból, rádöbbent, hogy alaposan eltelt az idő. A víz tükrén ragyogó
csillagokra nézett, aztán égi másukra, és a határtalan szerelem kimondatta vele
azt, amit a dalszerzők megírtak már sokszor, sokféleképpen:
-
Ha akarod, lehozok neked egy csillagot az égről, annyira szeretlek!
A lány –
hirtelen ötlettől vezérelve – ezt felelte:
-
Ne hozz le nekem csillagot, hanem – tudod mit?! –, ha annyira szeretsz, hozd fel nekem a gyűrűt a tóból! – és ujjait
széttárva mutatta, hogy az ajándék már nincs nála.
-
A vízbe dobtad? – kérdezte a fiú, és a tekintete úgy elsötétült, mintha a
szívében hirtelen éjszaka támadt volna.
A lány
száján meggondolatlanul, akaratlanul bukott ki a válasz:
-
Igen.
A
büszkesége nem engedte, hogy az igazsággal eltörölje azt a kegyetlen szót,
hanem – az ember gyakran könnyelműen hibát hibára halmoz – még meg is toldotta:
-
Ha igazán szeretsz, akkor megkeresed!
Kell-e
mondanunk, hogy maga sem gondolta ezt komolyan?! Ó, a szerelem annyi
bolondságot mondat és cselekedtet az emberrel!
A lány
volt, aki bolondot mondott, és a fiú, aki bolondot cselekedett: mert abban a
pillanatban a csónakból a vízbe vetette magát. A tó nem volt nagyon mély, de az
alján lévő iszapban megtalálni a gyűrűt, reménytelen vállalkozás volt. A fiú
mégis újra meg újra a markába fogott egy marék iszapot, és nyitott szemmel
nézte, tapogatta az áthatolhatatlan sötétben az ékszert keresve. Az esze s az
életösztöne azt mondta, hagyja az egészet, de a szíve, szerelmes szíve dacosan
azt kiáltotta: „Nem hagyom!” – s egyre mélyebben és mélyebben, egész karjával
az iszapba túrt.
A
lány dermedten ült a csónakban, kiáltani akart a fiú után, hogy ne tegye,
jöjjön vissza, de hosszú percek után tudott csak – s akkor is suttogva –
megszólalni. Mintha a szívét hirtelen benőtte volna az átokhínár, egyre
fojtogatóbban szorította valami. A percek elviselhetetlenül hosszúra nyúltak, s
ő hiába várt, a fiú nem bukkant fel sem a csónak mellett, sem távolabb – a tó
csöndes volt, hideg és nyugodt, mint a halál.
A
vadkacsák arra riadtak, hogy kétségbeesett hang hasít a levegőbe, s azt üvölti:
„Neeeeeeeeeeeeeem!” – aztán egy csobbanást hallottak, mintha valami, náluk
sokkal nagyobb a vízbe fordult volna.
-
Sáp, sáp, csak rosszat álmodtatok! – nyugtatta őket az anyjuk, és óvón takarta
be őket szárnyaival.
A
ladik csöndesen himbálózott egy ideig, aztán – visszatalálva önnön nyugalmi
helyzetébe – megállt. Csodálkoztak is másnap az első sétálók: hogyan
kerülhetett üresen oly messze a parttól, hol lehetnek az utasai. De aztán arra
gondoltak, hogy talán nem kötötték ki rendesen, és beúsztak érte, hogy
kihúzzák. Akkor vették észre a két hófehér hattyút, amint kecsesen,
utánozhatatlan bájjal nyakukat egymásba fonják. Addig senki sem látta őket,
senki sem tudta, honnan kerültek oda. Ám onnantól fogva soha nem hagyták el sem
egymást, sem a tavat. Szépséges méltósággal, büszkén siklottak – mindig párban,
egymás mellett – a tapolcaiak s a tóhoz látogatók gyönyörűségére. Maradtak
télre is, tán azért, amiért a vadkacsák, mert a tó vizét élhetővé tette
számukra akkor is az a meleg forrás, ami a barlangfürdő termálvizét is adta. De
az is lehet, hogy akkor is maradtak volna, ha a tó vize lehűl egészen, és a
felszínét előbb vékony hártyával, majd egyre vastagabban beszövi a jég. Talán
akkor is maradtak volna, ha a tó jégpáncélja teljesen körbeveszi, és foglyul
ejti őket. Azt mondják, a hegedűnyakú szép madarak olyankor – az éhezéstől
elgyöngülve – énekelni kezdenek. Mélabús daluk távolról harangok és fuvolák
hangjára emlékeztet, és olyan szomorú, hogy aki hallja, annak összeszorul a
szíve. Addig énekelnek, amíg hattyúszívük meg nem szűnik dobogni.
A
tapolcai tó vigyáz hófehér madaraira, mint a jó édesanya a gyermekeire. Attól a
naptól fogva, mikor az üres csónakot a tó közepén találták, a hattyúk sohasem
hagyták el a tavat: mintha valami különös titok kötné oda őket. Az volt az a
nap, amelynek hajnalán nem tért haza otthonába az a fiatal pár, akiket
csónakázni láttak a vizen. Rebesgették, hogy talán belefulladtak, de hiába
fésülték át a vízimentők az egész tavat le az iszapos mélyig, nem kerültek elő.
A
hattyúk nappali madarak, az éjszaka sötétjében sohasem repülnek. Miként
kerülhettek, költözhettek hát oda? Hogyan lehet az, hogy előző napon még nem
látta őket senki, s másnap hajnalban már velük volt ékes a tó? Nem tudja senki,
nincs rá magyarázat. De a hattyúk ott vannak ma is - és úgy úsznak a tavon,
akár álmaink a lét vizein.
Megjelent a Miskolci
legendák c. könyvben (Csorba Piroska-Fedor Vilmos: Miskolci legendák, Kossuth Kiadó, 2009.)
