A hűség szobra
Két
csodálatos kutyának emeltek szobrot a világon.
Az
egyik, a Hacsikó nevű kutya szobra Japánban, Tokió Sibuja nevű pályaudvarának
egyik kijáratánál áll. Hacsikó minden nap ezen az állomáson várta a gazdáját,
aki mindig a hatórás vonattal jött meg a munkából. Ám egy este hiába várt, a
gazda nem érkezett meg, mert meghalt. Hacsikó üldögélt egy darabig a
pályaudvaron, aztán elment, de másnap a szokott időben újra megjelent és várt.
S így tett hosszú-hosszú évekig minden áldott este. Az állomáson megforduló
emberek már jól ismerték, ők adtak neki enni.
Tíz
év múlva Hacsikó eltávozott a földi világból, követte a gazdáját. A tokióiak
még abban az évben, 1935-ben szobrot állítottak neki. Azóta ott ül, bronzba
öntve, a kutyák jellegzetes pózában várakozva az örök hűség szimbólumaként.
A
másik szobor Miskolc városában látható, a Szinva terasz közelében, a patak
mellett. Ez a bronzba öntött kutya nem ül, mint Hacsikó, hanem fejét lehajtva
keres, kutat valamit, ahogyan egész életében tette. Ő Miskolci Sátán Mancs, a
leghíresebb magyar mentőkutya.
Mancs gyámoltalan, ügyetlen kis jószágként, tizenegy
testvérével nevelkedett egy alomban. Olyan volt, mint minden kiskutya: játékos,
kíváncsi, szeretnivaló. Boldogan hancúrozott, futkározott a testvéreivel, akik
mind fürgébbek voltak nála. A kis Mancs
ugyanis egy csontfejlődési rendellenesség miatt nem tudta rendesen használni az
egyik hátsó lábát. Amikor a gazdája először adta rá a házilag átalakított
szíjkengyelt, nyüszített ijedtében. De aztán, mintha csak megértette volna,
hogy az ő érdeke, nem tiltakozott többet. Félév múlva már kutyabaja sem volt!
Mentőkutyává képezték ki Mancsot, és ő eminens tanulónak
bizonyult. Minden kiképzési feladatot kiválóan végzett el, mintha tudatosan
készült volna arra, hogy sokszorosan szolgálja vissza azt a segítséget, amit
hat hónaposan a gazdájától kapott. Okos tekintetével úgy tudott figyelni, hogy
az embernek az volt az érzése, nemcsak a szavakat, hanem a gondolatokat is
érti. S talán így is volt, talán a kutyák nemcsak a vezényszavakat, nemcsak a
hangsúlyt, hanglejtést értik, hanem azt is, amire mi, emberek már nem vagyunk
fogékonyak.
A Miskolci Spider Mentőcsoporttal utazott Mancs a világ minden
tájára, ahol valamilyen természeti katasztrófa – földrengés, sárlavina,
házomlás – miatt bajba jutott embereken kellett segíteni. Megfeszített
figyelemmel, okos fejét lehajtva kereste a túlélőket. Gazdájának, Lehóczki
Lászlónak jelezte, ha embert talált a szerencsétlenség helyszínén, vagy ha
valahol a víz alatt halott feküdt. Kutatott fáradhatatlanul a 90-es és a
2000-es évek nagy katasztrófáinak helyszínén: a kairói házomlásnál, a kolumbiai,
salvadori földrengéseknél, Olaszországban, ahol iszaplavina, és Venezuelában,
ahol sárlavina pusztított. Az okos mentőkutya nemcsak azt tudta észlelni, hogy
ember fekszik a romok vagy az iszap alá temetve, de azt is jelezte a
gazdájának, hogy élő vagy halott az az ember, akit talált. Sokszor segített
eltűnt, elkóborolt gyerekeket és felnőtteket is megtalálni.
1999-ben a törökországi Izmit városában nagy földrengés
pusztított. Az épületek kártyavárként omlottak össze, magukkal rántva, maguk
alá temetve mindent és mindenkit. A túlélők kétségbeesetten keresték a romok
között a hozzátartozóikat. Érkezett a segítség mindenhonnan, hogy megmentsék a
szerencsétlenül jártakat. Ahogyan teltek az órák, a napok, úgy fogyott a remény
is. A negyedik napon már senki nem hitte, hogy eleven embert találhatnak a
romok alatt. Hiszen egyetlen óra is iszonyatos lehet a téglák, kövek, leomlott
házfalak fogságába zárva, sötétben, ennivaló nélkül, egyedül! S akkor, a
földrengés után három teljes nappal és tíz órával Mancs félreérthetetlenül
jelezte, hogy talált valakit a ledőlt házak alatt, és az a valaki él! Egy hároméves kislány volt
az, aki az okos állatnak köszönhetően csodával határos módon megmenekült. Mancs
nevét megismerte az egész világ.
Tízéves volt Mancs, amikor a szobrát felállították a Szinva
parton. Őt magát is elhozta ide a gazdája, hadd nézzék meg egymást: a
legendássá vált igazi meg a bronzba öntött szobor.
2006 októberében Mancs tüdőgyulladást kapott, és elpusztult. A
gazdája a kertjében temette el őt csöndben. Másnapra híre ment, hogy a híres
mentőkutya nincs többé. Valaki gyertyát gyújtott a Szinva-parti szobor előtt, és
virágot tett a lábaihoz. Aztán a virágokat újabb virágok követték, és a
gyertyák napokig égtek. A város és a járókelők meggyászolták az állatot, akinek
a szobra az önzetlenség, a másokon való segítés szimbóluma.
Hacsikót a gazdája tanította meg arra, hogy várja őt az
állomáson. Mancsot a gazdája tanította meg arra, hogy képes legyen megtalálni
az embereket ott is, ahol mi, emberek nem tudjuk észlelni. Hacsikó és Mancs
tökéletesen megtanulták, mit jelent hűségesen várni, és mit jelent segíteni.
Mi, emberek vajon megtanuljuk-e tőlük?
Megjelent a Miskolci legendák c. könyvben (Csorba Piroska-Fedor Vilmos: Miskolci legendák, Kossuth Kiadó, 2009.)
