A gyermekkor

Mikor „kacsalábon” jár a két cipőd,

mikor méretlen és örök az időd;

mikor az ajtókilincshez ágaskodni kell,

mikor az asztalt alig éred el;

mikor a játékból soha nem elég,

mikor a képzelet világot tár eléd;

mikor a homokból lisztet szitálsz,

s a sárból édes csokitortát csinálsz;

mikor úgy lépsz az útszéli pocsolyákba,

mint vörös szőnyegre a mesék királya;

mikor látod még az angyalt karácsonykor,

és tudod: a nyuszi kinéz a Holdból;

mikor kavicsot gyűjtesz tenyeredbe,

és drágább neked, mintha arany lenne;

mikor a sötét szobában még rémek lapulnak,

mikor tündére van fának, fűnek, kútnak;

mikor csupa horzsolás és kék folt a lábad,

mikor fakockákból építed a házad;

mikor megeteted gondosan a babát,

és sztetoszkóppal hallgatod mellkasát;

mikor királyfi vagy, bátor, hős, vitéz,

ha az udvarra egyedül kimész;

mikor homokból tornyos várat emelsz,

mikor a kérdésre kérdésekkel felelsz;

mikor - ha mást sírni látsz - sírva fakadsz,

mikor még biztosan tudod, mit akarsz;

mikor anyu ölében nyom az álom el,

és édesen alszol, mint csészében a tej;

mikor jót lovagolsz a nagyapa térdén,

s a cigarettáról azt hiszed: kis kémény;

mikor még mindenből minden lehet,

s hatalmas sátornak látod az eget;

mikor a mennydörgéstől megriadsz,

s dobogó szívvel anyuhoz szaladsz;

mikor a mesékből soha nem elég,

és kérve kéred, hogy mondják újra még;

mikor kezétcsókolomot köszönsz a libáknak,

és azt hiszed, a szél csinál frizurát a fáknak;

mikor a fészkéből kiesett csupasz verebet

megsiratod, és kis sírba temeted;

mikor megmásznivaló minden magaslat,

és kíváncsivá tesz fiók, ajtó, ablak;

mikor számolgatod, hányat kell aludni,

míg a születésnapodig el fogsz jutni;

mikor a papírcsónak tengerjáró hajó,

s a kabátzsebedben lakik egy kis manó;

mikor egy nap százszor kérdezed: miért,

és senki-senki sem szid meg ezért;

mikor minden cicáról azt hiszed, leány,

és a kutya? – az fiú mindahány!

Mikor lábadra próbálod anyu cipőjét;

s boldogan pipiskedsz: igaz, kicsit bő még;

mikor lopva belesel a tükör mögé,

tán ott van valaki – az arcod az övé;

mikor bújócskát játszva azt hiszed:

senki nem lát, ha behunyod szemed;

mikor a betűk még érthetetlen ábrák,

és a könyvekben csupa csoda vár rád;

mikor összerajzolod a hófehér falat,

és sehogy sem érted, azt miért nem szabad;

mikor a léggömbökről tudod: égre szállnak,

és nagy titkokat súgsz este a babádnak;

mikor a fürdőkád neked a tenger,

s te a kapitány vagy, samponhabos fejjel;

mikor még azt hiszed, hogy lehetetlen nincs,

mikor még nem tudod: a képzelet a kincs…

A gyermekkor múlik, mint a nyár,

mire rájössz, hogy volt – már tovaszáll;

de ha a szívedben helyet adsz neki,

onnan a felnőttkor ki nem űzheti.

Ez a vers  ajándékul készült… Az Osztály minden tagja kapott tőlem egy-egy kétsoros strófát, igazi ’kéziratban’. Az utolsó versszakok az enyéim maradtak. Azok kivételével bármilyen sorrendben lehet olvasni a kétsorosokat, mindenképpen összeállnak verssé. Ahogyan a diákokból – akik véletlenül kerültek egymás társaságába – összeáll az Osztály.

Vajon hányan őrzik meg az öt-, tíz-, húszéves osztálytalálkozóra az ajándékomat? Hány strófából álló verset tudunk majd azokon megszólaltatni?  J