Május első vasárnapja…

KÉT MONOLÓG ANYÁK NAPJÁRA

Szinyei Merse Pál: Anya gyermekével

I. Az első monológ

       Ez a leggyönyörűbb hónap legszebb napja, az anyaság ünnepe. A nárciszok, a jácintok, az orgonák, a tulipánok, a virágok törékeny szépsége az anyákat ünnepli.

Az óvodások óvatosan, félrehajtott fejjel szíveket vágnak keménypapírból, s ecsetüket piros festékbe mártva, ajándékot festenek. Az elsősök girbegurba betűkkel róják rajzaikra: „szeretlek, anyukám”. Izzadt kis tenyerükben megmelegszenek a tulipánok szárai, mikor verset mondanak annak, aki a világra hozta őket.

Kislányok és kisfiúk százai mondják a sorokat, éneklik a dalokat. Nem értik még, de érzik mindazt, amit – minden megszülető helyett – a művészet mond el.

Május első vasárnapján még a vállát máskor rándító, vitatkozó kamasz is elcsöndesül. Ott téblábol a konyhában, hogy jelezze: elmosogatna. Verset nem mond, apja hiába próbálja rávenni, csak pár szót dadog a csokor orgona mellé… Nem, nem tud verset mondani, anyja mosolygós szemébe nézve, mert a torkába gombóc gyűlne, a szavai akadoznának, és hiába igyekezne nem pislogni, kigördülne a szeméből a könny.

Anyját köszönti az ifjú, a felnőtt, a középkorú… S boldog, ha testi valójában ölelheti magához, ha a mozdulat és tekintet néma beszédével mondhatja el: de jó, hogy vagy nekem! de jó, hogy létezel!

      S akinek nincs már kit megölelni, az egy sír mellett vagy megsárgult fényképet nézve mond némán köszönetet az életért s a gyermekkor paradicsomáért. Emlékezik arra, amit megőriznek az érzékek: simogatásra, ölelésre, csókokra, becéző s féltő szavakra, korholásra, tiltásra, megbocsátásra, büszke s szomorú tekintetre, az otthon birodalmára, amelyet az anyák teremtenek meg, s alázatukra, amellyel életüket gyermekeik élete alá rendelik. Emlékezik arra, amit megőriz és megért az értelem az anyák sorsából.

Nekem nincs egyetlen emlékem sem rólad, édesanyám. Nem idézhetek fel semmit, ami veled kapcsolatos… Pedig úgy szeretnék emlékeket rólad! Szeretném visszavarázsolni az illatodat, a mozdulatot, ahogyan magadhoz öleled apró, törékeny, terád szoruló testemet, s a bőröm bőröd bársonyához ér. Szeretnék visszaemlékezni a testedből fakadó csoda – az anyatej – ízére, fogatlan kis szám ínyén, nyelvem ízlelőbimbóin érezni az édességét. Szeretnék emlékezni a dalra, a ringatásra, amellyel álomba varázsoltál, édesanyám! Szeretném felidézni a tekintetedet, amellyel első lépéseimet nézted; az örömödet, amikor először vált ki ügyetlen hangjaim közül a szó: ma-ma.

Szeretnék emlékezni az arcodra, anyukám! Vajon milyen színű a szemed? Vajon milyen a hajad érintése? A kezed formája? A termeted? Alt hangon muzsikálnak a mondataid vagy szopránban csengenek? Fényesek vagy fátyolosak a hangjaid?

Szeretném felidézni az étel ízét, amit elém tettél a megterített asztalon. A süteményeid vaníliaillatára vágyom, az otthon illatára, melegére, puha biztonságára.

Szeretnék emlékezni rá, milyen voltál fiatalon, s tudni, milyen lettél megöregedve… Szeretném elmondani: az én szemeimnek te vagy a leggyönyörűbb akkor is, ha megőszültél, ha ráncok szántják az arcodat, ha göcsörtös a kezed, mint a sokat megélt fáké. Szeretném elmondani: az én szívemnek te vagy a legkedvesebb, akkor is, ha mások csak egy idős, jelentéktelen öreg asszonyt látnak benned… Szeretnék ott állni a betegágyadnál, édesanyám, s fogni a kezedet és némán imádkozni veled, amikor itt hagyod ezt a világot. Átemelni téged a szeretetemmel a halálon…

De nem tehetem, édesanyám. Elvetted tőlem – elvetted magadtól! – mindezt. Még csak az arcodat sem láttam – még csak az arcomat sem láttad, édesanyám! Némán, sikoltva kérdezem hatmillió meg nem született kis társammal együtt: miért?! Miért?!

II. A második monológ

       Sétálni megyünk. Már működik a szökőkút, a parkban rózsaszínbe és fehérbe borultak a fák, piros és sárga tulipánok sorakoznak szép rendben a virágágyasban, akár a katonák.

       Ma szép ruhát adok a kisfiamra, hiszen ünnepelünk. Előbb én öltözöm föl, s azután következik ő. Mindig így, ebben a rendben szoktuk, ha indulunk valahová: előbb én, aztán ő – hogy ne kelljen sokat várnia. Mikor az ágyához lépek, jobb kezével szaporán integetni kezd, tudom, ez azt jelenti: örül. Azt is tudom, hogy tudja: sétálni megyünk. Nagyon okos az én kisfiam, apró jelekből – amiket mások észre sem vesznek – úgy olvas, mint egy könyvből. Ismeri az egész ruhatáramat (nem olyan nagy), tudja, melyiket veszem föl, ha a boltba megyünk, melyiket, ha hétköznapi sétára, s melyiket, amikor ünnepelünk. Ismeri a frissen mosott inge illatát, a vasalás roppanó hangját, értelmetlen szótagokat kiabál lázas örömében, amikor meglátja a hófehér inget a kezemben.

       Nagyon szép vagy, kisfiam! A fehér ing csak úgy vakít rajtad, az arcod puha, mint a bársony, a hajad még sötétebbnek látszik a halvány bőröd s a fehér ing kontrasztjában. Jaj, de nehéz vagy, mint egy sós zsák! Megvan, kész a nadrág is, a zokni, a cipő, micsoda fess fiatalember! Megölelem, s ő sokáig szorítja a magáéhoz az arcomat, érzem az orrocskáját, ahogyan szívja, lélegzi be magába az illatomat.

       Nagyon okos az én kisfiam! Akivel először találkozik, s aki van olyan kedves, hogy meg akar ismerkedni vele, azt odahúzza a két kezével az arcához, s ott tartja egészen addig, míg az illatát el nem raktározta örökre magában. Soha többé nem felejti el senkinek az illatát – talán azért is kell ilyen közelről megtapasztalnia, mert a valódi, csak ránk jellemző szagot elnyomják a krémek, parfümök, borotvaszeszek mesterséges aromái.

       Már kinn is vagyunk az utcán – a kisfiam és én. Hosszú, hosszú sétára indulunk ma, s aztán leülünk a parkban a szökőkút mellé. A víz csobogásában van valami ősi, amitől megnyugszik a szív és a lélek. Ezer meg ezer évig nézhetnénk a felszökellő, majd aláhulló vízsugarakat, sohasem unnánk meg. A kisfiam tekintetében ott a szökőkút, ott vannak a virágzó fák, a zöld fű, a gyöngyvirágok fehérje, a tulipánok királyi koronája.

       Ülök a pirosra mázolt padon, mellettem a tolókocsiban a kisfiam. Az ösvényen néha gyerekek tűnnek fel háromkerekű biciklit tekerve vagy labdázva, egymást kergetve – mögöttük a szüleik. Egy copfos kislány hangosan, elnyújtva énekli: „… a-nyák nap-ja van ma, ar-cod min-dig tün-dö-köl-jön, mint az a-rany al-ma…”  Megáll a tolókocsi előtt, tágra nyitott szemmel, kíváncsian, hosszan nézi a kisfiamat, aki viszonozza a tekintetét, s már nyúl a kezével, hogy magához vonja, s elraktározza a kislány illatát örökre, de megjelenik az édesanyja, s zavartan elhívja onnan.

       Megszoktam már az eltelt évek alatt, hogy a felnőttek nem tudnak mihez kezdeni a gyermekem látványával. Félrefordulnak, elkapják a tekintetüket, úgy tesznek, mintha nem is látnák deréktól lefelé béna, csenevész testét, amely oly kevéssé árulkodik arról, hogy már tizenöt éves múlt, aki ebben a testben lakik. Nem néznek soha ártatlan, tiszta, együgyű arcára, kerülik barna szemeinek üres, mély tekintetét. Csak a gyerekek, csak ők viselkednek természetesen: ők merik megnézni, megérinteni, s ha a szüleik nem hívják el őket, akkor kérdeznek, s a válaszaimon nem hüledeznek, nem sajnálkoznak, elfogadják, ahogyan azt a tényt, hogy a madarak repülnek, a kutyák ugatnak és a virágok illatoznak. Megértik, hogy a kisfiam nem tud járni, nem tud beszélni. Ahogyan én is megértem mára már azokat, akik azt hiszik, sajnálkozniuk kell, ha látnak bennünket: anyát és fiát a parkban, az utcán, a lépcsőházban.

       Fölnézek az égre, amely ragyogó kékségével ráborul a világra. Kislánykoromban úgy képzeltem, hogy valahol, a felhőkön is túl, a magas égben lakik az én Istenem. Ma már tudom, hogy nem így van: itt van Ő mindenütt és mindenben – a szökőkút felszökellő s aláhulló vizében, a virágok szirmaiban, a fák koronájában, a méhek és pillangók röptében. Itt van a járókelőkben, akik tapintatosan úgy tesznek, mintha nem látnák a kisfiamat, akinek sem a teste, sem az értelme nem ép, mint az övék – s itt van bennem is, aki olyan sokáig nem értettem, sorscsapásnak véltem a gyermeket, akit annyira áhítottam, s oly sok évi házasság után kaptam.

       Mennyi vád, mennyi kétségbeesés, mennyi kérdés volt bennem! Mennyi düh, mennyi indulat, mennyi könny, mennyi szomorúság! Aztán egyszer – tavasz volt, mint most – fölnéztem a könnyeim között az égre, vádolva azt, akiről kislánykoromban azt hittem, a menny a lakása. S akkor az én Istenem váratlanul megszólalt: nem, nem az egekből, hanem a lelkemből! Néma üzenete áthatott egészen, mintha átitatta volna a lényemet, értelmemet, elmémet, szívemet valami különös nyugalommal és boldogsággal. A megértés nyugalma, az elfogadás boldogsága volt ez.

       Olyan nehéz beszélnem róla, hiszen túl van a szavakon, túl van a nyelven, túl van a megfogalmazhatón! Mint amikor a vaksötétben fényesség gyullad – egyszerre és mindenfelől – úgy vált világossá előttem, mennyire szeret engem a Jóisten. Megajándékozott egy kis élettel – amikor már alig reméltem! Megértettem, milyen ostoba voltam, amikor azt hittem, hogy a házasságnak „velejárója” a gyerek! Megértettem, hogy a gyermek ajándék, Isten ráadása a házasságra – s én ajándékot kaptam a kisfiamban. S hogy milyen parányi, ostoba is az ember, amikor azt hiszi, hogy szerencsétlen csak azért, mert a gyermek, aki általa született a világra, nem olyan, mint a többi kisded!

       Elöntötte a lelkemet a hála. Azt éreztem, hogy Isten bízik bennem, és mindennél jobban szeret engem. Hát nem azért adta-e gondjaimba ezt a kicsi lelket, akinek örökre gyerek marad a teste-értelme? Ő, a Teremtő, aki nekem ajándékozta, hitt abban, hogy én vagyok az, aki a legjobban tudok gondoskodni róla. Bízott az erőmben, a szeretetemben, a képességeimben. Ő, aki a világon a leghatalmasabb, bízott bennem – s én nem bízom magamban?!

Sohasem tapasztalt béke és erő töltött el. Áthatott a bizonyosság, hogy nincs félnivalóm, hiszen velem van az én Istenem. Ez az érzés azóta soha nem hagy el! Életfeladatom van, a legszebb ezen a földön: az anyaság. Az én kisfiamnak, amíg él, szüksége van rám. Neki köszönhetem, hogy soha nem érzem magam fölöslegesnek, haszontalannak, hogy az életem nem hiábavaló, nem értéktelen.

       Anyák napja van, május első vasárnapja. Hallom távolról a copfos kislány énekét: „… a-nyák nap-ja van ma, ar-cod min-dig tün-dö-köl-jön, mint az a-rany al-ma…” . A kisfiam kezére pillangó száll, majd tovalibben – ámuló tekintettel kíséri, majd a kezemért nyúl, és az arcához szorítja. Igen, kisfiam, értem. Nagyon szép a pillangó. Gyönyörű a két hófehér szárnya. Köszönöm, kisfiam, hogy megtanítasz engem arra, mi a szép. Köszönöm, hogy megtanítasz a figyelemre. Köszönöm, hogy az én gyermekem lettél, kisfiam. Köszönöm, hogy az édesanyád lehetek. Köszönöm, hogy általad megérintett engem az Isten.

        

(Megjelent a Keresztény Élet c. katolikus hetilapban.)