Mese a kisfiúról, aki nem tudott megszólalni

Meseföld közepén, Nekeresd országban élt az a kisfiú, akiről ez a mese szól. Nem született se királyfinak, se szegénylegénynek, egészen hétköznapi kisfiú volt, olyan, mint a legtöbb gyerek. Azazhogy mégsem volt teljesen olyan, mert ez a kisfiú nem tudott megszólalni. Ha kérdezték, ha szóltak hozzá, csak a fejét ingatta és a szájára mutatott. Ebből aztán mindenki azt gondolta, hogy néma.

Az édesapja azonban jól emlékezett arra, hogy az ő kisfia is tudott valamikor beszélni. Évekkel azelőtt volt ez. Igaz, még épp csak néhány szót mondott, olyanokat, hogy ’papa, baba, pá-pá’. Aztán, amikor már a szavakat mondatokká kezdte fűzni, történt valami. Egy napon az édesanyja elutazott Seholországba – legalábbis ezt mondta a kisfiúnak a papája –, és nem jött haza többé. Se aznap este, se másnap reggel, se azután. A kisfiú nem értette, hogy miért nem jön a mama, miért nem ül este az ágyára, hogy meséljen neki. Azt sem értette, hogy a papa miért olyan komor és szomorú, és hogy miért nem ér rá soha. Néha ugyan mondott mesét, de nyúlfarknyiakat, és egyik sem ringatta álomba a kisfiút.

Így telt-múlt az idő a mama nélkül. A kisfiú óvodába került, mert Nekeresd országban is van ám óvoda, iskola. Az óvó nénik próbálták szóra bírni a kisfiút, de hiába, ő hallgatott. Így aztán megszokták, elfogadták a szótlanságát. A többi gyerek viszont – ha felnőttek nem voltak a közelben – gyakran kinevette és csúfolta. Az egyikük tréfából elnevezte Kukának, és a csúfnév rajta is maradt. Titokban, amikor senki sem látta, sokat sírt emiatt. Az idő múlását persze sem a sírás, sem a bánat nem állítja meg. A kisfiú iskolába került, bár a tanító néni azt mondta a papájának, hogy képtelenség megtanítani olvasni, számolni egy olyan gyereket, aki nem beszél. De a papa ragaszkodott hozzá, és Sztetoszkóp doktor véleményére hivatkozott. A híres doktor ugyanis írásba adta, hogy a kisfiú beszélőszerveinek semmi baja. Így hát első osztályos lett ő is. Egyedül ült az utolsó padban, mert mindenki azt mondta: „én nem ülök a Kuka mellé”. Akkor a tanító néni kitalálta, hogy minden nap más legyen a padtársa. A gyerekek szót fogadtak ugyan, de a kisfiún álltak bosszút. Az egyikük kihúzódott a pad szélére, és a kisfiúra nyújtotta a nyelvét, a másik – ahányszor csak a tanító néni nem nézett oda – ceruzával szurkálta, a szünetben megkergették és lefogták, hogy moccanni sem tudott.

– Szólalj meg, Kuka!

Fájt a karja, a válla, a lába, ahogy ránehezedtek a többiek, elfutotta szemét a könny, kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de csak tátogott, nem jött ki hang a torkán.

– Tisztára, mint egy hal! – nevetett az egyik fiú, és a többiek harsogva és kárörvendően csatlakoztak hozzá. Csúfolódva kérdezték, hogy akkor most kuka-e vagy hal, és kitalálták, hogy majd próbával eldöntik. Kihozták az osztályteremből a szemetest, és ráborították a tartalmát. A kisfiú feküdt az almacsutkák és összegyűrt szalvéták alatt és reszketett.

– Kuka ez, mert tele van szeméttel! – állapította meg a legnagyobb hangú fiú, aztán gonosz ötlettel rálocsolta a kulacsából a vizet a kisfiúra, mondván – Mégis inkább hal, mert bírja a vizet!

          Az elsősök, de még a másodikosok is visongva követték a példáját. Nagyszünet végére csuromvizes lett. A tanító néni vetett véget a gonosz mulatságnak, és megbüntette a társaságot, nem mehettek haza tanítás után. A kisfiú egyedül indult el. A ruhája már megszáradt, és a könnyei is felszáradtak. Közel lakott az iskolához, de nem hazafelé indult, hanem ellenkező irányba. Maga sem tudta először, hová is akar menni, csak ment fejét leszegve ismeretlen utakon. Nem akart többé iskolába menni, márpedig azt a papa úgysem engedné meg.

– A mama, ó, a mama biztosan megengedné! – hogy a mama eszébe jutott, sírdogált egy kicsit, aztán felvidámodott, már tudta, hová akar menni: a mamához Seholországba! Akármilyen messze legyen is, ha a világ végén is, ő megtalálja!

          Beesteledett. A házak rég elfogytak, a lámpaoszlopok elmaradtak, helyette fák magasodtak körülötte. A várost rég elhagyva egy erdőben járt. A gallyak meg-megreccsentek a talpa alatt, és ő riadtan megállt. Most döbbent rá, hogy ismeretlen táj veszi körül, hogy nemsokára itt az éjszaka, ő egyedül van, szomjas, éhes, fáradt és fél. Körülnézett. A hold fényében fekete nyársakként meredtek az ég felé a fák. A kisfiú szíve nagyot dobbant. Jaj, ha van valaki az erdőben…

          Abban a pillanatban egy tölgyfa törzse mögül előlépett egy magas, vékony, ősz szakállú alak. Hófehér süveget és hófehér köpenyt viselt. Úgy világított a sötét erdőben, mintha az égi hold földi párja lenne. A kisfiúnak megijedni sem volt ideje, mert az ismeretlen megszólalt. A hangja bársonyosan meleg volt, szinte simogatott.

– Már vártalak – mondta –, engedd meg, hogy bemutatkozzam. Amikusz vagyok – és kezet nyújtott a kisfiúnak, aki viszonzásul szerette volna megmondani a saját nevét, és segítséget kérni, de nem tudott megszólalni, és ez most nagyon bántotta. Az ismeretlen, illetve most már hívjuk őt a nevén, Amikusz, mintha olvasna a kisfiú gondolataiban, így szólt:

– Sose szégyenkezz amiatt, amit nem tudsz! Mindenkinek van olyan valami, amit nem tud. Én például nem tudok repülni, és a bőrömet se tudom levedleni, mint a kígyók, mézet sem tudok csinálni a virágporból, mint a méhek, és még legalább ezer dolgot nem tudok – kuncogott –, persze mozdonyt sem tudok vezetni, se túrós rétest sütni… Akarod, hogy soroljam még?!

A kisfiú felnevetett. Roppant mókásnak találta Amikuszt. A legjobban mégis az tetszett neki, hogy a fehér ruhás, fehér szakállas figura szavak nélkül is megértette őt, válaszolt kimondatlan kérdéseire. Azzal folytatta Amikusz, hogy ugyan se repülni, se vedleni nem tudna megtanulni, de mozdonyt vezetni és túrós rétest sütni igen, hiszen amire az egyik ember képes, arra a másik is.

– Bizony, kis barátom, ez azt jelenti, hogy te is képes vagy a beszédre, persze kell hozzá egy kis segítség…

          A kisfiú egyre kíváncsibb lett, de várnia kellett, míg Amikusz puha, hófehér plédet vett elő a tölgyfa mögül, meg egy nagy elemózsiás kosarat, és vacsorára terített az erdő közepén. Megvacsoráztak, aztán Amikusz elővett a köpenye zsebéből egy apró, hófehér kavicsot, és a kisfiú tenyerébe tette. A kavics ragyogott a holdfényben.

– Ez a kavics lesz a segítőd – kezdte Amikusz –, ezért nagyon vigyázz rá! Tudtad-e, hogy a kövek tudnak a legjobban hallgatni a világon? – A kisfiú megrázta a fejét. Ámulva hallgatta a kövek történetét, azt, hogy valamikor övék volt a beszéd tudománya, de ajándékul adták az embereknek, ők maguk pedig elnémultak. S jutalmul a nagylelkűségükért ajándékba kapták a tudományt, hogy segítsenek. Ha kell, várat, kastélyt, házat, utcát építeni, ha kell, beszélni tanítani az embert. Valami görögről is mesélt Amikusz, aki dadogott, s akinek egy kis kavics segített abban, hogy ő legyen a legnagyobb szónok a világon.

A kisfiúnak eszébe jutott, amire eddig sohasem akart gondolni. Az, hogy hiszen ő is beszélt valamikor régen, amíg a mama élt – és azután is próbált egyszer, de a szavak megakadtak a torkán, mintha nagy-nagy akadályt tett volna valaki az útjukba.

Hiszen azért is akart a mamához menni Seholországba, mert egyszer a papa mondta, hogy Seholországban nincsenek szavak, ott nem beszél senki.

– Ó, hát arra nem gondoltál, hogy a mamád mennyit beszélt, mielőtt odament? – kérdezte Amikusz, mert úgy látszott, ő a kisfiú minden gondolatát szavak nélkül is értette – Seholországba nem lehet csak úgy elmenni akármikor. Majd csak akkor, amikor eljön az ideje, és az bizony még nincs itt. De nézz oda, ott van valaki! – mutatott Amikusz a tölgyfa felé. A mama állt ott, hófehér ruhában, szinte lebegve, és a kisfiúra mosolygott. Ó, úgy megörült, elfelejtette azt is, hogy ő nem tud beszélni. Felkiáltott:

– Mama! Mama!

Mikor rájött, hogy szavak jöttek ki a száján, boldogan ismételte újra és újra.

– Ez a legszebb szó – mondta Amikusz –, és csak dadogva lehet kimondani, akárcsak azt, hogy…

– Pa-pa! Papa! – a kisfiú arca ragyogott az örömtől. Ó, hát ez egy varázskavics! Megnyitotta a száját a szavakra, és a mamát is idevarázsolta. Az ám! De hol a mama? A tölgyfánál már nem állt senki, csak a holdfény ezüstözte be a törzsét, az ágait. – A mamád visszament Seholországba, de most már boldog, mert újra hallott beszélni téged – mosolygott Amikusz.

– Mama, papa, mama, papa… – a kisfiú úgy szeretett volna mást is mondani, de egy pillanatra átvillant rajta a félelem, hogy nem sikerül majd, hiszen nem minden szó dadogó szó…

– Bízz magadban – nyugtatta meg Amikusz –, menni fog! Mondd csak, mit énekelt neked a mama, amikor kicsi voltál? Énekeld el, a kavics segít!

          A kisfiú ujjai átölelték a kis, fehér kavicsot. Az úgy lüktetett a tenyerében, mint a tulajdon szíve. Énekelni kezdett, előbb bátortalanul, aztán egyre magabiztosabban:

– Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecske…

A hangok szálltak, áradtak az erdőben. A kisfiú úgy érezte, a mama együtt énekel vele.

– Jól van, soha nem láttam még senkit, aki ilyen gyorsan tanult volna. Rendkívüli gyerek vagy, kisfiam, most már hazamehetsz – simogatta meg Amikusz, s ahogyan előbukkant, úgy tűnt el a nagy tölgyfa mögött, s vele kihunyt a hold fénye is.

Sötét volt, a kisfiú nem látott semmit, mégsem félt. Bezárt tenyerében lüktetett a kavics. A kisfiú felült a puha takarón, és nyitott szemmel bámult a sötétbe.

          Lassan derengeni kezdett, majd egyre világosabb lett, a világ kirajzolódott. Ahol az imént a nagy tölgyfa állt, most a ruhásszekrény ácsorgott. A levelek a tapétán lassan mozdulatlanná igazodtak. Az ismeretlen erdő szobává változott, az ő ismerős, kedves szobájává. Amikusz nem volt sehol, de a kisfiút boldoggá tette a tudat, hogy találkozott vele, ahogyan a mamával is.

          Szétnyitotta összezárt kis öklét. A tenyerén ott feküdt egy apró, fehér kavics. A kisfiú egészen közel hajolt hozzá, és köszöntötte:

– Szervusz, jó reggelt, kis kavics!