A híres Ila

Ila hírnévre vágyott pillangó kora óta. Ha nem volt más közönsége, az öreg fekete kandúr és a kendermagos tyúkok előtt lejtette el a táncát, pukkedlizett, és csókokat hintett a kerítés deszkáin ülő verebeknek. A kacagása aranyszálként húzódott a tavaszi szélben. Anyjának nem tetszett ez a nevetés, nem tetszettek a táncok. Őneki vastag lábikrái voltak, esténként, ha pihenni leült, sírt bennük a fájdalom.

Ila pillangónak készült, szivárványnak vagy madárnak, s csak tévedésből lett falusi leány belőle. A talpa selyme alig érintette a földet, a testének mintha nem is lett volna súlya, a nevetése sohase fogyott el.

így telt el tizenhat esztendő. Ilát erős vágyakozások fogták el, ha elnézett a kicsi ház udvarából a város felé, a messzeségbe. Már kacagni sem tudott csengőn, mert fehéren izzott és pirosan égett a szíve a sóvárgásba, hogy történjen meg, aminek történnie kell, s repülhessen el ebből a jelentéktelen kis porfészekből, ahová született.

Hogy szépséges, megsúgta neki a tükör, elárulta a hold szemtelenül bámuló képe. Az anyja nem láthatta már ezt a szépséget, zöld hályog ereszkedett a szemére. Ila délutánonként fölolvasta neki az újságot, kitöltötte a kávéját. Esténként kinyitotta az ablakot és kitárta a szívét az éjszakának, hadd lesse ki az ő titkos vágyait. Elszállni a nagyvilágba, híresnek, ismertnek, gyönyörűnek lenni, akit a férfiak kézről kézre adnak, akinek csodás táncát filmre veszik egyszer, s egész világ bámulja.

Az újságban egy napon hirdetést olvasott, táncosnőket kerestek külföldre.

Ila kivette a spórolt pénzüket a postáról, összecsomagolt és elment. Hitte, hogy visszatér, hitte, hogy százszorosan visszaadja a pénzt.

Röpült, mint a pillangó a fényes Budapest és a fényes ígéretek felé. A táncától el voltak ragadtatva. Ila vonatra ült, és messzi földre került más lányokkal. Tudta, hogy most kezd teljesülni élete vágya. Az olasz bárban jött rá, hogy nem a táncát akarják.

Sikoltott, zokogott, megpofozták, megfenyegették és lehervadtak a szárnyai. Nem tudott többé röpülni, útlevelét elvették, pénze nem volt, az ajtaját kulcsra zárták. Egészen addig, míg szót nem fogadott.

Az arca egyre sápadt, egyre kevesebbet aludt, egyre jobban vágyakozott az ő poros kis falujába.

Egy napon fölkereste egy gazdag signor, aki napok óta figyelte már. Filmet akart forgatni vele. Ilában fölcsillant a régi reménység, elfeledte, amit a testével tettek.

A signor megvette Ilát, és magával vitte. Pazar lakosztályt kapott és szobalányt, drága bundákat és ékszereket. Mindez nem érdekelte, a filmre vágyott, hogy eltáncolhassa legszebb táncát.

Nagy teremben forgatták a filmet, hatalmas ágy volt a közepén, azt táncolta körbe Ila. Fehér selyemruhája lepkeszárnyként lebbent utána. A felvevőgép fénylő szeme mohón bámulta.

Aztán sötét bőrű férfiak léptek a terembe, Ila szólni sem tudott, mert durva kötelekkel megbéklyózták a kezeit, lábait, s letépett fehér selyemruháját a szájába tömték. Vonaglott, jajgatott a teste, s a felvevőgép szeme csak nézett.

Ököllel ütötték az arcát, pillangótestét megkínozták, csorgott a vére, vörös virág a hószínű lepedőn.

A sötét bőrű férfiak durván a magukévá tették a megkínzott Ilát, aki haláltáncban vonaglott, s a kamera ezt is csak bámulta üveges szemeivel.

Úgy lett hát, ahogyan Ila akarta. Híres lett, a táncában szerte a világon gyönyörködnek a férfiak.

(Megjelent folyóiratokban és Az aranykor vége c. novelláskötetemben a Felsőmagyarország Kiadónál 2004-ben)