Tükörvalóság

A negyvenharmadik évemben jártam. Magam is éreztem, hogy valami nincs rendben. Ki-kiestek dolgok az emlékezetemből, pillanatokra megtörtént, hogy ismeretlennek tűnt a hely, ahol vagyok – pedig évek óta ugyanabban a fodrászüzletben dolgoztam. Előkelő helyen volt, jó vendégekkel, ráadásul évek óta luxust biztosítottak a borravalóik.

Mr. Bradbury pszichiáter volt, vagy talán pszichológus, be kell vallanom, nem sokat törődtem vele, jobban ismertem dús, csigákba göndörödő fekete haját, amelyet lassan mákkal hintett be az idő, mint a foglalkozását. Időnként kérte, hogy fessem feketére a haját, de aztán lebeszéltem róla. Jóvágású arcához, amelyen még nem élesedtek ki a vonások, remekül állt a fehérrel behintett fekete, göndör frizura. A szemem sarkából bámultam rá, amikor találkozott a tekintetünk a tükörben. Ekkor megint megtörtént velem AZ – hirtelen elveszítettem magamat, nem tudtam, mit keresek itt, ki ez a férfi, mit keresnek itt a fehér köpenyek, miért a spray-k és hajlakkok illata.

– Rosszul van? – kérdezte, s a szemei szinte átszúrtak. Mire megszólalt, már újra itt voltam, tudtam, én vagyok az, ÉN, a negyvenhárom éves Sarah Myland, a városközpont legelőkelőbb fodrászüzletének menő férfihajszabásza.

– Semmi, semmi... Tudja, belefárad az ember a munkába... – hessegettem el a rosszullét emlékét, és igyekeztem bűbájosan mosolyogni.

– Kiesett, ugye? – kérdezett rá – Kiesett hirtelen minden a tudatából?

     Sírás szorongatta a torkomat, némán megbiccentettem a fejemet.

Másnap délután ötkor fogadott. Kicsit szokatlan volt a helyzet: én a vendég, és ő "szolgáltatott". De hamar megszoktam. Egyszerre volt ismerős és idegen, hiszen ismertem a tükörből az arcát évek óta, s ugyanakkor vajmi keveset tudtam róla azonkívül, hogy pszichiáter... Tudják, hogy van ez... Mi rendszerint sokat beszélünk, vagy a vendéggel, vagy át a feje fölött egymással. Ott töltjük el az életünk háromnegyed részét a fodrászszalonban, mindenki felboncol mindenkit, meg aztán nem is bírnánk elviselni a némaságot... A kezünk mintha össze lenne kötve a szánkkal. Érdekes, mire hazaérek, már nincs kedvem megszólalni. A férjem csöndesnek tart, ritkán és keveset közlök vele, nem, nem haragból – talán csak azért, mert megszoktam a tükörbéli arcokat, s egy eleven arc előtt hirtelen gátlásossá válok és bezáródom. De azért jól megvagyunk. Gyerekünk nem lett, ez bántott legalább tíz évig, de már belenyugodtunk. Annyi szép van még az életben, nem?

Doktor Bradbury könnyen megtalálta hozzám a kulcsot. Egy fél pillanattal hamarabb észrevett rajtam mindent, s meg se döbbent, amikor beszámoltam azokról a fura, egyre szaporodó rosszullétekről, amelyek nem jártak ugyan semmiféle fizikai fájdalommal, csak azzal a kellemetlenséggel, hogy hirtelen kiesett belőlem annak a tudata, ki is vagyok, hol is vagyok. Egy tárgy létezhet úgy, ahogyan én olyankor léteztem – félelmetes és vonzó volt egyszerre. Félelmetes, mert soha sem lehetett tudni, visszajövök-e onnan, és újra tudni fogom-e, hogy én Sarah Myland vagyok, 43 éves férfifodrász, vagy ott maradok abban a különös öntudatnélküliségben, és emberkinézetű lélegző-mozgó tárgyként töltöm az életemet. Féltem, hogy előbb-utóbb fölfedezik mások is, hogy Raymond, a férjem is rájön, észreveszi széteső pillantásomon, üres mozdulataimon... Vonzani pedig az egésznek a különös, kaland-volta vonzott, a felelősségnélkülisége, a jelen semmihez sem hasonlítható átélése. Egyébként, ha megfigyelték már, alig-alig vagyunk a jelenben: bármit teszünk, tudatunkba hatol a múlt és a jövő, holmi tervezések vagy félelmek, előregondolások – és ezek az időben előre–hátra mozgó gondolatok megakadályoznak abban, hogy LEGYÜNK. Lenni ugyanis, szerintem azt jelenti: érezni a jelent, és csakis a jelent érezni.

– Nem kell megijednie, a betegsége, ha lehet egyáltalán ezt annak nevezni, nem veszélyes: meggyengült az éntudata...

– ???

– Talán a folyamatosan ismétlődő történések az életében, a monotónia, a változások hiánya; ugyanaz a férj, ugyanazok a barátok, ugyanaz a lakás, ugyanaz a munka, ugyanazok a feladatok... – nevetett doktor Bradbury, aztán elkomorodott:

– Ha nem kezeljük, egyre hosszabbá válhatnak a szakaszok, amikor ...

Nem is kellett befejeznie, a szakaszok már hosszabbodtak. Nem éreztem, de a fodrászszalonban a furcsa pillantások már jelezték, s néha a férjem, Ray is neheztelve szólt rám vacsora közben, vagy vasárnap délutánonként: "Mondd, szívem, itt vagy te egyáltalán?!"

Természetesen elmondtam az aggodalmaimat, az észrevételeimet, s kértem a doktort, segítsen, adjon valamit, mert nem hiszem, hogy ezek a pszichoterápiás beszélgetések meggyógyíthatnának. Hiába kérte ugyanis, hogy hozzak a felszínre emlékeket, meséljek a régi magamról: nem ment. Mintha a születésemtől kezdve az évek, az események valaki mással történtek volna, vagy nyomtalanul kitöröltettek volna az emlékezetemből. Elhoztam a fényképalbumot: Ray és én az esküvőnkön, a nászúton, a tengeren... de csak annyi jött vissza, amennyi a képeken volt. Nem bírtam visszaemlékezni a tiszteletes arcára, aki összeadott bennünket, sem arra, hogyan kérte meg a kezemet Ray.

– Lazítson! – biztatott doktor Bradbury, s én lehunyt szemmel a pamlagon feküdve rémülten vártam a képeket a múltamból, ám azok nem jöttek. A doktor őszülő göndör tincseit láttam magam előtt, a nyakát, ahogyan borotválom, a füleit, barna arcbőrét, amelyen kékesen átüt a borosta.

– Maga nem az a fajta, aki könnyen relaxál. A hipnózis sem vált be.

– Hát akkor nincs remény? – kérdeztem, s felvetődött előttem a kép, ahogyan hazafelé az utcán egyszer majd nem tudom, merre van a hazafelé, a lakás, az otthonom, ahová elindultam. Mi lesz velem?! Sírva fakadtam, bevallom, zokogva az ölébe borultam, s úgy kértem, hogy segítsen.

– Lenne egy lehetőség, de...

Nem engedtem, hogy kitérjen, hivatkoztam az emberségére, a hivatására, a hosszú évekre, amióta ismer, az anyjára, az Istenre, mindenkire. Ha bármit tehet, tegye meg! Elmondta, létezik egy szer, egy magánklinika kísérletezte ki, a jó barátja révén jutott hozzá, csakhogy ezt nem adhatja be nekem, mert még soha nem próbálták ki, kockázatos, nem tudni milyen a hatása. Ráadásul a magánklinikáról sem tud sokat, állítólag államilag titkosított objektum, a barátja, aki ott dolgozik, és adott neki a szerből, hónapok óta nem található sehol. Könyörögtem, szánjon meg, mielőtt végképp kihullik belőlem minden, mielőtt emberi arcú tárggyá válok, mielőtt végleg elveszítem önmagamat, a múltam után a jelenemet is, mielőtt kiesem az időből.

– A saját felelősségemre – kulcsoltam össze a kezemet –, kérem, bármi történjék is, jobb, mint ez a lassú élőhalál!

Nem tudom, hogy az érveim, a zokogásom győzte-e meg, vagy a tulajdon kíváncsisága, amely bizonyára arra késztette, hogy lássa, hogyan hat a szer. Adott belőle egy üveggel. Apró fényes rózsaszín gömböcskék voltak benne, átmérőjük nem lehetett több három milliméternél.

– Maga negyvenhárom éves Sarah, a barátom azt mondta, az évek számának megfelelő számú gyógyszert kell adagolnunk.

– Egyszerre?! – képedtem el, mert fölvillant bennem a gyanú, hogy a doktor talán el akar altatni engem örökre.

– Nem egyszerre, Sarah. Negyvenhárom napig nem ehet semmit, csak vizet ihat. Mindennap be kell vennie egy drazsét, sok vizet inni rá, és aludni, amennyit csak tud. Nyugtató hatása is van a szernek – így mondta a barátom –, így ez nem lesz nehéz. De azt hiszem, otthon mindezt nem teheti meg.

A szalonban szabadságot kértem, Raynek azt mondtam, anyám betegeskedik, hozzá utazom. Elegendő pénzt vettem magamhoz, elutaztam M-be, kivettem egy megbízható szállodában egy szobát, fölvitettem néhány láda ásványvizet, s kértem, hogy ne zavarjanak, hosszú betegség után vagyok, regenerálódni jöttem.

Az első reggelen reszketett a kezem, amikor kinyitottam az üveget, s az első áttetsző rózsaszín drazsét a tenyerembe fogtam. Olyan ártatlannak és ártalmatlannak tűnt, s annyira kicsike volt! Lenyeltem, vizet ittam, járkáltam a szobámban. Úgy történt, ahogyan a doktor mondta, elálmosodtam. Sokáig aludtam, esteledett, mire fölkeltem. Letusoltam, kimentem az utcára sétálni. Kellemesen éreztem magam, éhséget sem éreztem, a tudatkiesés sem jelentkezett. Fölmentem a szobámba, újra álmosság tört rám, le sem vetkőztem, úgy estem az ágyba. Félálomban valami olyasmit éreztem, hogy valaki fekszik mellettem, és ismerősen szuszog.

Másnap reggel újra lenyeltem az esedékes bogyót, s ez így ment negyvenhárom napig. Enyhe álmosság, kellemes, jóleső zsibbadtság, bágyadtság fogott el – de végig tudatában voltam magamnak. Éjjelente, gyakran támadt az az érzésem, hogy a szobámban nem vagyok egyedül. Már nemcsak egyetlen embert éreztem magam mellett, hanem sokat. Mindannyian aludtak, akárcsak én, ismerős volt a szuszogásuk, néha horkoltak is, a testük illatát is éreztem. Biztosan a szer mellékhatása, gondoltam, esetleg az álmaim... De legalább újra álmodom! Már-már úgy tűnt, hogy álmodni sem tudok többé.

*

Kérem uram, nem tudom megmagyarázni a történteket. Az a nő jó egy hónapja vette ki a szobát, külön kérte, hogy ne zavarjuk, mert pihenni jött egy hosszú betegség után. Kifizette a számlát, borravalót is adott. Csöndes volt, legtöbbször esténként járt el valahová, de néhány óra múlva visszajött. Nem uram, nem jártak föl hozzá férfiak, egy vendéget sem fogadott.

Tudja, csöndes kis város a miénk, örülünk, ha megszáll valaki nálunk ilyenkor, amikor nincs idény. Fájlaltam is, amikor a hölgy tegnapelőtt elment. Marasztaltam, de nevetve mondta, hogy most már végzett a kúrájával, vissza kell térnie az életbe – így mondta kérem, és mosolygott közben. Magam hívtam taxit neki, s meg is vártam, amíg elhajt vele. Mikor visszafordultam, ott állt... Hogy-hogy kicsoda, uram? A hölgy, aki elment. Vagyis nem az a hölgy, de mégis az, egy ugyanolyan. Mosolygott, rám nézett, illetve inkább átnézett rajtam, és kiment az ajtón. Föl sem ocsúdtam, szólni sem tudtam, az ajtó még be sem záródott, s már ott volt a következő… Hogy kicsoda? Ugyanaz a hölgy kérem... és jöttek egymás után lefelé a lépcsőn, minden lépcsőfokon jött egy, egymás után, mint egy hosszú menet, egy tömeg, egy felvonulás... Rengetegen voltak..

Nem, uram, nem szoktam képzelődni és részeg sem voltam még soha. Mindegyik a hölgy volt, de egyre fiatalodott, érti, uram? Teljesen leblokkoltam, megbénultam – szólni akartam, de ők csak vonultak mosolyogva, kiáltani akartam, de nem jött ki hang a számon... azt se tudom, mennyi időbe telt, míg elmentek, az utolsók gyerekek voltak... Tessék, uram? Kislányok, egyre kisebb lányok… a legutolsó négykézláb mászott le a lépcsőkön...

Marcell Duchamp: Lépcsőn lemenő akt, 1912

*

Kedves doktor Bradbury!

Bocsásson meg, hogy levelet írok Önnek, de azt hiszem, személyesen többé nem fogunk találkozni – s így bármennyire sajnálom, új fodrászt kell keresnie magának. Szeretném megköszönni, hogy segített rajtam. Mindent az utasítása szerint tettem, s visszakaptam az éntudatomat, a múltamat, magamat. 

Bár a férjemtől elváltam, soha többé nem leszek magányos.

Hálával: az ön

                                                 Sarah Myland-je

(Megjelent Az aranykor vége c. novelláskötetemben a Felsőmagyarország Kiadónál 2004-ben)