Ó, a nagylányok!

Ó, a nagylányok! A nővérem, Anikó

– és Ica, Margó, Nagymari és a többi lány!

Mind-mind idősebb tőlem, a nevetésük

csupa huncutság… Titok és talány,

hogy mit suttognak egymás közt

összebújva egy-egy délután.

Ó, a nagylányok! Domborodó mellüket

csodálva irigyeltem, s csak néztem,

ahogy a nagyfiúk a nyári szünet

beköszöntével nyomukban járnak,

ahogyan lopva adnak egymásnak tüzet,

s a tiltott cigaretta füstje száll,

fátyollal takarva örök esküket.

Ó, a nagylányok! Ők bátrak és merészek,

nem félnek visszafeleselni és

elcsavarogni, s ha késnek,

nem kérnek lehajtott fejjel bocsánatot,

pimaszul és hetykén visszanéznek,

pofontól, szidástól se félve.

Ó, az övék már igazi élet!

Az ajtót bezárják és sugdolóznak,

arról, hogy csinálják a gyereket,

és hogy csókolózni fognak holnap,

smá-rol-ni, így mondják… Döbbenet!

Előttem titkos nyelven beszélnek,

emlegetnek piros ünnepet.

Hajuk kibontva száll a szélben,

és olykor tornyosra tupírozzák,

valahonnan rúzst is szereztek,

s megrövidítik a szoknya hosszát

úgy, hogy derékban legalább ötször

gondosan visszahajtogatják.

Ó, a nagylányok! Ica, Anikó, Margó, Nagymari,

csak nőnek egyre, már szinte nők!

Lakkozva a körmük, és a szemöldöküket

elégett gyufaszállal festik ők,

s ha meglátnak, egymást csöndre intik:

’Pszt, ne beszélj a kis pisis előtt!’

S nekem a torkomat szorítja a félelem,

hogy sosem leszek, mint ők, olyan

nagylány, s esténként hiába képzelem,

hogy majd bevesznek maguk közé,

s hogy nekem is lesz smár és szerelem…

Oly lassan növök, hogy nem is érzem,

és ők nem törődnek velem.

És elfog, elönt egészen a fájó rettenet,

hogy kicsi maradok örökké,

ki tűsarkú cipőben nem tipeg,

kit a nyurga nagyfiúk meg se látnak,

nem vesznek neki mozijegyet,

s a nagylányok az ajtót az orra előtt

becsapják, közéjük nem mehet.

Aztán felnövök. A titkok, mik rejtve voltak

hirtelen kinyílnak: a szerelem,

a házasság, a nász, a gyerekszülés

természetes, mint a négy őselem.

Ó, a nagylányok! Anikó, Ica, Margó, Nagymari

többé nem kislányként beszélnek velem.

Hozzájuk nőttem, észrevesznek,

immár közöttük van helyem.

S az idő múlik. Múlása hol pillangószárny verése,

oly gyors; hol pedig sebzett, rab madár

ólmos, nehézkes röpülése. A boldogság pillanat,

illanva száll el – a keserű perc mozdulatlan áll.

Életünk összeért, a hajdani nagylányok

és a hajdani kislány egymásra talál.

Ó, a nagylányok! Előbb Anikó fut el előlem,

vakmerőn nekifut a vaksötétnek,

hát becsap, itt hagyja megint a kicsit,

hát megint ő, ő a merészebb!

Aztán Nagymari. Egy padon ülve látják még,

aztán eltűnik örökre. Félek.

S az ismeretlen nemlét ajtaját kinyitva egy

hajnalon Ica is utánuk lépett.

Ó, a nagylányok! Anikó, Ica és Nagymari,

itt hagytak egyedül megint. Fülelek.

Suttogásukat szinte hallani,

tudom, hogy nagy titkokat beszélnek,

nekem nem akarják megvallani.

Csak az övék a fekete Semmi,

nekem marad a Valami.

Ó, a nagylányok itt hagytak engem,

a kaput bezárták, és én csöndben

vágyakozva és félve kérdem:

Miféle titkokat suttogtok fölöttem?

Miért hagytatok itt? S ti miért

nem maradtatok még, miért nem?!