2014. április 10., csütörtök

Ó, a nagylányok!


Ó, a nagylányok! A nővérem, Anikó
– és Ica, Margó, Nagymari és a többi lány!
Mind-mind idősebb tőlem, a nevetésük
csupa huncutság… Titok és talány,
hogy mit suttognak egymás közt
összebújva egy-egy délután.

Ó, a nagylányok! Domborodó mellüket
csodálva irigyeltem, s csak néztem,
ahogy a nagyfiúk a nyári szünet
beköszöntével nyomukban járnak,
ahogyan lopva adnak egymásnak tüzet,
s a tiltott cigaretta füstje száll,
fátyollal takarva örök esküket.

Ó, a nagylányok! Ők bátrak és merészek,
nem félnek visszafeleselni és
elcsavarogni, s ha késnek,
nem kérnek lehajtott fejjel bocsánatot,
pimaszul és hetykén visszanéznek,
pofontól, szidástól se félve.
Ó, az övék már igazi élet!

Az ajtót bezárják és sugdolóznak,
arról, hogy csinálják a gyereket,
és hogy csókolózni fognak holnap,
smá-rol-ni, így mondják… Döbbenet!
Előttem titkos nyelven beszélnek,
emlegetnek piros ünnepet.

Hajuk kibontva száll a szélben,
és olykor tornyosra tupírozzák,
valahonnan rúzst is szereztek,
s megrövidítik a szoknya hosszát
úgy, hogy derékban legalább ötször
gondosan visszahajtogatják.

Ó, a nagylányok! Ica, Anikó, Margó, Nagymari,
csak nőnek egyre, már szinte nők!
Lakkozva a körmük, és a szemöldöküket
elégett gyufaszállal festik ők,
s ha meglátnak, egymást csöndre intik:
’Pszt, ne beszélj a kis pisis előtt!’

S nekem a torkomat szorítja a félelem,
hogy sosem leszek, mint ők, olyan
nagylány, s esténként hiába képzelem,
hogy majd bevesznek maguk közé,
s hogy nekem is lesz smár és szerelem…
Oly lassan növök, hogy nem is érzem,
és ők nem törődnek velem.

És elfog, elönt egészen a fájó rettenet,
hogy kicsi maradok örökké,
ki tűsarkú cipőben nem tipeg,
kit a nyurga nagyfiúk meg se látnak,
nem vesznek neki mozijegyet,
s a nagylányok az ajtót az orra előtt
becsapják, közéjük nem mehet.

Aztán felnövök. A titkok, mik rejtve voltak
hirtelen kinyílnak: a szerelem,
a házasság, a nász, a gyerekszülés
természetes, mint a négy őselem.
Ó, a nagylányok! Anikó, Ica, Margó, Nagymari
többé nem kislányként beszélnek velem.
Hozzájuk nőttem, észrevesznek,
immár közöttük van helyem.

S az idő múlik. Múlása hol pillangószárny verése,
oly gyors; hol pedig sebzett, rab madár
ólmos, nehézkes röpülése. A boldogság pillanat,
illanva száll el – a keserű perc mozdulatlan áll.
Életünk összeért, a hajdani nagylányok
és a hajdani kislány egymásra talál.

Ó, a nagylányok! Előbb Anikó fut el előlem,
vakmerőn nekifut a vaksötétnek,
hát becsap, itt hagyja megint a kicsit,
hát megint ő, ő a merészebb!
Aztán Nagymari. Egy padon ülve látják még,
aztán eltűnik örökre. Félek.
S az ismeretlen nemlét ajtaját kinyitva egy
hajnalon Ica is utánuk lépett.

Ó, a nagylányok! Anikó, Ica és Nagymari,
itt hagytak egyedül megint. Fülelek.
Suttogásukat szinte hallani,
tudom, hogy nagy titkokat beszélnek,
nekem nem akarják megvallani.
Csak az övék a fekete Semmi,
nekem marad a Valami.

Ó, a nagylányok itt hagytak engem,
a kaput bezárták, és én csöndben
vágyakozva és félve kérdem:
Miféle titkokat suttogtok fölöttem?
Miért hagytatok itt? S ti miért
nem maradtatok még, miért nem?!




8 megjegyzés:

  1. ...az én Anyukám...A Nagymari...bennem él tovább...

    VálaszTörlés
  2. Válaszok
    1. Szeretlek benneteket: Nagymari, Nagy Tímea :)

      Törlés
  3. Piroska! Nagyon szépen köszönöm Neked ezt a verset! ...szívbemarkolóan és könnyeimmel küszködve olvastam újra és újra!!! Különösen most, néhány nap múlva lenne Édesanyám (Németi Ica) még csak 68 éves...Kívánok Neked jó egészséget és hogy még nagyon sokáig írj ilyen gyönyörű verseket, valamennyiünk örömére! Puszil, Jancsúr

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is puszillak. Sohasem felejtem el Édesanyádat :).

      Törlés
  4. Piroska! Köszönöm szépen Neked ezt a csodálatosan szép és szívbemarkoló verset! Nem lehetett könnyek nélkül végig olvasni...és ezt még megtettem néhányszor, újra és újra. Kívánok Neked nagyon jó egészséget, és hogy Te csak írj és írj....a nagylányok közül Anikó, Nagymari és Édesanyám (Németi Ica) is erre kérnének! Szeretettel puszillak, Jancsúr

    VálaszTörlés