Kedves József Attila! 

          Levelet írok hozzád, mert az ember levelet ír ahhoz, aki távol van tőle – és ahhoz ír levelet az ember, akihez közel érzi magát. A távolság annyi, amennyi a lét és nemlét között, az élő számára elérhetetlen semmi ága között feszül; amely tér és idő szokott léptékével áthághatatlan – s a közelség egy másik dimenzióé: a költészeté, amelynek érvényessége és léte nem szűnik meg, amelyet csak halandó hozhat létre halhatatlanul...

Látod, e levél szavaiban is a te szavaid visszhangzanak, új meg új szövegekben vetik körkörös s egyre távolabb rajzolódó hullámaikat, mint a vízbe dobott kavics ...

        A 97. születésnapodat ünnepelnénk ma, ha közöttünk lennél, lehetnél… de Te eltűntél hirtelen, akár az erdőben a vadnyom… s a születésnapod a Költészeté lett, ajándék mindannyiunknak. Lám, milyen furcsa igazságtétele a személyes léten túlnyúló sorsnak: gazdaggá váltan lakathat jól sokakat szellemi táplálékkal az, aki olykor harmadnapja se sokat, se keveset nem ehetett. A szívközeli melegséget adja sokaknak az, aki tűzhelyet, családot már végképp másoknak remélhetett csak. Születésnapodat ünnepé tettük, s te akinek szíve már hozzászokott a csendhez, te ajándékozol meg bennünket versolvasó, versértő embereket.

        Kérdezheted, hányan vagyunk... vagyunk még ilyenek? Akiknek a vers nem a szavalóversenyek futóversenye, nem a szétszabdalható és kitűzhető 'éppen megfelelő' idézetek tárháza, nem kötelezően megtanulandó és elolvasandó iskolai tananyag – hanem bontatlan és bonthatatlan egész: a gondolatok és a gyönyör forrása.

        Kérdezheted Attila: vannak-e még, akik tudják, hogy a verseket nem úgy kell olvasni, mint a napi híreket, a tőzsdei jelentéseket, a valuták árfolyamait mohón, átfutva, hanem tízszer-húszszor-százszor, míg elménkbe, mint fémbe a savak belemaródnak a sorok, míg egészen olyan nem lesz, mintha bennünk született volna.

        Nem írhatom neked, hogy sokan vagyunk. Azt sem, hogy talán többen, mint a Te idődben voltak – hiszen a Te időd és a mi időnk ugyanaz az idő, alig léptük át a 20. századot.

Nem vagyunk sokan. Ha most itt ülnél a csillámló sziklafalon, láthatnád Te is.

        Tudnád persze azt is, hogy iskolákat, könyvtárakat, utcákat, társulatokat neveztek el rólad; hogy érettségi tétel lettél, szakdolgozatok és doktori disszertációk tárgya, a rólad szóló könyvek könyvtárnyi polcot töltenének meg... Tudnád azt is, hogy a Mama anyák napi vers lett, hogy az Altató szavaira sokezer kisgyerek ringatózik álomba, hogy a Kertész leszek, a Rejtelmek dallamot kapva szinte slágerré vált ... Tudnád azt is, hogy a lillafüredi vízesés az Óda gyönyörű sorait juttatja az eszébe azoknak is, akik nem tudják, hogy hajdan, az IGE kongresszusán Szöllös Henrikné Marton Márta szépsége volt az ihletője a megszületésének... A Szinva-patak a te soraiddal fut el, ahogyan a rakodópart alsó kövén a Dunánál ott ül immáron örökre a hiányod.

        Üzenem hát neked, hogy nem vagyunk sokan – de vagyunk. S a költészet hatalma nem mérhető számokkal: nem az számít, hányan olvasnak-mondanak a maguk és mások gyönyörűségére verset – hanem az számít, ami számokkal úgy sem mérhető: hogy hány lélek ismer önmagára, hány döbbenet születik meg, hány fondor magány szelídül elviselhetővé általa.

        Mélységek és magasságok, végtelenség és időtlenség, a lélek és az eszmélő elme fájdalma, öröme nem mérhető, nem statisztikai adat. Ez a határtalan tartomány, ez a mérhetetlen világrész a líra. Olyan kincs, amelynek nincs birtokosa, amely nem kisajátítható, nem zárható trezorokba. Olyan kincs, ami nem fogyatkozik, nem devalválódik, nem fogja az idő rozsdája.

        József Attila, én mondom neked, hogy a verseid mindannyiunké. Nemcsak azoké, akik ma kisebb és nagyobb körökben összegyűlnek, hogy rád emlékezzenek; nemcsak azoké, akik versekbe pántolt üzeneteket küldenek a könyvek és folyóiratok hasábjain; nemcsak azoké, akik összes verseidet mondják, hallgatják, olvassák, suttogják, akiknek szívében-fülében dalol, lüktet sok sorod.

        A verseid azoké is, akik csodálkozva kérdezik, mivégre valami ezen a világon, ami nem váltható forintra, dollárra, euróra... Azoké is, akiknek csak tananyag vagy, mert még – vagy soha – nem tudnak figyelni a szavak mögötti csöndre. Azoké is, akiknek homályos a látása, s utoljára gyerekkorukban, az iskolában olvastak verset; s azoké is, akiknek soha senki nem mondta, hogy te jó vagy; akik nem tudnak szeretni, mert nem találnak olyan embert, akivel nagyon meg tudják szeretni magukat; akiknek csak annyi a vágyuk, hogy ehessenek, ihassanak, ölelhessenek, alhassanak; s azoké, akik a mindenséggel vágynak mérni magukat... Azoké is, akik éjjel hálnak az utcán, azoké is, akik a városok peremén, a lét peremén élnek, és sohasem olvasnak, s fogalmuk sincs arról, hogy ma József Attila születésnapja van, a költészet napja van.

        József Attila mindannyiuké, akkor is, ha nem tudnak róla. Az ő csillapíthatatlan szeretetvágya, teljes és méltó emberi lét utáni óhaja, igazi közösséghez való tartozásának áhítása, megértés és a feltétlen elfogadás iránti éhsége lüktet valamennyiük szívének jambusaiban.

        Isten éltessen, József Attila téged – mibennünk!

Lillafüred, 2002. április 11.

                                                                   

(Elhangzott 2002. április 11-én, a költészet napján Lillafüreden, a József Attila-szobornál. Megjelent az Új Holnap 47. évf. 2. számában, 2002-ben.)