2014. április 2., szerda

Búcsú
- két hangra - 



I. 


Folyton meg akartuk úszni, túl akartunk lenni rajta: a mostani dolgozaton, a mai órán, a mai napon, ezen a héten, ezen a féléven, ezen az éven. Jaj, csak most ne, csak most igen! Csak írjunk, csak ne írjunk, kihívjanak, ne hívjanak ki! Túl lenni a pillanaton, a mán, a holnapon… S most nincs tovább: itt állunk, tétovák vagyunk, és nem tudjuk, igazán akarjuk-e a búcsút. Itt már otthonossá váltak a falak, kézjeleinket őrzik a padok, súgásaink és harsány röhögéseink ott reszketnek a krétaporos levegőben. Itt az osztálynyi fészekmelegben megfértünk egymással stréberek, vagányok, nagylelkűek, irigyek, törtetők, számítók, lusták, tehetségesek, alkalmazkodók és renitensek. Megalkuvásaink megbocsáthatóak voltak, cinkosságunk baráti, jeleink egyezményesek. Egy hajóban eveztünk jövendő főnökök és beosztottak, majdani milliomosok és munkanélküliek, szerencsések és szerencsétlenek.
Most széttörettünk újra apró darabokra, nincs többé Az Osztály óvó langymelege, nincs többé harmincegynéhány pár szemünk, kezünk, lábunk; többé nem létezünk-lélegzünk egy ütemre – hirtelen elfog bennünket az egyedüllét, az Én magánya. Helyünk, amelyet kivívtunk magunknak az évek alatt, amelybe bezártak, besoroltak a tanáraink, most megszűnik; új helyekért kell megvívnunk, verekednünk, küzdenünk, kilincselnünk, könyökölnünk, versenyeznünk. Másféle mértékkel mérnek majd, nem osztályoznak és minősítenek negyvenöt percenként, mégis üresség van bennünk, mintha végtelen lyukas órák várnának ránk, amelyek boldogságát és önfeledtségét éppen az adta, hogy rövidre szabottak voltak, s biztosan véget értek a csengőszóval.
Máris nosztalgiáink lennének? Máris visszakívánkoznánk az alig-elhagyott diáklétbe?! De hiszen annyira vágytunk felnőni: azért dugtuk lábunkat anyánk tűsarkújába, azért gyújtottunk rá az első cigarettára, azért csókolóztunk az utca közepén, azért festettük be a hajunkat, azért ittuk az első pohár konyakot! Az időről azt hittük, nyúlik, mint a rágógumi, az iskolaévekről, hogy sosem múlnak el; ölelésükből hányszor el- s kivágyakoztunk… Most összezsugorodni látszik a végtelen idő, eleven élményeink sebei és lángjai apró karcolássá és hamuvá szelídülnek. Így múlik majd el az egész?! Ilyen kicsi lesz, ilyen kevés?! Ilyen gyorsan távolodunk el mindattól, ami voltunk?! Nemzedék leszünk mi is közös múlttal, közös csalódásokkal, reményekkel és tapasztalásokkal?!

Végigballagunk a folyosókon, az osztálytermeken, iskoláséveinken, reményeinken, megaláztatásainkon és felmagasztaltatásainkon, kudarcainkon és győzelmeinken... Jaj, állítsátok meg az időt! Várjon még a holnap, amikor elölről kezdődik minden: túlesni, megúszni, kibírni, megnyerni, átrohanni az életen...




II.


       Megérkeznek és elmennek. Mindig újak jönnek, és mindig távoznak azok, akiket már megszerettünk, ismertünk, akikkel közös nyelvet beszéltünk, megértettük s félreértettük egymást. Darabokra szaggatódunk, s ők viszik a darabjainkat hetykén, könnyedén. A szerepünk ennyi, utaskísérők vagyunk egy rövidebb-hosszabb úton: tanítunk valamire, s közben tanulunk tőlük; ők megtanulnak bennünket, az egyéniségünket, a gyengeségeinket, erényeinket, zsarnokságainkat, tévedéseinket. Mi jobban szeretjük őket, mint ők bennünket: mert mi adunk. Mi megérkeztünk, ők úton vannak, távoli fények, gyémánt- vagy üvegcsillagok felé menetelnek céltudatosan vagy tétován. Közöttük vannak a leendő művészek, tudósok, politikusok, pénzemberek, a majdani szociális segélyre szorulók, lumpenek és alkoholisták; az emberiség jótevői s a megtévedők, a szelídek és a gonoszok, a könyörületesek és a kegyetlenek, az élet nyertesei és vesztesei. 
Amíg velünk voltak, hittük, hogy másíthatók, hogy változtathatók, hogy ők majd helyettünk is megváltják, -változtatják a világot. Kudarcaikban mi is megszégyenülünk, győzelmeikben a mi örömünk is benne van. Akihez egyszer közünk volt, ahhoz örökre közünk lesz. Az eltávozottak helyébe újak lépnek, reménykedők és bizalommal teliek, tudásvágyók és közönyösek, könnyű és nehéz sorsúak, s mi újra kitárjuk a szívünket, be- és elfogadjuk őket, elölről kezdődik minden, mintha sohasem lenne vége. Pedig vége van, csak mi nem járjuk ki soha, soha az iskolát. Örökké foglyai maradunk a negyvenöt perceknek, a dolgozatjavításoknak, az apró-cseprő történéseknek.

Ha majd bennünket is búcsúztatnak egyszer, az iskola megtelik hajdani tanítványaink árnyékseregével, s ha ők el is lépnek mellettünk, mi rájuk ismerünk és emlékezünk. Úgy maradnak meg, két pillanatfelvétel között örök állandóságban, ahogyan beléptek az iskolába, ünneplőben, félszegen, s ahogyan elmennek ünneplőben, már-már felnőtten, magabízóan, könnyesen vagy mosolyogva. Elvégezték, befejezték, sikerült nekik, fölvették, továbbléphetnek... Ez a lényeg - mondják a szüleik, s hiszik ők is.
Csak mi sejtjük, míg állunk karunkon a virágok édes terhével, hogy a lényeg az, ami a kezdés és a távozás között volt. Az a mi életünk.





(Megjelent a Fókusz c. pedagógiai, közéleti lapban 1994-ben. ’Élőben’ elhangzott 2005-ben a miskolci Herman Ottó Gimnázium ballagási ünnepélyén. Az egyik hangot Deres Kornélia végzős tanítványom – aki ma az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, s már túl van első verseskötete megjelenésén -, szólaltatta meg, a másikat én.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése