Csupros Mária
Ott,
ahol ma a Mindszenti-templom szép barokk épülete magasodik, a középkorban egy
kápolna állt. Akkoriban ez a terület nem tartozott Miskolchoz, önálló kis falu
volt, amit Mindszentnek hívtak. Ennek a településnévnek az emléke megmaradt
akkor is, amikor a falu a város részévé vált, hiszen a tér a mai
napig Mindszentnek, a templom pedig Mindszentinek neveztetik.
A
századok során sok csapás – háború, járvány – sújtotta a környékbelieket,
amelyek ellen nem sokat tehettek azonkívül, hogy imádkoztak. A fohászok
legtöbbje a Szűzanyához szállt, járna közben Jézusnál őértük. Az imádkozók úgy
gondolták, hogy a fiak szívét az édesanyjuknál jobban senki sem tudja
meglágyítani.
Hogy
a sok, összekulcsolt kézzel, térdelve elmorzsolt imának, a keblekből felszakadó
számtalan, kétségbeesett fohásznak vagy csupán a véletlennek volt köszönhető,
nem tudjuk, de az biztos, hogy a 18. század első harmadában kegyetlenül
pusztító kolerajárvány elkerülte a várost és a környékét. Valóságos csoda volt
ez! Az emberek nem is felejtették el megköszönni: hálából szobrot emeltek Szűz
Máriának. 1738-ban, mikor a kőből faragott szép nőalakot fölállították a magas
korinthoszi oszlopra, melynek lábazatát szentek szobrai díszítették, az egész
város leborulva imádkozott, s a hálaadó zsolozsma hangjaitól visszhangzott a
tér.
Ezen
a téren – a falu hajdani főterén – volt a piac is, s a tejet áruló kofák
rendszerint a Mária-szobor talapzatára tették teli csupraikat. Már csak
könnyebb volt azt onnan leemelni, ha vevő érkezett, mint a földre hajolni érte.
Mikor meg a szobrot vasráccsal kerítették körbe, azt is hasznosítani kezdték a
piacolók. A környékbeli fazekasok a kerítés dárdahegyeire akasztották a
portékáikat. Egészen különös látványt nyújtott a Mária-szobor piacnapokon:
tejescsuprokkal, köcsögökkel, mázas bögrékkel, kancsókkal volt teleaggatva. De
nem gondolta szentségtörésnek azt a Szűzanya, inkább mosolygott magában: „Lám
csak, milyen is az ember!” Inkább volt kedvére való a piaci zsibongás, a
frissen fejt tej édes illata, a kancsók szép formája, mint az, hogy a pestistől
elhullottak tetemeit lássa.
Szó,
ami szó, sehol olyan jóízű tejet nem lehetett kapni, mint azoknál a kofáknál,
akik a talapzatra tették ki tele csupraikat. Valami utánozhatatlanul édes utóíz
maradt az ember szájában, ha ivott belőle – s olyan békességes jó érzés fogta
el, mint csecsemőkorában, amikor az édesanyja duzzadt kebleiből táplálkozott, s
a karjaiban szundított el édesen.
Ha pedig a tejet nem itták meg rögtön, hanem pihentették egy éjszakán át, akkor reggelre az egyharmadánál is több tejszín lett rajta, alig győzték leszedni. A tejszínből meg olyan írósvajat lehetett köpülni, vagy tovább pihentetve tejföllé változtatni, hogy a tíz ujját is megnyalta utána, aki megkóstolta. S a vajtól elváló író íze fönséges volt már magában is! Ha pedig a tejet pihenni a pince hűvösébe tették, olyan aludttej vált belőle, ami szemre hófehér márványnak tűnt. Nem is volt nyáridőben remekebb vacsora, mint a pincehideg aludttej írósvajjal megkent, nagy szelet, friss kenyérrel. De a tej csodája ezzel még nem ért véget! Aki uralkodott magán, s az aludttejet nem fogyasztotta el, hanem tovább fonnyasztotta, aztán ritka szövésű anyag öblébe öntötte, az jó úton járt ahhoz, hogy övé legyen a legfinomabb házi túró. Mert a szitaszerű anyagon fönnmaradt aludttej sűrűje szép lassan kicsöpögtette a levet magából, és maradt a gömbölyű, ízletes túróhalom, amit a Jóisten csak azért nem teremtett a földre, mert tudta, hogy azon nyomban eltüntetnék onnan az ínyencek. S aki azt hinné, hogy a kicsöpögő lé haszontalan volt, hát téved! Az a sárgás, áttetsző lé volt a savó, amivel behabarva fenséges íze lett a kapros tökfőzeléknek, de – kánikulai napokon – önmagában fogyasztva is kellemes, savanykás ízű üdítőnek bizonyult. Ha valamelyik gazdasszony a kismalacok elé is öntött belőle, biztos lehetett abban, hogy egy csöpp sem marad belőle a vályúban.
Ha pedig a tejet nem itták meg rögtön, hanem pihentették egy éjszakán át, akkor reggelre az egyharmadánál is több tejszín lett rajta, alig győzték leszedni. A tejszínből meg olyan írósvajat lehetett köpülni, vagy tovább pihentetve tejföllé változtatni, hogy a tíz ujját is megnyalta utána, aki megkóstolta. S a vajtól elváló író íze fönséges volt már magában is! Ha pedig a tejet pihenni a pince hűvösébe tették, olyan aludttej vált belőle, ami szemre hófehér márványnak tűnt. Nem is volt nyáridőben remekebb vacsora, mint a pincehideg aludttej írósvajjal megkent, nagy szelet, friss kenyérrel. De a tej csodája ezzel még nem ért véget! Aki uralkodott magán, s az aludttejet nem fogyasztotta el, hanem tovább fonnyasztotta, aztán ritka szövésű anyag öblébe öntötte, az jó úton járt ahhoz, hogy övé legyen a legfinomabb házi túró. Mert a szitaszerű anyagon fönnmaradt aludttej sűrűje szép lassan kicsöpögtette a levet magából, és maradt a gömbölyű, ízletes túróhalom, amit a Jóisten csak azért nem teremtett a földre, mert tudta, hogy azon nyomban eltüntetnék onnan az ínyencek. S aki azt hinné, hogy a kicsöpögő lé haszontalan volt, hát téved! Az a sárgás, áttetsző lé volt a savó, amivel behabarva fenséges íze lett a kapros tökfőzeléknek, de – kánikulai napokon – önmagában fogyasztva is kellemes, savanykás ízű üdítőnek bizonyult. Ha valamelyik gazdasszony a kismalacok elé is öntött belőle, biztos lehetett abban, hogy egy csöpp sem marad belőle a vályúban.
Hát
hogy is haragudhatott volna a Szűzanya azért, hogy őt nemcsak virággal, hanem a
csodálatos tejitalt tartalmazó edényekkel is körbeveszik az emberek?!
Egyszer
megjelent a piacon egy szegény asszony, akit addig sose láttak a városban és a
környékén. Meggörnyedve cipelt a hátán átkötve egy színehagyott vászonkendőben
valamit, kezében ócska kosarat tartott, két oldalról két apró lányka
kapaszkodott a szoknyájába. Mezítláb voltak mind a hárman, s ugyancsak nagy
utat tehettek meg, erről a lábukra tapadt por- és száraz sárnyomok tanúskodtak.
Az asszony fakó szoknyáját talán tüskés bokrok szaggatták meg, akárcsak a két
apróság pendelyét, mik ugyancsak több helyen el voltak szakadva.
Fiatal volt az asszony, de a szemében mintha egy hosszú élet szenvedése tükröződött volna. Látszott, hogy szinte összerogy a fáradtságtól, nem bír tovább menni. Elengedte a két kicsi kezét, s elkezdte kibogozni a hátán lévő kendő csomóját, ami éppen a szíve táját nyomta. A közelében lévő kofák kíváncsian nézték a fura szerzetet. Ugyan mi lehet ennek az ágrólszakadtnak a hátikájában? Vagy a szegénységét akarja itt a piacon kiárulni?! Hiszen abból van elég mindenütt, nem kell messziről idecipelni.
Fiatal volt az asszony, de a szemében mintha egy hosszú élet szenvedése tükröződött volna. Látszott, hogy szinte összerogy a fáradtságtól, nem bír tovább menni. Elengedte a két kicsi kezét, s elkezdte kibogozni a hátán lévő kendő csomóját, ami éppen a szíve táját nyomta. A közelében lévő kofák kíváncsian nézték a fura szerzetet. Ugyan mi lehet ennek az ágrólszakadtnak a hátikájában? Vagy a szegénységét akarja itt a piacon kiárulni?! Hiszen abból van elég mindenütt, nem kell messziről idecipelni.
Nem
sokáig kellett találgatniuk, a csomó végre kibogoztatott, az asszony leemelte
a hátáról a fakó vászonkendőt olyan óvatosan, mintha kincset tartalmazna, s
kiemelt belőle egy alvó kisdedet. Az ingecskéjét tán maga szabta valami
kidobott alsószoknya darabjából, mert foszlott volt a széle, s láttatni
engedte, hogy a csecsemő kisfiú. Hogy az anyai test ringó menését nem érezte, a
gyerek sírni kezdett. A fiatalasszony kigombolta a felsőjét, és szoptatni
kezdte. A kislányok, kik eddig a porban ülve játszottak egymással, most vékony
hangon rimánkodni kezdtek, hogy ők is éhesek.
–
Várjatok! – csitította őket az anyjuk – Előbb az öcsétek! S mikor a kisfiú
elaludt, a mellére vette a két nagyobbat is. Nem volt ebben semmi szokatlan –
régen akár három-négy éves korukig is szoptak a gyerekek, vitték a kis sámlit,
fölálltak rá, és kigombolták az anyjuk blúzát, hogy kiszolgálják magukat. De ez
a teremtés nyúzott és sovány volt ahhoz, hogy három gyereket tápláljon a saját
testével: a kislányok éhesek maradtak, s pityeregve rimánkodtak tovább.
A piaci sokadalomban meg sem
hallatszik két gyerek vékonyka sírása, fel sem tűnik egy elgyötört asszony
alakja. Az előbbi kíváncsiak figyelmét most már más vonta magára, velük nem
törődött senki. Azt sem látták, hogy az asszony a kosárból elővesz egy darabka
kenyeret meg egy csorba szélű csuprot, amiről régen lepattogzott a máz nagy
része. A zsebéből csomóra kötött keszkenőből pár fillér került elő, azt a csuporral
a két kislány kezébe adta:
–
Vegyetek érte tejet! – s a Mária szobor felé mutatott, aminek a talapzatán ott
sorakoztak egymás után a tejjel teli csuprok.
Az a kis pénz negyed icce tejre sem
volt elegendő, de a kofák megszánták a gyerekeket, s mindegyik öntött egy kis
tejet a maga árujából nekik. Fogták vigyázva, s vitték felváltva a csuprot az
anyjukhoz, aki mosolyogva nézte, ahogy a kislányok nagy mohón isszák-isszák az
éltető fehér italt. Mire elteltek vele, neki csak egyetlen korty maradt az alján.
Azt kiitta, aztán a darabka kenyérre nézett, ami megmaradt, de nem ette meg,
visszatette a kosárba. A piac egyik sarkában jókora szalmakupac hevert, odament
a gyerekekkel, s ott lefektette őket aludni, aztán őt is elnyomta a fáradtság.
Mikor felébredt, a csillagok ezüstje
úgy fénylett az éjszaka sötét országútján, mint milliónyi, szétszórt pénzdarab. A Tejút ragyogott, mintha Csaba királyfi visszatérésére végig mécseseket
gyújtottak volna rajta. Az égi fények megvilágították a korinthusi oszlop tetején
álló Mária szobrot. Az asszony úgy érezte, hogy az a másik asszony őrá néz
szelíden, szeretettel, együttérzéssel, s int neki, hogy menjen.
Azt
mondják, hogy a haldoklók előtt gyakran jelenik meg valóságként az, amire
vágynak. Az éhségtől elgyötört, magát már-már a nemlétbe átalvó nő fölkelt a
szalmáról, s mint a megbűvöltek, elindult a szobor felé. Egyre magasabbra és
magasabbra nőtt az oszlop, egyre elérhetetlenebbnek tűnt Mária, ő mégis egyre
tisztábban látta a tekintetet, amelynek bársonya simogatta, vigasztalta,
fölemelte és átölelte. Hosszú percekig állt így, fölemelt fejjel a szobor
előtt. Mikor le tudta venni tekintetét a kedves arcról, akkor látta meg, hogy a
talapzaton, melyet körben szentek alakjai díszítettek, egy hibátlan, kékmázas
csupor áll. Talán valamelyik kofa ott felejtette, gondolta, s megnézte: tele
volt az tejjel. Azt hitte, az éhség játszik gonosz káprázatot vele. A szájához
emelte a csuprot, amelyben tej volt, édes, habos, friss tej, és mohón nyelni
kezdte. Abba sem tudta hagyni, amíg ki nem itta az egészet. Akkor a csuprot
visszatette a talapzatra, és visszatért aludni.
Másnap hajnalban arra riadt föl, hogy a kicsik rázzák a vállát, ébredjen föl hamar, s húzták a szoknyájánál fogva a szoborhoz, hogy nézze csak, mi van ott. Megdörzsölte a szemét, hogy jól lát-e, de az égszínkék csupor nem tűnt el onnan – és újra tele volt tejjel. Megreggeliztette a kicsiket, majd térdre borultak mindhárman a szobor előtt, hogy köszönetet mondjanak. Az arra járók ott találták őket imádkozva a szobor előtt, aminek a talapzatán ott állt a tejescsupor.
A történteknek egykettőre híre ment, s
a tér megtelt emberekkel, akik áhítattal vetettek keresztet, s ámulva nézték az
égszínkék csuprot, amelyről mindegyik kofa váltig állította, hogy nemcsak hogy
nem az övé, de hasonló színűt még csak nem is látott életében. Voltak, akik azt
suttogták, hogy Mária másodszor is csodát tett: először a kolerától mentette
meg a várost, másodszor az éhhaláltól egy fiatalasszonyt.
Hogy
hogyan volt, nem tudhatjuk, de az biztos, hogy akkortól fogva csak Csupros
Máriaként emlegették a miskolciak a szobrot. S azt is rebesgették, hogy ha
éhező ember útja arrafelé vezetett, a szobor talapzatán csodálatos módon mindig
talált egy ott felejtett – vagy ki tudja honnan oda került – égszínkék csuprot
tele friss, meleg, habos tejjel.
(Megjelent a Kossuth Könyvkiadónál
2009-ben megjelent kötetben - Csorba Piroska-Fedor Vilmos: Miskolci
legendák. A fotóillusztrációért köszönet a Miskolc a múltban facebook-csoportnak.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése