Az Óda születése
Lillafüreden, ott, ahol a vízesés húsz méter magasból zuhog alá,
hogy a Szinva patak medrében elcsöndesedve csobogjon tovább, mozdulatlan
férfialak áll: József Attila szobra. Varga Éva álmodta bronzba a költőt, aki
itt írta a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes versét, az Ódát. A kőfalnak
támaszkodó, ember nagyságú szobor arcát a lombokon átszűrődő fény felé emeli,
tekintete mintha most is a Kedvest kutatná a tájban. Mert az Óda, a szerelmi
líra e gyöngyszeme nemcsak a legtitokzatosabb szenvedélyt, nemcsak a Múzsa,
Marton Márta szépségét tette halhatatlanná, de az ihlető tájat is: a
lillafüredi sziklákat, a vízesést, a fehér köveken elfutó Szinva-patak ezüst
vizének csobogását. Csoda-e, hogy e páratlan, különös szerelem szülte verset
nemcsak a magyar irodalom, de Miskolc város művészetszerető lakossága is a
magáénak vallja?!
1933 júniusában történt, hogy egyhetes konferenciát rendezett
Lillafüreden az Írók Gazdasági Egyesülete. Budapestről különvonatot indítottak
a kétszáz meghívottnak, akiknek csupán a fele tett eleget a meghívásnak. Móricz
Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Kassák Lajos és mások mellett – a nagyon szerény
anyagi körülmények között élő - József Attila is elfogadta az invitálást.
Tehette ezt azért, mert a résztvevők utazását és ellátását az Egyesület – a
támogatóknak köszönhetően – finanszírozni tudta.
A városból kisvasúttal mentek Lillafüredre. József Attilával
szemben Nagy Lajos író ült, s le nem vette a szemét az eléje táruló látványról:
a fenyők, bükkök, tölgyek, hársak és platánok rengetegéről, és a fenséges,
egyenes törzsű gyertyánfák erdejéről. A hegyek között lassan kanyargó kisvasút
nyitott ablakai meseszép vidéket tártak a szeme elé. Csodálkozva látta, hogy
Attila egy könyvet búj, föl sem pillant belőle, majd elragadtatva olvasott fel
néhány részletet a Toldi szerelméből. Micsoda véletlen, hogy Toldi Miklós és
Rozgonyi Piroska szépséges, beteljesületlen szerelmének történetébe mélyedt –
útban egy szépséges, beteljesületlen szerelem felé!
Megérkezésük után József Attila ki sem csomagolta kis bőröndjét a
Palota Szálló szobájában, máris sétára indult. A lelkében még ott zengett a
kisvasúton olvasott Arany János-mű varázslatos élménye, amikor a lépcsőkön a
vízesés felé indult. Nem volt ez tudatos elhatározás, hiszen a Hámori-tóhoz
vagy a környező erdőbe ugyanúgy mehetett volna: életében először járt
Lillafüreden. A lábai vitték lefelé a kőlépcsőkön. A Szinvába siető zuhatag
robaja egyre erősödött, ahogyan a kanyargós úton haladt lefelé, míg végül ott
állt a vízfüggöny előtt, amely szakadatlanul hullott alá a patakba, hogy ott
elcsöndesedve csobogjon tovább a kövek, fák, bokrok között a messzi Miskolc
felé. Mesebeli volt az egész táj: a sziklák, a vízesés, a tiszta vizű patak, a
fák égbolt előtt kirajzolódó lombja, a Palota Szálló tornyai. A költő
gyönyörködve nézett föl a magasba. A függőkert egyik teraszáról karcsú,
éjfekete hajú fiatal nő nézett alá, a vízesésre. Tündöklő szépségével már-már
nem evilági lénynek tűnt: Attila lélegzete elállt, amikor megpillantotta.
Szemét lehunyta ilyen gyönyörűség láttán. Mikor újra kinyitotta, a teraszon már
nem állt senki. Talán csak a képzelete játszott vele, az festette elé a
varázsos tájba a tündéri jelenést, a sugárzóan szép tüneményt. Megbabonázottan
állt sokáig, belső órája elveszítette mutatóit. Amikor elindult, léptei oly
könnyűek voltak, mintha szárny emelte volna a testét.
Berda József, a szobatársa kopogtatta meg a vállát:
- Itt vagy te egyáltalán? – nyitott tenyerét mozgatta a szeme
előtt – Látod a kezemet? Hol jársz, Attila?!
Alig hallotta a szavakat. Különös révületbe esett, a hangok
tompán, nagyon távolról jutottak el hozzá. Mintha énje
kettészakadt volna: fizikai teste ebédelni indult Berdával, énje másik,
láthatatlan része elmerült annak a tündökletesen szép, asszonyi jelenésnek a
szemlélésében, akit a függőkertben látott.
Az ebédlőben terített
asztalok várták őket.
- Mit iszol? – kérdezte Berda, de Attila nem válaszolt. Nem volt
szomjas, nem volt éhes. A pincér letette a gőzölgő levesestálat az asztal
közepére, és jó étvágyat kívánt. Berda József mélyen belemerítette a
merőkanalat a csülkös bablevesbe, és hosszas értekezésbe kezdett arról, milyen
fenséges eledel.
Akkor akadt el a
szava, amikor észrevette, hogy Attila úgy mered az ajtó felé, mint akinek
látomása van.
Az ajtóban egy – festőművész ecsetjére méltó – különleges szépségű
asszony állt. A mellette lévő Kárpáti Aurél mondott neki valamit, amire
fölnevetett. A levegőben ezüstcsengők csilingeltek, Attila szívébe belemarkolt
valami gyönyörűséges fájdalom, fájdalmas gyönyörűség. Hát mégsem a képzelet
játéka volt! Hát csakugyan létezik!
Az újonnan érkező kis
társaság néhány asztallal távolabb foglalt helyet. Attila le nem vette a szemét
a fiatal nőről, aki láthatóan mindenkire hatással volt a teremben, szépsége
megérintett mindenkit.
- Ki ő? – kérdezte nagyot nyelve, és Berda, aki nemcsak az étel-
és italneműekről tudott kimerítően értekezni, erre a kérdésre is tudta a
választ:
- Márta. Marton Márta.
Attila szíve nagyot dobbant: hiszen ez jel, csodálatos, isteni
jel!
Márta! Márta – ez a név a szerelem maga! Hiszen ezt a nevet
viselte a makói internátus igazgatójának, Gebe Mihálynak a lánya, az első
szerelem az életében; az első Múzsa, akihez verseket írt, aki után kamaszlelke
minden vágyával sóvárgott. Gebe Márta csak tizenöt éves volt, kislány még… de
Márta volt a neve az első igazi, ’felnőtt’, nagy szerelmének is – Vágó Mártának
- aki a szülei kedvéért elhagyta őt, hogy Londonba menjen tanulni, és aki
máshoz ment férjhez.
Mártának hívják hát a
különös szépséget. „Marton Márta. Márta. Márta” – mondogatta magában áhítattal.
A legszebb földi név. A legszebb földi nő. A neve „m”-mel kezdődik, ahogyan a
legszebb szó, a „mama”. Marton Márta – két „m” van a nevében, és két „a”! A
„mama”, benne van a „mama”! Belesajdult a szíve a reménybe: ez a titokzatos,
sugárzó szépség nemcsak úgy tudná őt szeretni, ahogyan egy nő, hanem úgy is,
ahogyan a mama… ahogyan a mama sohasem szerethette, mert idejét, idegeit,
gyöngédségét megette a munka, a szegénység.
Mire föleszmélt,
Kárpáti Aurélék asztalánál már nem ült senki, az ébenhajú nő sem. Berda a
sokadik pohár bornál tartott, virágos kedvvel kínálgatta Attilát is.
- Mit tudsz róla? – kérdezte mohón a költő – Mondd, kérlek! –
sürgette. Berda elértette, azt hitte a merlot-ra kíváncsi Attila, és boldogan
ecsetelte:
- Ez egy szelíd, simogató bor, próbáld ki, kérlek! Az íze akár a
málnáé, de van benne valami a piros rózsáéból is…
- Jaj, Jóska, hagyd már a bort! Én róla kérdezlek, róla: Marton
Mártáról! – a nevet olyan áhítattal ejtette ki, mint egy szentét.
- Attilácskám – kacsintott Berda -, meg kell hagyni, szépasszony,
de hidd el nekem, a csopaki rizlinget vagy az aszút meg sem közelíti… A borok
ugyanis – ellentétben a szép nőkkel – annál élvezetesebbek, minél öregebbek…
ha-ha… - nevetett a saját tréfáján.
Attila szeme
szikrázott, öklével az asztalra csapott:
- Jóska! Agyonütlek, ha még egy szót mersz szólni másról, mint
róla!
Berda látta, hogy nem tréfálhat tovább, elmondta hát, amit tudott.
Hogy Marton Márta művészettörténész, de zenével is sokat foglalkozik, s úgy
tudja, hogy sok íróbarátja van. Biztosan ők hívatták meg erre a konferenciára.
Állítólag épp válófélben van a férjétől, dr. Szöllős Henrik orvostól. Ennyit
tud. Kétségtelen, hogy a leghitványabb borfajtáról vagy ételről is többet, de
ez van.
Különös játéka a
véletlennek, hogy épp ekkor került szóba a művészettörténésznő társaságában
József Attila. Valaki megjegyezte, hogy egészen jó verseket ír.
- Hallottam már a nevét, de őt magát nem ismerem – vetette közbe
Marton Márta.
- Hiszen már láthatta az ebédnél – jegyezte meg Kárpáti Aurél –, ő
volt az a sovány, barna, bajuszos fiatalember, aki majd elnyelte magát a
lángoló tekintetével!
Az előadások
szünetében Attila valahogy a Marton Márta közelébe keveredett. Nem volt nehéz,
egész csapat férfi rajongta körül, pedig nem volt benne semmi kihívó, sokkal
inkább volt tartózkodó, mint kacér. De olyan sugárzóan szép volt, hogy
mágnesként vonzotta magához a másik nemet. S nemcsak szép volt, gazdag és
elegáns, hanem rendkívül okos és intelligens is. Attila csak pár szót váltott
vele, és már teljes bizonyossággal tudta is, amit addig a szíve sejtett: ez a
nő maga a szerelem. A teremtő – vagy a teremtő véletlen – tökéletesen szépre
formálta kívül-belül. Egyénisége, szelleme épp olyan varázslatos, mint az arca,
alakja, haja, mozdulatai. Mert – Attila ezt kamaszkora óta tudta – nincs olyan
nő, akiben ne lenne valami szép: a szemöldöke íve, a tekintete, a bőre
bársonya, a nevetése, az ujjai formája, a csípője íve, a karcsú bokája, a
hangja zenéje… Ő, a művész ezt a szépséget meglátta minden nőnemű lényben, a
fruskától az öregasszonyig. De soha, senkit sem látott még, akit a természet
ilyen pazar bőkezűséggel áldott meg szépséggel, hogy minden vonása, minden
porcikája tökéletes volt. Az istennők lehettek ilyenek valaha a verőfényes
Hellászban!
Márta földi istennő volt, vonzó és távolságtartó, vágyakat keltő
és szellemet ébresztő. Okos érvelését, szellemes megjegyzéseit az őt
körülrajongó társaság legalább úgy élvezte, mint a látványt, amellyel külseje
megajándékozta őket. Attila ha csak tehette, ott járt-kelt a közelében, fehér
inge alatt nagy dobbanásokkal vert a szíve.
A következő napon
hiába várt az ebédlőben, Márta és a társasága nem jött. Talán már korábban
megebédeltek, talán bementek a városba. Attila szomorú és levert volt. Aztán
hirtelen ötlettel, szó nélkül otthagyta a többieket és ő is a városba ment. De
hiába járta az utcákat, Mártának nem sikerült a nyomára bukkannia. Amikor a
főutcán a színház előtt járt, eszébe jutott, hogy valamikor föllépett itt a
nővére, Jolán – és kuglert hozott neki ajándékba. Hogy is hívták azt a
cukrászdát, ahol Jolán vásárolt? Kis töprengés után eszébe jutott a neve:
Rábel. Útbaigazították, és mielőtt belépett volna az üzletbe, eszébe jutott,
amit a nővére mesélt. Megtalálta a szegletkövet, amelyben Jolán elbotolhatott,
leguggolt, és megsimogatta. Szájában újra érezte a hajdani kugler édes ízét, s
bement a cukrászdába, hogy kevés pénzén újravarázsolja a gyermekkori örömöt.
Éjfélre ért vissza a
Palota Szállóba. A szobatársa már aludt, hangos hortyogását sokáig hallgatta a
sötétben, hanyatt feküdve, nyitott szemmel bámulva a semmibe. A semmibe,
amelyből lassan kirajzolódott Marton Márta gyönyörű arca…
Harmadik nap, amikor
az étterembe lépett, azonnal meglátta az asszonyt. Törtfehér, ujjatlan
selyemruhájában olyan volt, mint egy angyal. Dús, éjfekete haját koszorúba
fonta, olyan volt, mint egy sötét glória a tündöklő szépségű arc körül. Attila
leült az asztala mellé, de nem evett. Berda már negyedszer mert a levesestálban
aranyló Újházy-tyúklevesből, és közben a szomszédaival társalgott. Marton
Mártáék asztalánál a második fogásra vártak, mikor azt látták, hogy József
Attila – mint egy alvajáró – föláll a székéről, és elindul feléjük. A
tekintetében különös fény ragyogott. Odalépett a művészettörténésznőhöz, és
eléje térdelt. Különös révületbe esett, mint a sámánok, akik nem vesznek
tudomást a köröttük lévő valóságról, mert valami mást látnak, amit rajtuk kívül
senki. Attila megigézve nézett az elkomolyodó, ámuló Marton Mártára:
- Szeretem magát – mondta áhítattal. Gyönyörű zengő hangján
folytatta – Kérem, legyen a feleségem. Szeretem magát.
Az asszony egy
pillanatra zavarba jött, majd kedves nevetéssel hárította el a vallomást:
- Kérem, Attila, ne bolondozzon! Én is szeretem magát, mint egy
gyereket…
A költő elhallgatott.
Szívében szavak keringtek, de az ajka nem tudta őket kimondani. A legszebb
földi nőhöz a legszebb szavak illenek csak, a legszebb vers, a szerelem
költeménye… Abban a pillanatban bizonyossággal tudta, hogy azzal ajándékozza
meg ezt az asszonyt, amivel a világ leggazdagabb férfija sem tudja. Áhítattal
nézte az arcát, sötét hajkoronáját, varázsosan mély tekintetét, puha, piros,
mosolyra nyíló ajkai között a hófehér fogak gyöngysorát. Tekintete a szívébe
emelte a képet: a kecses nyakat, a ruha selyme alatt domborodó keblek halmát, a
vékony, izmos karokat, a finom csuklót, a vizespoháron nyugvó kis kezet,
amelynek bőrén átlátszott az erek vékony, finom hálózata. Pillantása visszatért
a törtfehér ruhával magát szemérmesen eltakaró testre, és látta, látta a selyem
alatt a karcsú, vékony derekat, a domborodó csípőt, a hamvas, finom bőrt, az
apró pihéket, a combok ívét, a térd finomcsontú hajlását, a vádlit, a bokát, a
magassarkú cipőbe bújtatott lábat. Szerelmes, átható, mindent érzékelő szemei
azt is látták, amit közönséges halandó sohasem láthat: a test burkába rejtett,
lüktető, eleven szerveket, a szív pulzálását, a sejtek láthatatlan világát, a
birodalmat, amely fáradhatatlanul működve élte a maga életét e szép nő testének
belsejében…
Mikor mindezt
meglátta, fölállt. Az asztaltársaság szapora beszéddel próbálta áthidalni a
zavart csöndet, amelyet a fura lánykérés keltett, hellyel és itallal kínálták,
de ő megfordult és kiment. Lábai lefelé vitték őt a kopott kőlépcsőkön a
vízesés felé, a léptek egyforma ütemben kopogtak a köveken, és csak akkor
álltak meg, amikor odavitték őt, a függőkert teraszára, ahol Márta állt, amikor
először megpillantotta. Mint aki akkor született meg, úgy nézett körül a tájon:
a fák, a lombok, a bokrok, a vízesés fehér, fodros függönye a sziklákon, a
Szinva kövekkel kirakott medre, amelybe zuhog-zuhog kiapadhatatlan bőséggel a
víz, s fut lefelé, a messzi Miskolc felé, csobogva, kedvesen, akár a női
nevetés…
Megállt, arcát a
lombokon átszűrődő napfény felé emelte. Szemét behunyva adta át magát
annak a titoknak, ami a Lét, ami a Szerelem. Boldogság és öröm áradt el benne,
mert az övé volt az, akit szeretett. Soha, soha senki nem veheti el tőle azt az
élményt, amit átélt, ahogyan belső látásával birtokba vette az asszony egészét,
a nő, a szerelem, az élet lényegét.
Homályos függönyön át hallotta, amint
valaki azt mondja, hogy másnap hazautazhat mindenki, félbeszakad a konferencia,
mert meghalt az Írók Gazdasági Egyesületének elnöke, Pakots József. Látta,
ahogyan összeverődve beszélnek a többiek a döbbenetesen váratlan, szomorú
eseményről, de valahogy nem fogott föl semmit élesen, nem jutott el igazán a
tudatáig a hír; tompa volt minden, ami nem Márta, ami nem a Szerelem.
Ez volt az ott tartózkodásuk harmadik
napja, június 12-e. Nem emlékezett rá, hogyan telt el a nap, csak arra, hogy
este van és Berda a mutatóujját fölemelve a csopaki rizlingről tart előadást.
Magasztalta a testes fehérbor jellegzetes ízét, aromáját, aztán azt taglalta,
mennyire illik a hagyományos magyaros – káposztás-tejfölös-paprikás –
ételekhez. Prózában rögtönzött ódáját illusztrálta is: több, különböző évjáratú
rizlinget hozatott fel a szobába. Töltött Attilának is a tüzes, zamatos
italból, de ő érintetlenül hagyta a poharát. Így Berda, midőn kiürült az utolsó
palack is, mintegy záró aktusként felhajtotta szobatársa adagját, majd ahogy
volt: cipőstül, ingestül elterült a vetetlen ágyon, és pár másodperc múlva
hangos hortyogás jelezte, hogy elaludt.
A lámpa fénye glóriát font Attila feje
köré. Már rég nem figyelt arra, ami körülötte történik. Nem hallott a Berda
szónoklatából egy szót sem. A szoba tapétájának mintázata lassan összefolyt a
szeme előtt, majd a kacskaringók elmozdultak, zöld levelekké váltak, amiket
lassan ringatott a szél. A szék sziklává keményült alatta, a villanykörte
fénysugarai a háta mögött a lemenő nap búcsúcirógatásává alakultak. Látta
Lillafüred hegyeit, hallotta a vízesés tompa robaját, látta a Szinva tiszta,
elfolyó vizéből kivillanni a gömbölyű, fehér köveket. Ő maga nem volt már
sehol, csak a természetnek ez a gyönyörű, paradicsomi helye, Lillafüred. Mintha
Isten tenyerére emelte volna, olyan csodálatos könnyűség fogta el. Ő, a
teremtés hatodik napján megszülető ember eggyévált mindazzal, ami létezett. A
szívébe bele-belesajduló hiány akkor szűnt meg, s foglalta el a helyét a
teljesség, amikor képzeletének táján, a fák lombja mögött, mint valami
jelenést, megpillantotta Mártát. Tiszta homlokának fénye ragyogott a levelek
között, tekintetének sötét aranya elhomályosította a lemenő nap fényét. Az út
üres volt, ezen az órán nem járt arra senki.
A
költőben felzengett a csoda öröme, szemét a sziklakerti teraszok felé emelte,
és látta, hogy a tündöklően szép asszony ringó járásával őfeléje indult.
Szoknyájának selyme követte nesztelen, könnyű lépteinek táncát, úgy mozdult
vele, mint finom harangvirágok a nyáresti szellő sóhajával. Koszorúba tűzött
hatalmas, éjfekete hajkoronája lassan kibomlott, lekúszott a derekáig. Egy
sötét fürt homlokába hullt, fölemelt kezével elsimította onnan. A vékony,
törtfehér selyem alatt szinte észrevétlenül megrezzent két gyönyörű mellének
dombja. Attila lelke csordultig telt szerelemmel ennyi szépség láttán, hiszen
az Édenkertben volt, az első, az egyetlen, a leggyönyörűbb asszonnyal.
-
Márta! – sikoltott, zengett, zúgott benne a név. Mert Márta volt a neve a
Szerelemnek. A feléje közeledő nő mintha meghallotta volna, kacagni kezdett. A
gyöngyöző hangok belegurultak a Szinvába, s patakcsobogássá változtak a fehér,
tiszta köveken. Szitakötők szálltak a vízre, pillangók szárnya rebbent, madarak
énekeltek a lemenő napnak, a mérhető idő a vízeséssel zuhogott alá a lét örök
folyójába, amikor a legszebb földi nő a költő szemébe nézett. A szavak
fölszálltak a patakból, ahol tisztára fürdették magukat, és fényes, megújult
testük mondatokká állt össze:
„Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget…”
József Attila előrehajolva,
megszállottan rótta egymás alá a sorokat. Cigarettájának füstje lassan
kígyózott a szoba mennyezetének ege felé, és amikor a költő fölnézett a Márta
nevét látta a füstből kirajzolódni.
-
Márta, Márta – sóhajtotta halkan a férfi, és a kisfiú, aki benne lakott,
szétszedte a hangokat, és játszani kezdett velük:
-
Márta, már ma, ma-ma, mama… mama…
Az asszonyi tekintet örvénye magával
ragadta, a férfi elveszett ebben a pillantásban. Úgy adta át magát neki, egész
testét úgy adta oda birtoklásra, hogy szemernyi félelem sem volt benne, csak az
eggyéválás halhatatlan vágya, az összetartozás, az egység bizonyossága, az
ősbizalom maga. Az asszony, akit képzelete valóságosabbá tett a létezőnél,
olyan földöntúli szerelemmel fogadta magába a férfit, hogy az új életre kelt.
Kicsi magzatként keringett a női test belső bolygójában, és átlátszó szemhéja
mögül szemlélte az édenkertet, amelybe a Szerelem teremtő ereje helyezte őt.
Semmi sem lehetett szebb, mint ez a vidék: a vérkörök eleven rózsabokrai, a
tüdő páros lombjai, az egész lüktető belső valóság, amelyben minden rendezetten
működött, egyetlen célra törekedve: az élet fenntartására.
Félig szívott cigaretták halma feküdt a
hamutálban, papírlapok lepkeszárnyai hullottak alá a szőnyegre, és Attila teste
a képzelet világának mennyországából lassan zuhanni kezdett lefelé. Az
örökkévalóságból kivettetve érezni kezdte a tagjait, és mire újra elhagyott
testében volt, erősen és élesen érzékelte mindazt, amit a megszülető csecsemő
érez: fényt, hideget, gravitációt, szorongást, magányt. Szívét összeszorította a
bizonyosság, hogy meg fog halni egyszer, és szívét átjárta a remény, hogy a
szerelemben újra halhatatlan lesz. A szavak sikoltva omlottak a papírra:
„…te
egyetlen, te lágy
bölcső,
erős sír, eleven ágy,
fogadj
magadba!...”
A hajnal világossága zuhatagként ömlött
be az ablakon. A varázslat valósággá változott. Olyan egyszerűnek tűnt minden:
csak vonatra kell ülnie, meg kell találnia az asszonyt, aki a szavaival földi
valósággá teszi az égi szerelmet. Márta szavait hallotta, és vele együtt
halkan, a nemlét mélyéből a Mama hangját:
„Csobog a
langyos víz, fürödj meg!
Ime a
kendő, törülközz meg!
Sül a
hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én
fekszem, az az ágyad.”
Kezét az asztalra ejtette. A toll
kihullt az ujjai közül, a papírlapok – testükön a lángoló szavakkal – csöndben
hevertek. Újra itt volt, egészen itt, ezen a földön. Hallotta Berda horkolását,
a folyosón a lépteket, kulcsok csikordulását a zárban.
Tudta,
hogy amit írt, ahhoz foghatót nem írt még senki. Tudta, hogy ahogyan ezen az
éjszakán szeretett, ahhoz foghatóan nem szeretett még senki. A boldogság úgy
árasztotta el, ahogyan a szobát a felkelő nap aranyfénye. Megrázta horkoló
szobatársát:
-
Jóska, ébredj! Ezt hallgasd meg!
Berda
morgolódott egy kicsit, aztán bódultan felült. Mire Attila befejezte a
felolvasást, már egészen éber volt. Nemcsak a borokhoz értett, nemcsak az
étkekhez, a versekhez is.
-
Ez csodálatos. Attila, ez a legszebb szerelmes vers a világon!
József
Attila homlokon csókolta Berdát, és kirohant a szobából.
Németh Andor, aki egy
negyedóra múlva bekopogott hozzájuk, hogy elköszönjön Attilától, két vetetlen
ágyat talált. Az egyiken Berda József hortyogott újra édesen, a másik
érintetlen volt. A villany égett, az asztalon teleírt papírlapok hevertek, a
hamutartó tele volt cigarettacsikkel. Nyilvánvaló volt, hogy Attila egész éjjel
írt, és nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Arról, hogy hová tűnt, Németh
Andornak sejtelme sem volt, nem is lehetett.
Mire ő a portára ért,
Attila már a vízesésnél állt. Arcán patakzottak a könnyek. A portás szavai
tőrként hasítottak a szívébe: dr. Szöllős Henrikné Marton Márta már
visszautazott Pestre.
A Palota Szálló szobái lassan megürültek, a legtöbb író hazatért.
József Attila lemásolta a verset, kis töprengés után címet is adott neki: Óda –
majd borítékba tette, és föladta a postán.
Marton Márta a
következő napon csodálkozva olvasta József Attila néhánysoros levelét és a
verset. Nem hihette, hogy a költemény hozzá íródott, hiszen három napig ismerte
csak, és azt, ami az étteremben történt, csak játékos udvarlásnak tekintette.
Hiszen minden férfi körülrajongta, megtanulta őket nem komolyan venni. De az
Óda szép volt, és ő az íróasztala fiókjába tette, hogy megőrizze.
Két nap múlva kora
reggel csöngettek Marton Márta lakásán. József Attila volt az, elegáns ruhában.
Izgatott reménykedéssel kérdezte:
- Megkapta a versemet?
Márta bólintott, és távolságtartó udvariassággal megköszönte.
Néhány mondatot váltottak még, de annak már nem volt jelentősége.
József Attila
csüggedten, szomorúan indult haza. A férfi szenvedett benne, mert
visszautasították a szerelmét. A gyermek szenvedett benne, mert nem fogadták el
feltétel nélküli, minden fájdalmat elcsitító anyai szeretettel.
Befelé folytak a
könnyei egészen addig, amíg meg nem értette, hogy a szerelem soha nem a másik
emberről szól, nem arról, akit szeretnek, hanem arról, aki szeret. Az ő
szenvedélye, lángolása, vágyakozása az, amely tárgyat keres magának egy másik
személyben. Önmagát keresi szerelme tárgyában, önnön teljességének hiányzó
részét – hogy véle egész lehessen.
Lehajtott fejjel
megköszönte a sorsnak, hogy három napig látnia engedte ezt a tündökletesen szép
asszonyt, minden földi nő legszebbikét. Megértette, hogy nem őt, Marton Mártát
szerette – hiszen nem is ismerte őt igazán -, hanem benne a Szerelmet szerette,
az örök Nőt, akit férfi valaha szeretett vagy szeretni fog.
Lehajtott fejjel
megköszönte az asszonynak, hogy nem viszonozta a lángolását, amelyben
eléghetett volna. A költő megértette, hogy a férfi, aki benne él, mulandó lény
a művészhez képest, aki halhatatlan. Megértette, hogy soha teljesebben nem
birtokolhat férfi nőt, hiába öleli testével a testét, mint ahogyan ő birtokolta
ezt a gyönyörű nőt, akinek az ajkát sem ízlelhette meg. Megértette, hogy a
művészet halhatatlan, mágikus ereje olyan szerelembe emelte őt, amelybe a testi
szerelem sohasem. S míg ez utóbbiak emléke az évek múltán megfakul, elhalványodik,
az övé örök marad, és életre kel minden alkalommal, amikor valaki – magában
vagy hangosan – olvasni, mondani kezdi:
„Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az
ifju nyár
könnyű
szellője, mint egy kedves
vacsora
melege, száll.”
A csillámló sziklafal,
a nyári szellő, a hegyek karéja, a vízesés robaja, a Szinva-patak, a kerek,
fehér kövek a vízben - mind, mind ott vannak ma is. Ahogyan ott áll a függőkert
sziklapárkányához támaszkodva, arcát a lombok koronáján átszűrődő napfény felé
tartva, a lét mozdulatlan boldogságában József Attila is. Aki megáll mellette,
láthatja a sziklákról alázuhanó vízfüggönyt, hallhatja, amint nagy robajjal a
Szinva-patakba zuhog és csobogássá szelídülve fut tovább a város felé. Sokan
állnak meg Varga Éva gyönyörű szobra mellett, magányosok és szerelmesek, akik
mind megsimítják a költő kezét – egészen kifényesedett már. Azt mondják, hogy
akik tudják, milyen az igazi szerelem, azok nemcsak a vízesés moraját, nemcsak
a patak szüntelen csobogását, nemcsak a madarak énekét hallják, hanem valami
mást is: egy bronzszív dobogását. Mert a Szerelem örökké él.
(Megjelent a Kossuth Könyvkiadónál
2009-ben megjelent kötetben - Csorba Piroska-Fedor Vilmos: Miskolci legendák. Néhány képet a Miskolc a múltban facebook-csoport gazdag anyagából
válogattam, köszönet érte!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése