A Három Rózsa 

        Aki a belvárosban sétálva fölnéz a patinás, régi házak oromzatára, sok szépséges részletet, díszítést vehet észre. Láthatja például azt, hogy a Kazinczy-tömb Széchenyi utca felé néző részének második emeleti ablakait stukkóból készült női alakok veszik körül, s fölöttük, az épület homlokzatából előreugró részen három rózsa domborműve látható. Az a három plasztikus virág utal arra, hogy az épület helyén valamikor a Három Rózsa vendégfogadó, majd szálloda állt.

Ha „egy rózsaszál szebben beszél, mint a legszerelmesebb levél” - Kacsóh Pongrác János vitéze legalábbis így dalol -, akkor milyen szépen beszélhet ’Három Rózsa’? Ennek csak a miskolciak a megmondhatói, s ők máig is emlékeznek arra, hány megrendítő vagy éppen mulattató történet fűződik a rizaliton mosolygó rózsákhoz.

        A legérdekesebb mind közül az, amelyik Albert Edward walesi herceggel, a későbbi VII. Edward angol királlyal kapcsolatos, aki – ha egyetlen napig is, de - vendége volt a szállodának. A város apraja-nagyja izgatottan várta az érkezését, s a vendéglátók a protokoll szerint aprólékosan megtervezték ittlétének minden percét, beleértve a programokat és a díszvacsora fogásait is. Még arra is gondoltak, hogy jó pár üveggel beszerezzenek a herceg kedvenc italából, a Ballantine’s-ból, a világ egyik, ma is legnépszerűbb kevert skót whiskyjéből; és persze a híres angol teából – az Earl Gray-ből - is, amelynek a receptjét az angol miniszterelnök, Grey gróf egy kínai mandarintól kapta.

        Mire elérkezett a nevezetes nap – 1888. október 1-je – a Három Rózsában és a városban csillogott-villogott minden, s a miskolciak apraja-nagyja kivonult a pályaudvarra herceget látni. Albert Edwardot ugyanis menetrend szerinti járat hozta Pestről. A vonatnak pontban déli 12-kor kellett érkeznie. Aki csak tehette, már órákkal azelőtt ott volt, hogy olyan helyre állhasson, ahonnan jól szemügyre veheti az előkelő vendéget. Míg várakoztak, természetesen a hercegről folyt a szó, ahogyan róla szóltak már hetekkel azelőtt is az újságcikkek és a piaci pletykák. Beszélték, rajong a technikai újításokért, sőt van valami beszélőgépe is, amit fonográfnak hívnak. Sokan kételkedtek ugyan abban, hogy egy gép tudhat beszélni, de hát a világ változik, a miskolci színházban sem petróleumlámpával, hanem légszesszel világítottak már, s még az is megtörténhet, hogy drótokkal fogják a fényt eljuttani a lámpákhoz, ha igaz, amit az elektromosságról híresztelnek. Valakinek eszébe jutott még az is, hogy évekkel azelőtt beszámoltak róla az újságok: a herceg volt az esküvői tanúja a híres Puskás Tivadarnak. Aki így megbecsül egy magyar embert, az megérdemli, hogy őt is megbecsüljék.

Amikor az óramutató kis- és nagymutatója összeért a 12-es számnál, s a pesti személyvonat méltóságteljesen behúzott a sínekre, a katonazenekar rázendített az angol himnuszra. A szerelvény megállt, s az első kupé ajtajában megjelenő, pompás ezredesi egyenruhában feszítő, elegáns herceget levegőbe röpített sapkák, taps és üdvrivalgás fogadta. Sztramszky dandártábornok díszöltözetben tisztelegve jelentett Albert Edwardnak, akit Ferenc József a Miskolcon állomásozó 12. huszárezred élére nevezett ki – ezt a gesztust koronázta meg a látogatással a majdani király. Egy udvari lakáj toporzékoló lovat vezetett elébe, s a herceg nyeregbe szállt. Olyan délcegen ült a pompás ménen, mintha nem is herceg, hanem vérbeli magyar huszár lett volna. A lovasmenet a város felé indult, s ezrek és ezrek követték ujjongva.

 Fél kettőkor értek a Három Rózsához. A szálloda összes alkalmazottjának a torkában dobogott a szíve a hercegi vendég láttán. Albert Edwardnak és kíséretének hét szoba állt a rendelkezésére. A különleges eseményre a Három Rózsa alkalmi személyzetet is szegődtetett: az ezüst evőeszközök fényesítése, a tapéták letörlése, a bútorok faragott cirádáiban megülő por eltávolítása a megszokottnál is nagyobb gonddal történt.

Az erre az alkalomra felvettek között volt egy alig tizenhat éves falusi lány is. Pár hónapja szolgált csak egy neves miskolci ügyvédnél, ő ’kölcsönözte’ a hercegi látogatás idejére a Három Rózsának a dolgos teremtést. Csakugyan égett a keze alatt a munka, háromszor is visszatért a herceg lakosztályába a port letörölni, a tükröket fényesíteni.

Fura véletlen, hogy az alkalmi kis szobalánynak neve is Rózsa volt, mint a szállodáé. Szívesen adták ezt a nevet akkoriban a kislányoknak a híres Déryné Széppataki Róza meg Laborfalvy Róza  után. A mi Rózsánkat ugyan a falujában csak Rozikának hívták, de a gazdája, az ügyvéd úr szívesebben szólította Rózának vagy Rózsának. Olyan is volt, mint egy üde, szépséges rózsaszál. Ha valaki gyönyörködni kezdett benne, a bársonyos, hófehér arcán kétoldalt piros rózsák nyíltak ki, úgy zavarba jött. Dús, göndör, vörös hajzuhatag tette tökéletessé az arca és karcsú termete szépségét. A rakoncátlan tincseket hosszú fonatba fogta, s koszorúba tűzte a fején, így az láttatni engedte kecses nyakát. Ünneplő fekete ruhát viselt, fodros-habos fehér gallérral, köténykével és bóbitával a fején, ahogyan illik. Rajta is felejtette a szemét a herceg inasa, amikor a lépcsőfordulóban összefutott vele. Mert Rozika szolgálatkészen, szinte észrevétlenül ott volt a közelben, hátha szüksége lesz rá valakinek a herceg kíséretéből, s akkor talán még magát Albert Edwardot is megpillanthatja.

De egyelőre a hercegből nem látott semmit, csak azt, hogy sorban érkeznek tiszteletüket tenni a vármegye és a város előkelőségei – küldöttségük élén báró Vay Béla főispánnal és Apponyi Albert gróffal.

 A hercegi ebédről is csupán a konyhában hallottak alapján alkothatott elképzelést. Álmélkodott, hogy ’csupán’ hét fogást tálalnak föl, majd az ünnepi vacsora lesz igazi, tizenöt fogásos -  mert a herceg hazájában később szokták a főétkezést elfogyasztani. El nem bírta képzelni a kis Rozi, hogy valaki annyi temérdek ételt egyen! Az ügyvédék is szerették a hasukat, de vasárnap sem volt náluk ötféle ételnél több! Úgy látszik, akinek kék vér csörgedez az ereiben, annak a gyomra sem olyan, mint más közönséges emberé.

Az ebéd végeztével a herceg és kísérete lóversenyre indult. A dísztribünt már az előző nap fölállították a Zsolcai híd melletti térségen, s bár a verseny csak négy órakor kezdődött, már kettőkor gombostűt sem lehetett leejteni a bámészkodók között.

Albert Edward távoztával a szálloda személyzete felbolydult, sürgött-forgott mindenki, folytak a hét órakor kezdődő hatvanszemélyes díszvacsora előkészületei. A mi Rózsánk épp a neves vendég számára lefoglalt szobák közelében tett-vett, amikor az inas egy mozdulattal a herceg szobájába hívta, kezébe adott egy nadrágot, s a gesztusok nemzetközi nyelvén elmutogatta, hogy ki kéne vasalnia, majd angolosan távozott a szobából. Rozika csak ekkor tért magához, s behatóan ismerkedni kezdett a hercegi ruhaneművel: előbb csak megérintette, aztán megtapogatta az anyagát, sőt meg is szagolgatta. Aztán gondolt egy merészet, fölhajtotta a szoknyáját, belebújt a nadrágba, s mert az olyan bő volt rá, hogy kétszer is belefért, kiszedegette a hajtűket a koszorúba tűzött hajából, és azzal próbálta szorosabbra fogni. De nemcsak derékban volt bő, hanem hosszú is – ezért szépen fölhajtogatta az alját. Így lépdelt benne – a nadrág derekát a biztonság kedvéért két oldalról erősen fogva – a földig érő tükör elé, nézegetve, hogyan mutat egy szolgálólány a walesi herceg nadrágjában. Illegett-billegett, mint egy kislány az apja ruhájában, s csak akkor tért magához, amikor lépteket hallott közeledni az ajtón túlról. Hogy a menekülés útja így elzáródott előle, kétségbeesett. Majd nem látván más lehetőséget, úgy ahogy volt, bebújt a hófehér, arannyal díszített ruhásszekrénybe, és moccanás nélkül várt.

Az ajtó nyílt, a herceg hangját hallotta, aztán az inasáét, érteni persze nem értett belőle semmit, hiszen angolul beszéltek. A szekrény résén át kukucskálva látta, hogy az inas lehúzza a felség csizmáit, lesegíti a felsőruháit, s kimegy, talán éppen a vasalt nadrágért. Ettől a gondolattól kétszer olyan gyorsan és hangosan kezdett verni a szíve szegény kis Rozikának, attól félt, a herceg is meghallja. Kétségbeesetten kukucskált ki a résen, s azt látta, hogy a herceg leveszi azsúros hímzett ingét és nagyvonalúan a kanapéra dobja, majd szemügyre veszi a szobát, végül megállapodik a tükör előtt. A kis cseléd előbb ijedten behunyta a szemét, mégiscsak szentségtörés derékig meztelenül látni a walesi herceget, aztán félénkségét legyőzte a kíváncsiság, s kinyitotta újra. Attól, amit látott, még pislogni is elfelejtett – a herceg felsőtestén ugyanis egy sárkány mozdult meg lassan, ahogyan ökölbe szorított kézzel befeszítette az izmait.

Jól látszott a karjára tetovált jeruzsálemi kereszt is, amit a Szentföldön készíttetett magának, s amivel az angol arisztokraták körében valóságos divatját teremtette meg a test e fájdalmas díszítésének. A kis szolgáló persze mit sem tudott e divatról, sem a tetoválásról, őt a látvány elképesztette és megrendítette.

        Albert Edward szivarra gyújtott, öntött magának egy pohár whiskyt kis szódával, s az ágyon elterülve élvezte az életet. Ha a felséges mama látná, nem örülne neki – gondolta -, de szerencsére Anglia messze van Miskolctól és a Három Rózsától.

        A felséges mama, Viktória  - Anglia és Írország királynője, India császárnője – ugyanis szigorú, puritán elvek szerint élt, és ezt követelte meg másoktól is. Kilenc gyermeke közül a legidősebb fiú, Albert Edward volt a trón várományosa, ám hiába volt ekkor, miskolci látogatása idején már 47 éves, még 13 évet kellett várnia a királlyá koronázásra. Viktória királyné ugyanis közel 64 évig uralkodott Nagy-Britanniában, mely az ő országlása alatt élte fénykorát. A királynő, aki szerelemmel szerette a férjét – egyben unokatestvérét - Albert herceget, megözvegyülve még szigorúbban ítélt meg minden erkölcstelenséget. Rossz szemmel nézte a trónörökös könnyelmű kicsapongásait, dohányzását, nőügyeit, hatalmas lakomáit.

        Edward herceg persze nem a fenséges mama rosszalló pillantásaira gondolt, hanem az egyik szeretőjére, Lillie-re, a vörös hajú, hosszú combú színésznőre, akivel ugyan szakított a csípős nyelve miatt, de most szívesen vette volna, ha a pihenés perceit megosztja vele. Igaz, hét órakor kezdődik a díszvacsora, nincs sok idő addig – vajon hol marad az inasa? Meg sem kérdezte, hogy vajon mit akar fölvenni a vacsorához: frakkot-e vagy azt az egysoros gombolású estélyi kabátot, amit ő maga tervezett – s ami később szmoking néven vált divattá az egész világon. Remélte, hogy a személyzet bő választékot csomagolt be, hogy megnézze, a szekrényhez lépett, és kinyitotta az ajtaját.

        A hófehér, aranycirádás ajtószárnyak kitárultak, és a vállfára akasztott ruhák között ott állt remegve egy kecses női alak, hatalmas, vörös hajzuhatag takarta el szinte derékig – derékon alul pedig a herceg fekete nadrágja. Albert Edward előbb meghökkent, majd gáláns világfi módjára kiemelte őt a szekrényből. Nem tudta elképzelni, mit keres a fodros ingei, díszes kabátjai között ez a szépséges, reszkető kislány, azt meg végképp nem értette, hogy kerül rá az ő tulajdon nadrágja. Megkérdezte hát angolul, kit tisztelhet benne. Rozika persze egy szemernyit sem értett belőle, neki az angol kínaiul volt. A herceg viszont egyre kíváncsibb lett, így magára mutatva így szólt:

- Áj’m Al-bert Ed-ward – majd kérdőn felvonta a szemöldökét - end… vaccjorném?! – s ujjával Rozika felé bökött. Ő ebből megértette, hogy a herceg a nevére kíváncsi, s hangosan elszótagolta:

- Ró-za… Én Ró-za…

Albert Edward megismételte az ismerős nevet:

- Ah! Róz! Jesz! Róz! Bjutifúl! – s elragadtatással töltötte el az újonnan fölfedezett magyar szokás, hogy tudniillik ugyanazt a nevet viselik a nők a szállodában, mint maga a szálloda. Megérkezésekor – és ebédnél is – olyan közvetlen volt ugyanis, hogy megkérdezett két fehérbóbítás kisasszonyt, mi légyen a nevük, s mindketten azt felelték neki, hogy Róz. Az összes ’rózsa’ közül ez volt a legszebb, kár hogy olyan fiatalka, s olyan rémült. Rozika ekkor döbbent rá, hogy a herceg nadrágja van rajta, és hogy attól feltűnés nélkül már nem tud megszabadulni. Mi lesz vele? Hóhérkézre kerül? Kétségbeesésében eleredtek a könnyei.

A herceg – akit egész Európa kedvelt – nem értette, hogy mivel fakasztotta könnyekre ezt a gyönge kis teremtést. Igaz, elég ijesztő lehet félmeztelenül, a testére tetovált sárkánnyal, hatalmas termetével. Elmosolyodott, végignézett Rozikán, és a tekintete megállapodott a nadrág felhajtott alján. Ebben a pillanatban lépett be a herceg inasa, telve bűntudattal, mert se a vasalókisasszonyt, se a hercegi nadrágot nem találta sehol. Elképedve látta meg az utóbbiban az előbbit, s a kettő társaságában saját, lemeztelenített felsőtestű urát. A tetovált sárkányon és kereszten csak azért nem lepődött meg, mert a herceg személye körüli bizalmas inasként azokat már ismerte. Gyorsan visszazárta az ajtót, s faarccal várakozott odakinn, mint egy ajtónálló.

A herceg eközben kihámozta a remegő Rozikát a nadrágjából, amit kinyújtott az ajtón az inasnak, aki rohant a vasalószobába, versenyt futva a lábaival meg az idővel. Vészesen közeledett ugyanis az ünnepi vacsora kitűzött időpontja, a hét óra. Tudta ezt a herceg is, így legyőzte abbéli vágyát, hogy testközelből megismertesse Rozika hamvas testét a sárkánnyal, amely bármikor kész volt lángot okádni. Fogott egy zsebkendőt, s felitatta vele a bájos arcon patakzó könnyeket. Rozika reszketve csókolta meg Albert Edward kezét, majd a hercegi monogrammos, csipkés keszkenőt, és bocsánatért esengve, meghajolva hátrált kifelé a szobából - bár inkább volt holt, mint eleven. Mire az inas a vasalt nadrággal visszaért, Rozika már a padlás lépcsőin kuporgott, arcát a kezében maradt hímzett, finom, fehér zsebkendőbe temetve. Csoda, hogy lángoló arcától nem gyulladt meg az a finom batisztanyag.

Az ünnepi vacsora fenséges volt: szárnyasok, vadak, halak, pástétomok, mártások, szószok, pudingok és piték, torták, marcipánok, gyümölcskosarak, fehér- és vörösborok, aszúk és pezsgők - egyszóval volt minden, mi szem-szájnak ingere. Albert Edward elbűvölő volt és közvetlen, a vendégek el voltak ragadtatva tőle. Látszott, hogy nem csupán udvariasságból dicséri az egyes fogásokat, a hegyvidéki borokat, ugyanis bőségesen vett magához mindenből - nem finnyásan csipegetett, mint holmi gyomorbajos arisztokrata. Egy herceg, aki szereti a sportokat, tigrisre és elefántra vadászik Indiában, kedveli a kutyákat és a macskákat, vív és golfozik, lovakat futtat, szivarozik, szereti a whiskyt és a szebbik nemet, mestere a beszédnek és a táncnak, kedvence a férfiaknak és a nőknek is.

        A vacsora után az urak a laktanyába mentek. A herceg ott is fáradhatatlanul mulatott, majd az éjféli vonattal visszautazott Pestre. Másnap a Nemzeti Kaszinóban bankettre várták. Azt mondják, akik ott voltak, hogy hosszú perceken át áradozott arról, milyen jól érezte magát Miskolcon, milyen remek volt a lóverseny, a vacsora, a laktanyai mulatság, s mindenekfölött a Három Rózsa. Egyesek úgy emlékeznek, hogy egy negyedik rózsát is emlegetett, de ezt nem tudták mire vélni.

        Albert Edward aztán hazautazott Londonba. Az emléke azonban itt maradt Miskolcon, ahol még sokáig emlegették. A kis Rozika minden újságot megvett, amiben a hercegről szó esett, s minden hírt, minden szóbeszédet szomjasan hallgatott. Márpedig volt belőlük bőven, mert – pár hónappal a látogatás után – kezdték híresztelni, hogy a londoni Hasfelmetsző Jack talán nem más, mint Albert Edward elsőszülött fia, Clarence hercege, akit hosszú nyaka és karja miatt csak ’gallér és mandzsettá’-nak csúfoltak, s akiről azt beszélték, hogy beteg az elméje. Voltak olyanok is, akik nem átallották azt állítani, hogy Hasfelmetsző Jack talán maga Albert Edward herceg! De ha olyan ember előtt mondtak ilyet, aki látta őt Miskolcon, az hevesen tiltakozott a szemenszedett hazugság ellen.

Az újságok megírták, hogy az éjszaka leple alatt az utcalányokat szakszerűen kibelező gyilkos miként végzett áldozataival, hogy szívüket és veséjüket eltávolította, s vörös tintával írt levelet a rendőrségnek, melyet úgy írt alá: ’Hasfelmetsző Jack’.

Igaz, ami igaz, sohasem derült fény arra, ki is követte el a borzasztó gyilkosságokat, de Rozika sohasem, egy futó pillanatig sem gondolta, hogy az ő hercegének – vagy bármelyik utódjának – köze lehetne ahhoz.

        Néhány év múlva aztán elült a Hasfelmetsző Jack rejtélye, helyette a herceg szívügyei váltak mindennapi beszédtémává. Rozikához is eljutott a híre, hogy Albert Edwardnak egy nála 24 évvel fiatalabb asszony – Alice Keppel – lett a kedvese, s az maradt azután is, hogy a walesi hercegből VII. Edward néven király lett.

        Mert 1900-ban meghalt Viktória királynő, ’Európa nagymamája’, s 1901-ben a Három Rózsa hajdani vendégének fejére került a korona. Rozika fejére már sokkal hamarabb felkerült a menyasszonyi koszorú, s hamarosan gyerekei is születtek. A monogrammos, hímzett, hercegi zsebkendőt becses kincsként őrizte, és soha senkinek nem beszélt arról, hogyan és mikor került hozzá, de nem volt hét, hogy elő ne vette volna, s mindig lángba borult az arca, amikor a kezébe fogta. Azt remélni sem merte, hogy Anglia királyának ő egyetlen futó pillanatig is eszébe juthat. Pedig eszébe jutott még herceg korában, mikor az udvari szabóhoz ment nadrágot és szmokingot varratni. Ahogyan a technikai újdonságokat szerette, ahogyan divatot csinált a tetoválásból, a farkatlan manx macskák, a clumber spánielek és a francia bulldogok tartásából, úgy csinált nadrágdivatot is. Mikor ugyanis az udvari szabó az összefércelt nadrágot rápróbálta, s kezdte gombostűvel feltűzni az alját, Albert Edwardnak eszébe jutott a Három Rózsa negyedik Rózsája. Hirtelen ötlettől vezérelve szólt a szabónak, hogy ne vágja le a nadrág alját, hanem csináljon rá egy hajtókát. Az elkészült hajtókás nadrág elnyerte a tetszését, onnantól fogva nem is készíttetett mást magának, csak olyat. S ahányszor a tükörbe pillantott, a hajtókáról a szekrényben talált ’nadrágos rózsa’ jutott az eszébe, és mosolyognia kellett.

        Néhány hét múlva aztán folyamatos derültség öntötte el, tapasztalnia kellett ugyanis, hogy mindenki követte a példáját: a hajtókás nadrág lett a divat az arisztokraták, aztán a polgárok körében is. Így őrizte meg VII. Edward király, majd Anglia, Európa és az egész világ minden egyes hajtókás nadrágja a miskolci Három Rózsa kis szolgálólányának különös esetét – anélkül, hogy sejtették volna a hajtóka megszületésének titkát. Csak a miskolciak tudták: előttük semmi sem maradt titokban, az sem, ami ’sub rosa’ történt.

       

A Három Rózsa rég megszűnt szálloda lenni, de az egymásba fonódó dombormívű rózsák az oromzaton máig jelzik, hogy hajdanán az volt. Utalnak mindarra, ami a falak között történt, s emlékeztetnek a kis Rózsára is, aki tudtán kívül megajándékozta VII. Edward angol királyt a nadrághajtóka ötletével.   

Aki ma végigsétál a Széchenyi utcán, láthatja, felújította a város ezt az épületet is. Most gyönyörű rózsaszínben pompázik, akárcsak a 19. század végi Indiában Jaipur városának házai, amelyeket kivétel nélkül mind rózsaszínűre festettek Albert Edward látogatásának tiszteletére.

        Rozika, amíg örök álomra le nem hunyta a szemét, mindig várta, hátha visszatér újra Albert Edward Miskolcra. S most, hogy már nincs többé, a Három Rózsa rózsaszínbe öltözve várja tovább az ő hercegét. Ki tudja, talán egy napon újra megérkezik. Mert semmi, senki sem hal meg egészen. A kis szolgálólány tovább él minden nadrághajtókában, Hasfelmetsző Jack rejtélyes alakja számtalan borzongató filmben, VII. Edward és Alice Keppel híressé vált viszonya dédunokáik – Károly herceg és Camilla Parker-Bowles – szerelmében, a Három Rózsa legendás történetei pedig a miskolciak emlékezetében.

(Megjelent a  Kossuth Könyvkiadónál 2009-ben megjelent kötetben - Csorba Piroska-Fedor Vilmos: Miskolci legendák. A képeket a Miskolc a múltban facebook-csoport gazdag anyagából válogattam, köszönöm nekik!)