Anyakönyv

STAND-UP COMEDY REGÉNY

2. rész

Aztán megjelenik a nővérke, aki finoman arra inspirálja az apát, hogy menjen már a csodába, ezt azzal is jelzi, hogy eltolja tőle az anyát, viszi a kórterembe, de előbb (egy kis dugipénzért) még tesz vele néhány kört, sőt keringőzik is (látod, apa, te bezzeg nem táncoltatsz meg!). Az apa kétségbeesve nézi, amint az anya – hasán a lepedővel, a táskájával meg a piros papucsával – eltűnik az ötös kórterem ajtaja mögött. Ötös. Kitűnő. Az apára rászakad az anyátlan árvaság, tétován eloldalog a liftig, és csak akkor tér magához, amikor a liftajtó becsukódik mögötte, s ránéz az unszimpatikus liftkezelő nénire. Akkor gyorsan közli vele, nehogy elfelejtse:

– Csókolom, apa lettem!

– Aztán mi lett?! – veszi fel a beszélgetés fonalát a nénike, és izgatottan topogva helyezi át testsúlyát a bal lábáról a jobbra (egyébként csak ötpercenként végzi ezt a hasznos testgyakorlatot, de most a megemelkedett adrenalinszint elrontotta az időérzékét). Az izgalom (ne legyenek illúzióink) nem az apának szól, hanem annak a ténynek, hogy a liftes néni is szült három gyereket (ez persze jóval régebben, még fogamzóképes korában volt), és most rögtön lecsap a kínálkozó alkalomra, mikor is a lecsófőzés közben elfolyó magzatvíz tényének ecsetelésétől kezdve legalább az egyik szülés történetét előadhatja.

– Aztán? – tűnődik az apa (mert ő nem lát a liftes néni fejébe, ő még azzal tököl, hogy kielégítő választ adjon a feltett kérdésre) – Hát aztán a feleségemet betolták az ötösbe, én meg... – de nem fejezheti be, mert a liftes néni, aki három lányt szült, pedig négy fiút szeretett volna, félbeszakítja:

– Jó, jó, de mi lett?! Fiú vagy lány?

        Az apa előbb odacsap, hol fészkel az agy, aztán a hármat szült liftes néni kezére:

– Megállni! Azonnal tessék megállni! – és amikor a lift zökkenve megáll a másodikon, s az ajtó széthúzódik, mint egy készséges szeméremajak, az apa hanyatt-homlok rohan vissza a nyolcadikra, hegymenetben, hármasával szedi a lépcsőket, hiányosan a levegőt, végül a szülészeti osztály üvegajtajánál megáll, ekkor már vérátömlesztésre és oxigénpalackra szorul, folyik róla a víz, halálsápadt, úgyhogy az osztály benjaminja, a frissen szakvizsgázott ügyeletes orvos a főnővérrel együtt határozottan közelíti meg, mindenre elszánt, készenléti állapotban, s igyekeznek megtudni az apától az anamnézist, amennyiben persze visszanyeri a beszédképességét. Visszanyeri egy kevéssé, az alábbi grammatikai egységet préselve ki magából (szabályellenesen, belégzés közben képezve a hangokat):

– Beheszéhélni ahakahorok a feheleheségemmehel...

Az ügyidoki és a főnővér összeszokottan pillantanak egymásra, két oldalról megtámogatják, és bekísérik az apát a legközelebbi szobába, a kezelőbe, ahol többek között hipermangános oldattal szokták naponta többször is lelocsolgatni – fertőtlenítés céljából – a gátmetszés keresztöltéssel hímzett varratait. Az apa persze ebből nem sejt semmit, őt leültetik a gumilepedővel takart heverőre, szemben a nőgyógyászati székkel (két spanyolcsizma meg egy fél ágy mutációja), amelynek a lábánál nyitott fedelű badellák büszkélkednek tartalmukkal: vértől váladékos vatta- és gézdarabokkal. (Kevés a takarítónő! Mikor lesz végre rend az egészségügyben?!) Az apa világéletében vizuális típus volt, most különösen, így érthető, hogy míg a nőgyógyászati széket bámulja, empatikus sajgást konstatál saját nem létező hüvelye tájékán, aztán enyhe szédülést érez, de mielőtt elájulna, még kizihálja magából:

– Azonnal beszélni akarok a feleségemmel… mert én nem tudom, mi lett…

        Az utolsó szót már csak pihegi, úgyhogy azok ketten úgy értik, hogy azt mondta: 'mert én nem tudom, mi lesz' – s rémülten összenéznek, még csak az kéne, hogy botrány legyen! Az orvos int a főnővérnek, aki a segélyhívón át kétségbeesetten, de határozottan hívja a műtősfiút (azért őt, mert húszéves, egy nyolcvan magas és száztíz kiló):

– Azonnal a kezelőbe! – mire a műtősfiú a fapapucsát hátrahagyva rohan, azt hívén, hogy legalábbis méhen kívüli ikerterhesség esete forog fenn, aztán felváltja az ügyidokit, s most már ő fogja le az időnként kiugrási kísérletet tevő apát. Egészen addig fogja, amíg meg nem kapja a kellő adag nyugtatót injekcióban, s felsőteste bágyadtan le nem csuklik a gumilepedőre. A főnővér ezt látva – szigorúan a tanúk előtt! – addig taperolja az apát, amíg meg nem találja a tárcáját, benne a személyijét, s el nem olvassa belőle a nevét, aztán lobogó fityulával a fején megindul nyomozni, s hamarost rátalál az ötös kórteremben fekvő anyára.

        Az anya az ágyon római ülésben (= fekvés), mennyei boldogsággal kanalazza magába a kincstári sárgaborsópüré-főzeléket, amit hasonló szenvedéllyel figyel egy jól megtermett, többgenerációs csótány a mennyezetről. Anyuka úgy érzi, ilyet még sose evett, ez így is van, annyira utálta a sárgaborsópürét, hogy soha meg se kóstolta. Kilenc hónapig kellett ahhoz hordoznia a magzatát, aztán meg körülbelül tizenhat órát vajúdnia, hogy megváltoztassa a sárgaborsópüréhez való nem kívánatos viszonyát, de alaposan. Úgy érzi, sose evett ilyen jót. Ennek az íze még a halottas ágyában is megédesíti (azaz megborsózza) majd a száját.

        A főnővér tekintete végigpásztáz a nyolc kórlapon (gyengébbek kedvéért: nyolcágyas a kórterem), s mikor kiszúrja, hogy ez az anya tartozik ahhoz az apához (névazonosság), nem ront ajtóstul a házba. Szép csöndesen leül az anyuka ágyára, pedig neki aztán tudnia kell, hogy ez tilos, megsimogatja a lábát, erre az anya kezéből kiesik a kanál. A sárgaborsópüré ekkorra már elfogyott, csupán csecsemőszékletre emlékeztető nyomait őrzi az egyentányér belseje, a kanál, meg a kincstári takaró, amelyen immár eggyel több a pecsét.

Az anya egy pillantással konstatálja, hogy ez a doromboló fehérköpenyes azonos azzal, akinek a száját uszkve félórája sztentori hangok hagyták el a délutáni vizit rendjének ismertetése közben. A szeme nem csalja meg, csak a füle, mert a fehérköpenyes most suttogva simogatja a lábát, s azt kérdi:

– Nemrég szültünk, ugye?

Az anya nyelvén a csípés, hogy azért az teljesen individuális munka volt, de visszatartja, mert erről eszébe jut a Gyerek, az ő Gyereke, aki órák óta nincs vele (azért a biztonság kedvéért lelappadt pocakjára teszi a kezét, hogy ezt ellenőrizze), s hirtelen aggódni kezd. Egészen újszerű érzés ez, figyelgeti is a mibenlétét.

– Aztán hogy vannak az apukával? – dobja fel a labdát a fehérköpenyes.

Az anya megdöbben. Miért akar ez az ő intimszférájába kukkolni? Vagy lehet, hogy mégsem teljesen tájékozott minden kérdésben, és esetleg a Gyerekre károsan hatott az a pozitúra, ahogyan ők csinálták, amikor… Mindenesetre időt kell nyernie, míg ki nem deríti a kérdés okázióját. A visszhangtechnikával próbálkozik:

– Az apukával?!

A főnővér gyorsan kapcsol, már mindent ért (persze nem, de ez a mondat az ő szempontjából definiálja a történteket, mintegy belehelyezkedik ez a mondat kívülről a főnővér agyába; azaz ez egy főnővéragy-mondat): szóval a pasas a kezelőben nem azonos az apukával, pusztán e nő férje, aki bosszút akart állni. Ha ő nem lép közbe az ügyidokival, itt még vér is folyhatott volna! (Egy bicskát is talált taperolás közben apukánál.) Tartozunk azzal az igazságnak (csudát, az igazság tartozik nekünk!), hogy a főnővér azért volt képes így rekonstruálni a történteket, s a hiányzó láncszemeket pillanatok alatt előállítani, mert kamaszlány kora óta (de hol van már a tavalyi hó!) imádta a krimiket. Érthető hát az öröme, hogy három dimenzióban is találkozott eggyel (legalábbis azt hitte, és a hite boldogította őt). Szóval fejben már minden összeállt a hiányos információkból (félelmetesen intuitív logikával): az asszonynak férje van, gyereket szült, de nem a férjétől, a férj meg megtudta (dadogó mondatka) –, de hogy a félreértéseket kiküszöbölje, újfent feltett egy kérdést:

– Megmondta már a férjének?

Anyuka hevesen bólogatott, naná!

– Meg se kellett neki mondani, hiszen látta!

A főnővér szimpátiája ettől kezdve átmozgott apukára, s hevesen utálni kezdte anyukát:

– Azért jobb lett volna, ha inkább nem látja! – sziszegte, s kicsattogott a kórteremből.

Anyuka vállat vont, az egészségügyben akkora a zűrzavar, nem látni semmit tisztán, ő se értett semmit, de a sárgaborsópüré az üres gyomorban megtette a hatását, röpke húsz perc telt el, s már eljutott az agyba a jelzés: jóllakott. Szép lassan elszenderedett hát. A mennyezeten a tányérral szemező csótány ekkor nesztelenül a pürémaradványok felé kezdett osonni. A kórteremben mindenki sziesztázott, így a csótányanya is zavartalanul jóllakhatott, s aztán egy repedésbe húzódva ő is elaludt. Akárcsak könyvünk tárgya (és alanya), ő se tudott arról, hogy a magához térő apának mennyi erőfeszítésébe és szókincse milyen változatos mozgósításába került, míg végre tisztázhatta: ő csak azért jött vissza, hogy megtudja, fia született-e vagy lánya.

        Mikor megtudta, beledalolta a liftes néni fülébe: 'A lányom, a lányom, a lányom angyalom!' – és kétszer is kezet csókolt neki. Megérdemelte! Mit kapna ő az anyósától, ha úgy megy haza, hogy azt se tudja, fiú-e vagy lány…

(Folytatása következik)