Isten szépnek látja őket 

Isten szépnek látja őket:

görbült hátukat, csontos testüket,

bőrük ezer ráncát, barna foltjait,

bütykös ujjaikat, amelyekkel a botot szorítják,

öreg cipőkbe bújt dagadt lábukat,

ahogy araszolnak lassan előre a fájdalom tarlóin.

Isten szépnek látja őket:

az asszonyok kendővel takart gyér haját,

festetlen, napszítta arcukat,

visszereiket, kidudorodó ízüleiteket;

s az öregemberek szikár alakját,

pergamen bőrét, reszketeg szavát,

kevés beszédét.

Isten szépnek látja

a fogatlan ajkakat, melyek némán rózsafűzért

mormolnak magukban,

imát a gyermekeikért, az unokákért, az életért. 

Isten szépnek látja őket,

amikor törött fényű szemük hajnalokra nyílik

az álmatlan éjszakák után,

amikor főznek, kapálnak, amikor derekukat

tapogatják, amikor keresztet vetnek a szegetlen kenyérre.

Isten szépnek látja őket,

egyre szebbnek, ahogyan görnyednek, ahogyan

testük egyre kisebb lesz,  fejük lefelé hajlik,

mintha a földet kutatnák: a pihenőhelyet,

ahol megfáradt, elhasznált testük álomra talál;

a földet, amely méhébe fogadja őket,

ahol fájdalom nélkül, testük terhe nélkül fekszenek majd

fekete nyugalomban,

arcukat az ég felé tartva a fekete föld alatt,

behunyt szemmel várva az örök ragyogást,

amely áthatol sírhalmon, szemfödélen, halálon.

Isten szépnek látja őket,

minden öreget, a párjukat vesztetteket, az elhagyottakat,

a gyermekeiket siratókat, a tétovákat,

a bottal tapogatózókat, a tolószékben ülőket,

a betegágyukban fekvőket, akiket körülvesz a család,

és azokat is, akiknek nincs rajta kívül senkijük,

s oly elárvultak, mint elhagyott kis cipő a sivatagban.

Isten szépnek látja őket,

a még itt maradókat és a nemsokára elköszönőket,

a hosszú életek terhe alatt roskadókat,

az idő titkait tudókat s a lassan mindent elfelejtőket:

Isten szépnek látja mind –

anyai szem néz így, ha kicsinyére rátekint.

(Megjelent a Keresztény Élet c. országos katolikus hetilapban.)