A színház csodája 

              A Miskolci Nemzeti Színház az egész város büszkesége.

Először is azért, mert a mai Magyarország területén ez volt az első kőszínház. Másodszor meg azért, mert a mostani, gyönyörűen felújított – kívül klasszicista, belül neobarokk stílusjegyeit megőrző – épületben öt színház is működik (a Nagyszínház, a Csarnok, a Játékszín, a Kamaraszínház és szabadtéri Nyári színház), s azonkívül még a Színészmúzeum is helyet kapott benne.

Harmadszor pedig azért, mert nagyszerű színészek öregbítették a színház és Miskolc hírnevét. Kezdhetnénk a sort Déryné Széppataki Rózával, és folytathatnánk a fiatalon ide szerződött Latinovits Zoltánon át az Operafesztiválon fellépő, világhírű énekesekig.

A legelső kőszínházat 1823-ban emelték. Húsz év múlva egy nagy tűzvész elpusztította az egészet, így a város újat építtetett, amit 1857-ben adtak át. A megnyitó ünnepségen Laborfalvi Róza – aki Benke Rózaként Miskolcon látta meg a napvilágot – mondott beszédet. Jókai Mór, a nagy író pedig az egyik páholyban hallgatta nagy komolyan, milyen szépen tolmácsolja az őáltala megírt szöveget a felesége.

Mielőtt a színház fölépült volna, a Sötétkapu melletti csizmadiaszínben és a Korona-fogadó kocsiszínjében léptek fel a vándorszínészek. Addig is sokan eljártak az előadásokra, de amikor a kőszínház megépült, akkor még nagyobbra nőtt a miskolciak és a környékbeliek színházlátogató kedve.

Akkoriban történt, hogy egy parasztember, aki a megye egyik eldugott falucskájából szekerezett be a miskolci vásárra, örömében, hogy jó vásárt csinált, elment a színházba. Életében akkor látott először színházat is, színdarabot is. Tátotta a száját, amikor a színpadon megjelent egy igazi dáma arannyal hímzett rokolyában, díszes főkötővel a fején. Gondolta, ha kettőt lépne, akár csókot is nyomhatna a szépasszony patyolat kezére, de mivel senki se moccant, röstellt volna fölszaladni a deszkákra. Egyik ámulatból a másikba esett, annyi pompás öltözetű úr kezdett el forgolódni a szépasszony körül. Igazi nagyurak voltak, az biztos, mert nemcsak a ruhájuk volt aranysujtással díszítve, hanem a beszédük is olyan különös volt, minden mondat rímelve hagyta el a szájukat.

Az igazi döbbenet akkor ült ki a mi emberünk arcára, amikor az egyik nagyúr egy tőrrel váratlanul leszúrta a gyönyörű dámát, és az a szívéhez kapva a földre hanyatlott, majd nem mozdult többé. Minden jel szerint meghalt.

Hogy a következő pillanatokban mi történt, arra a jóember nem emlékezett, mert ijedtében tán az eszét is elvesztette. Arra riadt föl, hogy a függöny, ami összezárult, újra szétnyílik, s csodák csodája, ott áll a szépasszony mosolyogva a színpadon! De nemcsak mosolyog, hanem hajlong is, előrejön egészen a deszkák széléig, és integet a keszkenőjével. A színházban ülők meg dübörgő tapssal üdvözlik. Tapsolt meg rivalgott a mi emberünk is örömében, hogy a dáma feltámadt halottaiból. Alig hitt a saját szemének! A csoda szédületében szekerezett haza a falujába.

Másnap a kocsmában elmesélte az egészet. A többiek először azt hitték, ugratni akarja őket, de tudomásul kellett venniük, hogy nem tréfál. Úgy döntötték, hogy a következő alkalommal, amikor vásár lesz Miskolcon, elmennek ők is a színházba, föltámadást látni.

Úgy is tettek. A színházban pedig minden úgy történt, ahogy a falubélijük mondta. A szépasszonyt szíven szúrták, meghalt, azután újra életre kelt. A faluból érkezők pedig megrökönyödve bámulták a csodát.

Egy idő múlva a falu plébánosának feltűnt, hogy egyre fogyatkoznak a hívek a vasárnapi misén. Nem tudta mire vélni a dolgot, úgy gondolta, legjobb, ha megtudakolja valakitől. A véletlen épp a mi jóemberünket hozta az útjába, tőle kérdezte, mi az oka, hogy alig lát mostanában férfiembert a templomban. A koma megvakarta a fejét, nem tudta, mit válaszoljon. Aztán úgy gondolta, hogy az Isten szolgájának nem illik hazudni, hát elmondta az igazat:

– Nézze, tisztelendő úr! Megmondom én, mért nem megyünk mostanában a templomba. Amióta az eszünket tudjuk, odajártunk, ’oszt imádkoztunk rendesen. Mégis csak annyi eredményről tudott beszámolni a tisztelendő úr – arról is csak egy évben egyszer, húsvét vasárnapján – hogy feltámadt Jézus Krisztus… De mink még asse láttuk sose, csak hallottuk. Van Miskócon egy nagy ház, színháznak híjják, ’oszt odajárunk mink. Mert ott minden este a saját szemünkkel látunk meghalni, ’oszt utána meg feltámadni valakit…

Sok szép szóval, méltató kritikával, elismeréssel illették már a Miskolci Nemzeti Színházat. De ennél a hajdani, együgyű falusi embernél szebbet és találóbbat nem mondott még színházról soha senki…

(Megjelent a Legszebb séták Miskolcon c. kiadványban 2007-ben, valamint a Kossuth Könyvkiadónál 2009-ben megjelent kötetben - Csorba Piroska-Fedor Vilmos: Miskolci legendák. A korabeli képeslap-illusztrációért köszönet a Miskolc a múltban facebook-csoportnak.)