Anyakönyv
STAND-UP COMEDY REGÉNY
4. rész
Mottó: „Anyámnak
érzem, oh Ádám, magam…”
(Éva olykor-olykor)
Tudom, hogy ez Anyakönyv,
de mivel az anyának több függeléke van (úgymint: férj, gyerek, anyós, após,
sajátanyj, sajátapj stb.), ezért vannak lapok, melyeken hallgatnak a Múzsa, és másokról esik szó. (A papa kisüstije olyan
jó házi főzés, én mondom, hogy még az alany-állítmány egyeztetését is képes
elállítani.) Ejtsük el most a fonalat, Ariadné, s vegyük fel onnan, hogy az apa
a konyhában, a hokkedlin ülve keményen állta az anyós keresztkérdéseit, amelyek
közül a legfogósabb így hangzott:
– Aztánfiamhánykilóéshánycentiakrisztike?!
Az apa nyelve hegyén ott volt a kérdés, hogy ki az a Krisztike, de az
anyóséknál alapszabály, hogy kérdést csak az anyós tehet fel, meg aztán a
szövegösszefüggésből sikeresen kikövetkeztette, hogy a Gyerekről van szó.
Álmélkodott ugyan azon, hogy az anyós honnan tudja, hogy a Gyereket
Krisztikének hívják, amikor nem is úgy hívják, mert a feleségével úgy beszélték
meg, hogy ha lány, akkor Éva lesz (ha fiú, akkor ez nem biztos), de nem
okvetetlenkedett, mert az anyós mindent jobban tud, ez a világ rendje. (Az már
neki nem, csak nekem jutott eszembe, hogy akkor a kilós-centis kérdést miért is
teszi fel, miért nem tudja rá a választ. Hehe.)
Az anyós a kérdés
levegőbe bocsátása után viszonylag hosszú szünetet tartott, s az apa végre
rádöbbent, hogy derizdekvessön, meg hogy ez a ritka alkalom, amikor ő is
szólhat. Meg is tette (az anyukánál már megismert és jól bevált visszhangtechnikával):
– Hány kiló és hány centi?!
Na, puff neki, még egy (két) információ, amit elfelejtett beszerezni a
helyszínen, bár az is lehet, hogy mondták, csak ő valahogy se nem látott, se nem
hallott annyi vajúdás után. De most nem futamodott meg a válasz elől, de nem
ám, még szerencse, hogy tetemes horgászmúlt állt mögötte, s nagy gyakorlatot
szerzett abban, hogy a szomszédságában zsákmányt ejtő tóparti csendes őrültek
partra rántott, tátogó halainak méreteit megbecsülje (azért nem mondom, hogy a
sajátjáét, mert neki a több hétre rúgó, horgászással töltött, munkaóra alatt se
volt még kapása sem – bár az egyszer mintha lett volna – nemhogy fogása).
Képzeletében felidézte az inkubátor akváriumában tátott szájjal, némán vergődő
zsákmányt, s kibökte:
– Úgy ötven centi fejjel-farokkal... – ami megközelítő pontossága ellenére nagy
teljesítmény volt, hisz a zsákmány – mint már említettem –
perpetummobileszerűségéből kifolyólag hosszanti irányban nehezen volt
megbecsülhető.
Az anyós elsötétülő tekintettel, gyanakodva méregette az apát:
– A Krisztike nem lány?!
– Mi-mi-miből tetszik gondolni? – hebegett az apa zavartan, mert eszébe
jutott, hogy a Gyerek lányságáról a szeme nem, csupán a füle tehet
tanúbizonyságot.
– Semmi, fiam, semmi, biztosan elhallottam
valamit... – simította el az apa
kétségeit az anyós, s tovább faggatózott –
És a súlya?! Hány kila a lelkem?
A kérdésre az apa újólag felidézte magában horgászemlékeit, a nála
szerencsésebb szomszéd által kifogott hal jobb majd bal kézben való
emelgetésének, latolgatásának ceremóniáját, majd az elhangzó föltevés és a
lemázsálás eredményének összevetését, s hozzávetőleges pontossággal, ám
fölöttébb elégedetten állapította meg:
– Megvan legalább három és fél kiló, de lehet,
hogy még keveset is mondtam! – és roppant büszke volt arra, hogy így meg tudja becsülni a lányát.
Az anyóst úgy elbűvölte a
két száraz statisztikai adat, hogy a KSH igazgatója a száját nyalná örömében, s
azt is elfelejtette, hogy rászóljon a vejére (pedig ez kedvelt szokása volt),
hanem felemelt hangon megismételte a hallottakat a tőle félméternyi távolságban
a kisüstivel barátkozó párjának, mintha az süket lenne: (úgy is volt, se
látott, se hallott, úgy élvezte az alkohollal való együttlétet.)
– Hallod ezt, papa! 50 centi és 3 és fél kila
a drágaságom!
– Erre inni kell! – szólt a papa. És lőn.
Az anyós (nevét mostantól rendszeresen váltogatjuk a
mama-elnevezéssel) a tőle telhető legnagyobb sebességgel átviharzott a
szomszédokhoz a jó hírrel. Jó ideig ez volt az utolsó száguldása, ugyanis
közben eltörte a lábát meg a kezét. Az utca túloldalán ugyanis csőrepedés volt,
s a kiásott gödröt csak egy vékony pallóval hidalták át a munkások. A palló
teherbíró képessége meg az anyós súlya közül az utóbbi győzött, az anyós,
szegény, belepottyant a gödörbe, éppen a főfőcsővezeték vasára. Innentől fogva élete
végéig e napon két jeles ünnepről is megemlékezett:
– Szegény Krisztikém akkor született, amikor
kezem-lábam eltört.
Az események persze
felgyorsultak: anyós a gödörben, sikoltás majd jajgatás, szomszédok ki, telefon
a mentőknek, a mamát kiszabadítják, sáros ruhában, agyagosan beültetik a
mentőbe, irány a kórház. Gipszelés, vizsgálatok. Kiderül, hogy némi vérömleny
is mutatkozik itt-ott, a mamát a biztonság kedvéért ott tartják.
– Problémás eset! – vakarja a fejét az orvos, mikor az apa, a
papa meg az unokasógornő körbeveszik. Nem a tört lábra, nem a zúzódásokra, vérömlenyekre
meg az esetleges belső sérülésekre gondol, hanem arra, hogy az anyós köti az
ebet a karóhoz, ő bizony a lánya mellett akar feküdni, ha már mozdulatlanságra
lesz kárhoztatva. Ő ki nem bírja, hogy ne lássa a lányát meg az unokáját. Hát a
doktor úrnak nincs szíve?! Hát nem elég, hogy a Jóisten láb- meg kéztöréssel sújtotta,
a doktor úr ezt még meg is akarja toldani?! A doktor urat nem anya szülte?! Mert
ha az, akkor gondoljon rá, és tegye őt a frissen szült lánya mellé!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése