Lelkem faluja, Szuhakálló (részlet)

Szülőfalum, Szuhakálló  Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, a Borsodi-dombság keleti részén, a Szuha-patak völgyében, Miskolctól északi irányban 25 km-re fekszik. Neve dallamosan csengett mindig a fülemben, már kisgyermekként is szépnek találtam, ezért szívesen tettem hozzá, ha valaki a nevemet kérdezte: „… és Szuhakállóban lakom.” Örültem, hogy édesanyám itt hozott a világra a bába néni segítségével.

Ez a kis település volt gyermekkorom ’nagy’világa, a ’kishazám’, amelyet úgy ismertem, mint a tenyeremet. Története volt itt minden helynek: az utaknak, dűlőknek, épületeknek éppúgy, ahogyan a lábamhoz térdeplő bokroknak, virágneveknek vagy a faluban lakó embereknek. 14 éves voltam, amikor a középiskolával belépett az életembe a ’második hazám’, Miskolc, amellyel persze már jóval korábban megismerkedtem, hiszen közel volt a falunkhoz, és édesapám vasutas lévén, gyakran utaztunk oda vonattal. Nyolc évig voltam ’fogadott miskolci’, majd két évi kitérő (Rakacaszend) után, 1976-től újra szülőfalum lakója lettem, s ott éltem 1994-ig. Azóta – immáron húsz éve – újra miskolci lakos vagyok.

Az ember azt szereti igazán, amit ismer is, s azt ismeri igazán, amit szeret. Én – amióta az eszemet tudom – szeretem és ismerni vágyom ’lelkem faluját’, Szuhakállót, és ’lelkem városát’, Miskolcot. Nem csupán a jelenüket, nem csupán a számokkal leírható adataikat, hanem legendákba vesző történeteiket, varázslatos vagy fájdalmas múltjukat, az életet, amelyet hajdani lakói valaha éltek utcáikon, épületeik falai között. S utazzak bárhová a világon, semmilyen élmény nem veheti el tőlem, ez mindig velem marad, ez az, amiről Illyés Gyula úgy írt: „Haza, a magasban…”.

Kálló 

Régi kallómalom 

 A szuhakállóiak ma is azt mondják magukról, hogy ’kállóiak’ vagy a koholt ’si’ képzőt illesztve a szó végéhez: ’kállósiak’, ’Kállóban’ laknak. Régi írásokban, levelekben még csak egy ’l’ betűvel szerepel a név: Káló, Szuha-káló. S bár a ’kálló’ szó ma már nem bír jelentéssel, a faluban még ma is sokan tudni vélik, hogy a patak mentén álló egykori kallómalom él tovább a település nevében. Mert hajdan szép, hosszú szálú kender termett a falu határában lévő kenderföldön, amelyet nyűvés és áztatás után a patak vizére telepített kallómalom segítségével kallóztak, azaz dolgoztak fel. Minden család maga termesztette meg a háztartásához s az öltözködéséhez szükséges ruhanemű alapanyagát, a kendert és a lent. A kenderáztató tó, a tilolás, a szövés édesanyám fiatalkorában még a mindennapokhoz tartozott. Bár ekkor már a régi kallómalom csak a falu nevében létezett, helyette a kiegyezés után pár évvel épült Grossmann-féle száz lóerős malomban s a hozzá tartozó kendertörőben kallózták a kendert. Kenderföldje minden családnak volt, a legszegényebbnek is, a régi kallómalom pedig megkönnyítette a feldolgozást, nem csoda hát, hogy a falut e fontos helyről Kalóként – majd Kallóként, Kállóként – kezdték emlegetni. S mert kállómalom sok folyóvíz mellett állott a környéken, megkülönböztetésül hozzátették a Szuha-patak – nevét, így lett belőle Szuhakálló. Amiben benne van egy egész történelem: az eredetileg Cuha néven ismert, a nagy esőzésekkor megáradó, kiömlő, hol kiszáradt mederrel csapadékért síró patak története (a ’cuha’ szláv szó, jelentése: száraz) a s a kendert kallózó, hajdan oly fontos malomé.

Kenderből és lenből szőtt vászon ma is akad még sok, régi kállói család komódjában, szekrényében, így az édesanyáméban is, és néhány háznál kerül még kendertiló és gereben is. A kendert feldolgozó valamikori malom eszközei az idők során elkallódtak, ám szülőfalum nevében örökre megmarad a hajdani malom, a kalló a Szuha-patak partján – az öregek legalábbis így tudják, számukra ez a logikus. Honnan is tudhatnák, hogy már a 14. század elején, 1317-ben Karlou néven említik a községet az első írásos források, s Karlov, Karlow alakban írják még száz év múlva is? Honnan is tudhatnák, hogy a szó szláv eredetije mocsaras, vizenyős területet jelentett? A népetimológia a kalló szót véli felfedezni a falu nevének második tagjában. Mert a falu történetének hiteles, történelmi leírása mellett van egy másik, az öregek megőrzött népi hiedelmei, magyarázatai, az íratlan hagyomány. Van még? Vagy már csak az én emlékezetem, írásaim őrzik mindazokat a történeteket, amelyeket az én fiatalságom idején nagyon idős emberek is a szüleiktől, s azok szüleitől hallottak? Számomra ez az emlékezet, szájhagyományozás ’írta’ falutörténet épp olyan kedves, mint a helytörténet számára dokumentált, régi oklevelekkel, iratokkal igazolt. Vagy talán még kedvesebb is, hiszen míg az utóbbi írásban, nyomon követhető, az előzőt még nem írta le soha senki...

Írásaimat a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény védi, így azok előzetes engedélyem nélkül nem vehetők át, nem terjeszthetők semmilyen (sem nyomtatott, sem digitális) formában. 

A törvény teljes szövege itt található: 

http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=99900076.TV