Két csend között

Pár elhagyott pad – ócska bárka –

ring a gyepszőnyeg tengerén,

pirosra festett álmát vigyázza

sosem-volt, sosem-lesz égi lény.

Mélység és magasság nincsenek,

ha megfordítom: egyik a másik.

Az éjben eltűnnek a feketerigók,

csak sárga kis csőrük világít.

Egy apró bolond 

szapora léptekkel gázol át

az innentől oda.

A tér két pontja

egymástól távol, kifeszítve,

nem érintkezhetnek soha,

ahogyan az ember, aki itt volt,

nem az, aki eljutott oda.

Szél leng, mint utolsó hang a szájon,

elnyel mindent az éjszaka:

a parkot, a padot.

Magamat nem találom.

Aki nincs, hogy menjen haza?

Hiába várja kert, ház, nyitott ajtó,

terített asztal, ágy melege  –

ő már nincs, csak a vágyakozás,

ezzé lett: nincs is egyebe.

Így megmarad

a képzelt létben mindhalálig.

Nem születik.

Nem pusztul el.

Élet csak az, mi valóra válik.

A park lélegezni kezd, kitágul,

határtalanra nő.

Hajnaltól hajnalig ring az idő.

(Megjelent a Liget 2012. évi 10. számában - http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=2603)