2014. március 18., kedd

Az egyszeri kovács
meg az avasi kilátó
  

Az Avas tetején álló, esténként színes fényekkel megvilágított tv-torony és kilátó Miskolc szimbóluma. Lentről, a városból nézve az építmény nyitott teraszával és 72 méter magas tornyával olyannak tűnik, mintha egy hegyével az ég felé mutató hatalmas tű lenne.
 A múlt század elején építettek ide először tornyot, amelynek őrei arra ügyeltek, hol üt ki tűz a városban. Azt mondják, már akkor is sokan felgyalogoltak ide, mert a tűzoltó őrtorony valóságos látványosságnak számított. S mert épp abban az esztendőben vitték Rákóczi hamvait Kassára, amikor a kilátót építették, hát a nagyságos fejedelemről nevezték el, Rákóczi-toronynak.
Pár évtized múlva a város szép, új kilátót építtetett vasbeton vázra feszített tölgyfából. A kilátó tornyát fazsindellyel fedték be, akár a Deszkatemplomét. A fából készült épület előbb csak megrongálódott, majd 1956-ban teljesen kiégett egy tűzvészben. 1963-ban emelték a helyére ezt a mostanit, a város jelképét.
Sokan nem tudják, hogy ha a torony egyik oldalát erősen tűzi a nap, akkor 15 cm-t is elmozdulhat; ha meg nagy szél fúj, akkor a ’tű’ hegyének, a legfelső 12 méternek 45 cm-es a mozgása. Úgyhogy senki se higgye, hogy a szeme káprázik, ha a tornyot imbolyogni látja, s ne nevesse ki azt, aki ilyesmit állít! Mosolyogjon inkább azon, ami akkor történt, amikor még a Rákóczi-torony állt a mostani helyén.

Azt mondják, élt akkoriban az Avas lábánál egy robusztus termetű, hatalmas erejű kovács. Állítólag egymaga képes volt a sárba ragadt szekeret fölemelni, ha jól nekirugaszkodott. Az esküvője napján, a lakodalom után úgy kapta ölbe újdonsült feleségét, mint a pelyhet. Aki csak látta őket, elmosolyodott, mert amilyen nagy darab ember volt a kovács, olyan picike, törékeny a felesége.
A baj is ebből született aztán – vagyis inkább abból, hogy a kovácsnak nemcsak a termete volt hatalmas, hanem az indulatai is. Bármilyen apróságon pillanatok alatt méregbe gurult, olyankor az arca vörös lett, mint a cékla, és a keze azonnal ütésre lendült. Sok baja származott ebből addig is, nem győzte jóvátenni pénzzel, amit a hirtelenségével elrontott.
De az igazi baj akkor lett, amikor egy nap a feleségére haragudott meg valamiért, s megütötte. Csak a kisujjával legyintette meg, de az asszony zokogott, hogy ő hazamegy a szüleihez, és vissza se jön többé. Végül nagy nehezen megengesztelte a kovács, s megígérte, hogy soha többé nem tesz ilyet. Aznap éjjel álmatlanul forgott az ágyában, s félelemmel gondolt arra, mi lesz, ha a hirtelen természetén nem tud uralkodni, s előbb jár a keze, mint az esze.
El akarta kerülni, hogy ez megtörténjen, felkereste hát az öreg Salamont, akiről városszerte azt beszélték, hogy éppen olyan bölcs, mint bibliai névrokona. Salamon meghallgatta a kovácsot, aztán a kétségbeesett kérdésre, hogy tud-e segíteni rajta, el tudja-e valahogy mulasztani az ő gyilkos indulatait, azt felelte, hogy tud, de csak akkor, ha látatlanban megígéri, hogy megteszi azt, amit tanácsol neki. Miután a kovács megígérte, Salamon ezt mondta neki:
– Ha legközelebb elönt a pulykaméreg, fordulj sarkon, s szaladj föl a Rákóczi-kilátóig! De igyekezz olyan gyorsan szedni a lábadat, hogy fölérve meglásd magad a legalsó lépcső alján! S tedd ezt annyiszor, ahányszor csak dühbe gurulsz! – Azt is hozzátette Salamon, hogy mikor erre képes lesz, akkortól fogva végleg kigyógyul minden haragos indulatából.
Nem értette a kovács a Salamon tanácsát, és akárhogy töprengett, csak a feje fájdult bele az elképzelésbe, hogy ő vagy bárki emberfia hogy is bírna olyan fürgén szaladni… De az ígéretét megtartotta, s amikor legközelebb mérges lett, már szedte is a lábát föl az Avasra. Lenézett, de csak a várost látta, a törpe házakat, a kanyargó utcákat, saját magát nem látta sehol.
– Úgy látszik, nem voltam elég gyors – gondolta –, sebaj, majd talán legközelebb.
Eleinte napjában háromszor is fölkergette a dühe a kovácsot az Avas tetejére a Rákóczi-kilátóhoz, amelynek ő volt a legszorgalmasabb látogatója. De aztán, ahogy teltek-múltak a hetek, egyre ritkábban kapta el az indulat. S mire visszatért a kilátótól, rendszerint már el is felejtette, mitől gurult dühbe.
Egyszer aztán egy hónap is eltelt anélkül, hogy a Salamon által tanácsolt kilátó kúrát kellett volna folytatnia. Már azt hitte, hogy soha többé el nem önti el az iszonyú erejű düh, amikor a felesége egy napon odakozmált bablevest tálalt elé ebédre. Hogy az elrontott ízt megérezte a nyelvén a kovács, elbődült, lecsapta a kanalat, és már emelte is a kezét, hogy szétvágjon vele valamit. De akkor eszébe jutott az ígérete, és megindult, mint a szél, ki az ajtón, föl a dombon, mintha a dühe a lábába szállt volna, s futott, futott, amíg csak bírt… Mikor fölért az Avas tetejére, csorgott a homlokáról az izzadtság, mire fölmászott a kilátóhoz, már csak kapkodta a levegőt. Megállt hát, hogy lélegzethez jusson, s a zsebkendőjével törölgette a homlokát. Ahogy így ott állt, s nézett lefelé, talán kicsit tovább, mint máskor szokott, hatalmas nevetésre fakadt. Úgy gyöngyözött, bugyborékolt, áradt belőle a kacagás, hogy öröm volt hallgatni. Reszketett attól a nevetéstől a nyári levegő, talán még a kilátó tornya is beleremegett.
Attól a naptól fogva a kovács maga lett a megtestesült nyugalom. Nem hozta ki a sodrából se kozmás bableves, se rosszindulatú szó, se bántó kötözködés. Amin más bosszankodva csapkodott, kiabált volna, azon ő csak mosolygott.
Csak a feleségének árulta el, hogy azon a napon, amikor a kilátóról lenézett, meglátta saját magát. Látta, hogy a házak, de még a templomok is milyen aprók, mintha csak egy játékváros épületei lennének. Látta az apró embereket az apró utcákon járni-kelni, mintha játékfigurák mozogtak volna. Megkereste a tekintetével a házukat, s elképzelte, hogy abban a babaházban ott az ő kicsi babafelesége, az apró konyhában meg a picike asztalon egy kis fazékban, amilyennel a kislányok játszanak, ott a kozmás bableves. Látta maga előtt, ahogy az apró tányérba meríti a kanalát, s lecsapja az asztalra, aztán nekiindul a lépcsőknek, hogy a kilátóhoz szaladjon… Annyira nevetségesnek tűnt fel előtte a korábbi dühe, hogy teli torokból kacagni kezdett rajta. Igaza volt az öreg Salamonnak: abban a pillanatban meggyógyult, hiszen meglátta magát odaföntről.
Azt mondják, igaz, amit Salamon a kovácsnak tanított: az Avason emelkedő kilátónak varázsereje van. Aki fölmegy oda, s körbenézve elgyönyörködik a város széles panorámájában, és képes onnan föntről meglátni a lenti, kicsi önmagát, soha többé nem nézi már úgy a világot, mint azelőtt. Lehet, hogy sokszor meg kell tenni a kanyargós, fölfelé vezető utat, de megéri… 









(Megjelent a Legszebb séták Miskolcon c. kiadványban 2007-ben, valamint a Kossuth Könyvkiadónál 2009-ben megjelent kötetben - Csorba Piroska-Fedor Vilmos: Miskolci legendák. A képeket a Miskolc a múltban facebook-csoport gazdag anyagából válogattam, köszönet érte!)

2 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszik, köszönet a történetért! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett, és hogy megköszönted! :)

      Törlés