2016. december 15., csütörtök

A NYITOTT KAPUK VÁROSA
                                       

Nyújtózni, mint templomtornyok az ég felé,
ha Miskolc fölött meghasad a hajnal,
és a reggel kibontja szirmait –
így lenne jó az ébredés.

Elindulni, ahogyan utcák tenyerén a villamosok siklanak
sínek életvonalain a végállomásig;
gördülni az idő kerekein, mint autóbuszok;
sietni kopogó léptekkel ritmusra, mint tűsarkak a járdán;
vagy csoszogni, mint tétova öreg cipők;
osonni nesztelen, akár kóbor, puha macska,
ki félig még az éjszakában él,
s úgy mozdul, mint aki álmodik;
indulni cél felé, ahogyan a városlakók:
rohanva öntudatlanul, boldogan vagy életuntan.

Ragyogni, ahogyan kirakatüveg mögött az ékszerek,
mint nap fényénél a lombok, háztetők;
kiáltani hangtalanul, mint óriásplakátok,
miknek magánya oldhatatlan –
megmutatni mindent, mi rejtve van,
ahogyan a lüktető nappali város feltárja titkait.

Végigsuhanni az életen sodró erővel, mint a szél,
s újjászületni ahogyan leheletétől az utcák;
eldalolni a múló időt az avasi templom haranghangján.

Várakozni, mint néma kapuboltozat a félhomályban,
mikor a házak ablakszemei becsukódnak,
s a villamossínek kígyóit az éj vasba mártja,
és a tereken a szél egy gazdátlan padra hajtja fejét.

Elárvult hintaként vágyakozni egy érintésre,
amely ringatna, mint az anyaöl;
elaludni, mint panelablakokban a lámpafények;
álmodni, ahogyan becsukott tulipánok a parkban
és bronzba kőbe zárt szobrok a hűvös talapzaton.

Kitárni szívemet, ahogyan a város tárja ajtótlan kapuit
az égtájak felé –
s várni a közelről és távolról érkezőt.




(A vers a jövő évben megjelenő Arany Miskolc c. kötetem egyik darabja.
A kötet megírását a Nemzeti Kulturális Alap támogatja.) 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése