Legenda a villanyrendőrről 

       Ha egy miskolci azt mondja a másiknak, hogy „a” villanyrendőrnél találkoznak, akkor az illető pontosan fogja tudni, hogy a randevú helye a Széchenyi és a Szemere utca kereszteződése. Mert bár a városban sok helyen irányítja a forgalmat közlekedési lámpa, amit villanyrendőrként emlegetnek, de „a” villanyrendőr az csak ezt a helyet jelenti mindenkinek. Azoknak is, akik még meg sem születtek akkor, amikor Miskolcon csupán ebben az útkereszteződésben állt közlekedési lámpa, amelynek működését egy, a járókelők fölé magasodó, henger alakú, betonból és üvegből készült kalitkában ülő ember irányította. Ehhez a kalitkához lépcső vezetett, s csak annyi hely volt benne, hogy az éppen szolgálatot teljesítő leülhessen, s kezével elérje a kezelőtábla gombjait. Ő és a hengeres doboz lettek a Villanyrendőr, a város emblematikus helye, jó ideig a legnépszerűbb találkahely.

        A kalitkának körben üvegablaka volt, tetejét lapos, kör alakú sapka fedte. Az üvegablakon át, onnan föntről látni lehetett a villamosokat, ahogyan lassítottak, megálltak, majd folytatták útjukat a síneken. Lehetett látni a Píva cukrászdából kilépő, fagylaltozó, nevetgélő tizenéveseket, a nehéz járású öregeket, az energikus középkorúakat, a randevúra kiöltözött, izgulva toporgó fiúkat – egyszóval az életet, amely lüktetett, zsibongott, pulzált a belvárosban.

        Az üvegablakokon persze nemcsak kifelé látni, hanem befelé is. De ritkán akadt valaki, aki fölpillantott az egyszemélyes kalitkára, hiszen nem volt abban semmi érdekes: csak egy rendőr ült benne mozdulatlanul és figyelt. A hengeres doboz ajtaja néha kinyílt, a szolgálatot teljesítő átadta a helyét a váltótársának, de erre sem figyelt fel senki.

        Ahogyan arra sem, hogy egy napon senki nem érkezett, hogy leváltsa a forgalomirányítót. Eljött a délután, lassan már alkonyodott, de a kalitka ajtajának kilincsét nem nyomta le senki - sem kintről, sem bentről. Amikor beesteledett, a lámpa már nem váltott sem pirosra, sem zöldre, sem sárgára – vakon meredt az éjszakába, akár az alvó városlakók. A Hold, amely az ég országútjának kereszteződési pontján teljesít szolgálatot, lepillantva látni vélte egy emberi alak körvonalait az üveghengerben, de képzelődésnek hitte. Pedig valóban ott ült valaki: mozdulatlan sziluettjét a lámpák fényei a sötétség vásznára vetítették.

        Másnap reggel - a megszokott módon - a lámpákat újra bekapcsolták, színük beszédesen villogott:

– Piros-tilos, sárga-várj, zöld-mehetsz! – s az autók, villamosok és a járókelők szót fogadtak a jelbeszédnek. Elvétve fordult csak elő, hogy egyikük-másikuk áthágta a szabályokat. A Villanyrendőr fönn a kalitkában látta ezt is, megcsóválta a fejét, ám nem töprengett el az emberi természeten, mely fura módon kettős: egyszer szabályokat alkot, máskor meg kísérletet tesz azok megszegésére. Nemcsak az emberi természeten, máson sem elmélkedett már. Eleinte várta, hogy a váltótársa megjelenjen, s ő a szűk fülkéből felállva hazafelé indulhasson. De nem jött senki, és ő maradt tovább. Azt gondolta, két műszakot kibír, majd lecsúsztatja. S hogy a második nyolc óra is letelt, már nem akarózott fölkelnie, ott éjszakázott a kalitkában: egészen kényelmesen tudott aludni ülve is, még álmodott is – a tartalmára ugyan nem emlékezett, de a jó utóíze megmaradt benne reggel is, mikor kinyitotta a szemét.

       Napok teltek el anélkül, hogy valaki is átvette volna tőle a szolgálatot, és ő végezte a dolgát rendületlenül. A második héten ugyan tétova mozdulatot tett, hogy fölálljon, s kinyissa a kalitkaajtót, de a szándékot megfékezte s megsemmisítette benne a kötelességtudat, és maradt. A harmadik hét után pedig már a napokat sem számolta, azt sem tudta, hétfő van-e vagy péntek, június-e vagy augusztus. Ott, abban a pár köbméternyi légterű üveghengerben az idő más természetű volt, mint kívül; talán nem is létezett, talán sajátos idővákuum keletkezett a helyén, az emberi lét koordinátáiból kiszakított, darabka örökkévalóság.

S ahol az idő megszűnik, ott nincs se éhség, se szomjúság, se fáradtság, se türelmetlenség, se félelem. Az üvegkalitkában ülő ember legalábbis éppen úgy nem érezte ezeket, ahogyan az utca fölé magasodó hengeres doboz sem, amely körülvette. Eggyé váltak teljesen, ők ketten együtt voltak a Villanyrendőr, a figyelem és kötelességteljesítés modern szobra.

        Telt-múlt az idő. Az ég, a föld, a fák s a város ritmikusan változtatta arcát s öltözékét; hol tarkába öltözött, hol fehérbe; hol hangosan zsibongott, hol elcsöndesedett; hol a napfény ragyogta be, hol meg az eső fátyla takarta. A Villanyrendőr azonban változatlan és mozdulatlan maradt.

        Egy nyári napon két kiskamasz találkozott össze egymással alatta: vakáció volt, csavarogni akartak csak úgy, céltalanul, kulccsal a nyakukban. Az egyikük fölnézett az égre, ahol épp egy felhő próbálta a nap fényének útját állni, s megpillantotta a kalitkát.

- Gyere, másszunk fel, nézzük meg a Villanyrendőrt!

Már kapaszkodtak is a lépcsőkön fölfelé, s hogy jobban lássanak, arcukat szinte teljesen az üvegre tapasztották, úgy bámultak be a kalitkába. Amikor figyelmük tárgya, a benn ülő egyenruhás megmozdult, és egy kapcsoló felé nyúlt, úgy megijedtek, hogy hármasával szedték visszafelé a lépcsőt, s futottak egészen az Avasaljáig. Ott megálltak pihenni egy kicsit, s végre szót ejthettek arról, amit láttak.

Ámde abban, hogy mit láttak, nem tudtak megegyezni. Az egyikük váltig állította, hogy a Villanyrendőr igazi ember, a másik viszont esküdött rá, hogy csak egy robot, egyenruhában. Könnyen eldönthették volna a vitát, ha visszatérnek, s újra szemügyre veszik, de nem volt hozzá bátorságuk.

        Rajtuk kívül csak egy szőke, copfos, ötéves forma kislány volt, akit a Villanyrendőr foglalkoztatott. Talán azért, mert olyan ritkán járt a belvárosban, s a színét váltogató villanylámpa is csoda volt a számára. Az első alkalommal nem is akart átmenni a zebrán, hiába gyulladt ki a zöld, azt mondta:

- Megvárom, míg újra játssza.

S a lámpák elölről kezdték: piros – sárga – zöld.

- Ez a lámpa nem magyar? – kérdezte álmélkodva az édesanyjától, aki csak akkor értette meg a szavakat, mikor lehajolt a kicsihez.

- Már miért ne lenne magyar, kicsikém?

A kislány erre azt mondta:

- Mert nem piros-fehér-zöld.

        Mikor az édesanyja elmagyarázta a színek jelentését, tovább kérdezett. A gyerekek már csak ilyenek: ajtókat és kapukat nyitogatnak ott is, ahol a felnőtt csak falakat lát. Azt kérdezte, hogy ki gyújtogatja-oltogatja a lámpákat – s közben arra gondolt, hogy mikor ő otthon, a kisszékre állva gyakorolta ezt, nem örültek neki. Igaz, otthon csak egyféle színe van a lámpafénynek.

        Egészen izgalomba jött, amikor a mamája megmutatta neki a Villanyrendőrt a magasban. Onnantól fogva, ha a Széchenyi utcában jártak, le nem vette a szemét az üvegkalitkában ülőről. Ó, de fölmászott volna hozzá, hogy megnézze, milyen közelről egy villanyrendőr! Rossz lehet neki ott egyedül, bezárva! Igaz, hogy akkor csinál pirosat, sárgát, zöldet a lámpán, amikor csak akar, nem szidja meg senki! – Sok effélét gondolt még, de nem beszélt róla senkinek.

        A születésnapjára – augusztusban – kapott egy kanárit a szüleitől. Hófehérre festett kalitka volt a madár lakása, benne itató-, etetőedény, ülőfa, sőt még hinta is. Úgy látszik, a kanárigyerekek is szeretnek játszani. De ennek a madárkának nem volt kedve a játékhoz, hang nélkül gubbasztott hang nélkül az ülőfán.

- Mi a neve? – kérdezte a kislány, mert meg akarta kérni a kanárit, hogy játsszon vele egy kicsit.

- Még nincs neki – válaszolta az édesapja -, adj neki te nevet!

A kislány sokáig tűnődött, aztán azt mondta:

- Villanyrendőr. Az a neve, hogy Villanyrendőr.

        A szülei nagyot nevettek, de elfogadták, s ők is ezen a néven szólították a madarat. Nem sokáig tehették, mert egy nap a kislány kicipelte magával a kalitkát a kertbe, kinyitotta az ajtaját, és várt. De a kanári csak pislogott szomorúan, és meg se mozdult. Hiába biztatta a kislány:

- Repüljél el, Villanyrendőr!

Akkor a kislány benyúlt a kalitkába, és segített a madárnak: kivette onnan, s a nyitott tenyerére tette. Onnan aztán elszállt, vitte a két szárnya.

        Mikor néhány hét múlva a belvárosban jártak, az anya bement a cukrászdába süteményt vásárolni. A kislány nem akart sorban állni vele, így hát kinn maradt, s megígérte, hogy nem lép le az utcára, még akkor sem, ha zöldet mutat a lámpa. Nem is lépett, hanem a felvillanó fényeket nézte. Igaz, még nem volt iskolás, de már tudott írni, olvasni, sőt számolni is. Éppen harmincig tudott elszámolni, mikor a piros sárgára váltott. A sárga fénye nyolcig tartott, s a zöldé újra harmincig. Jó sokszor megszámolta, de mindig ennyi volt. Biztosan a Villanyrendőr is számolja, gondolta magában, még jó, hogy el nem téveszti – nehéz lehet az, egész nap csak számolni, ha villanyból van, akkor is.

        Aztán körbenézett, s hogy látta, nem figyeli senki, apró lábait óvatosan szedegetve, fölmászott az üvegkalitkához. Kicsi volt, épp hogy fölérte a kilincset. Kinyitotta a fülke ajtaját, s a lélegzete is elállt izgalmában. A mindenféle gombokkal meg kallantyúkkal felszerelt üvegkalitka közepén ott ült a Villanyrendőr, s egyenesen őrá nézett. Gyönyörű, fényes, zöld szemei voltak. A kislány nem tudta levenni a tekintetét róluk akkor sem, amikor váratlanul pirosra váltottak.

        Azt mondják, egy pillanatra megállt az élet a Széchenyi és a Szemere út kereszteződésében. A közlekedési lámpa fénye kihunyt, az autók és a buszok kerekei surrogva megtorpantak, a villamos csikorogva fékezett, a járókelők cipői a kövezetre tapadtak, a környékbeli üzletek ajtajai megdermedve várakoztak a nyitás és zárás közötti állapotban. Mintha a várost átemelte volna valaki egy filmbe, s a vásznon kimerevített volna egyetlen egy képkockát: ezt. A tekintetek reflektora az utca fölé magasodó, henger alakú vas-üveg építmény felé fordult, amelynek kitárt ajtaja mögött megjelent egy copfos, szőke, ötéves forma kislány s óvatosan lefelé indult a lépcsőkön. Néha visszanézett, mintha ellenőrizné, hogy megvan-e még az, aki a jobbját fogva lassan követi. Egy férfi volt az, egyenruhában, fura, darabos mozgással, mintha a tagjait nem izmok és inak finom szerkezete irányítaná, hanem csavarok és forgótárcsák összehangolt, gépies rendszere.

        Mikor leértek a lépcső aljára, a Villanyrendőr elengedte a kislány kezét, szembefordult vele és tisztelgett, mint a katonák a tábornokok előtt. A szemében piros fény égett egész pontosan annyi ideig, ameddig harmincig elszámol magában lassan, ütemesen az ember. Akkor a piros fény kialudt, s a tekintete sárga lánggal kezdett égni, mint a bengáli tigrisé. Majd pontosan nyolc másodperc múlva ez is eltűnt, s helyébe zöld ragyogás költözött. Hirtelen a megvakult közlekedési lámpa zöldje is felvillant, s a forgalom megindult, áramlott, mint bármikor máskor, nyári délutánokon a belvárosban. Az autóbuszok csuklói hörögtek, az autók motorjai felbúgtak, a kerékpárok gumija surrogott, a villamosok csilingeltek, a járókelők cipői kopogtak és tipegtek és trappoltak; zsibongott, lélegzett, sürgött-forgott, lótott-futott, szaladt, sétált, andalgott, találkozott és elvált, elindult és visszatért, megtorpant és nekilódult az életnek a város.

A cukrászdából süteményekkel megrakodva kilépő asszony megnyugodva látta, hogy a kislány ott áll, ahol megígérte: a Villanyrendőrhöz vezető lépcső lábainál. Kézen fogva elindultak. A kislány a sarokról visszanézett a tárt ajtajú kalitkára, amelyben nem ült már senki. Érezte, hogy a múló idő elmossa majd a város emlékezetében a Villanyrendőr alakját és a valószerűtlen jelenetet is. Tudta, hogy a nevek – mint a temetők fejfáin lévők – túlélik viselőjüket. Tudta, hogy a Villanyrendőr neve akkor is élni fog, amikor a magasban lévő üvegkalitkának már a helye sem látszik, amikor nem emlékszik már rá senki. S ott, abban az utolsó pillantásban, amelyet az üvegfülkére vetett, benne volt az ígéret, hogy ő nem felejti – és nem engedi másoknak sem, hogy elfelejtsék.       

(Megjelenés helye: Miskolci legendák - Kossuth Könyvkiadó Bp., 2009. A fotó a Miskolc a múltban facebookos csoport gyűjteményéből származik, köszönet érte!)