SCI-FI NOVELLA

A szőnyeg 

         De örülök, hogy találkoztunk! Hány éve nem láttuk egymást? Több mint húsz?! Mintha néhány napja lett volna csupán, hogy... Walter?! Csakugyan érdekel, hogy mi van Walterrel? Ó persze, persze! Összeházasodtunk azonnal az egyetem után... De mondd, ráérsz? Hosszú história ez! Van időd? Gyere, üljünk be valahová, és elmondom neked, mi lett Walterrel! Kérlek, ne szólj közbe, nem olyan egyszerű az egész, az elején kell kezdenem.

          Tulajdonképpen csak az utolsó két év az érdekes, a többit néhány mondattal elintézhetem. Walter és én bennmaradtunk a tanszéken, összeházasodtunk... Albérlet, hét szűk esztendő... Walter külföldi aspirantúrája, nyelvvizsgái... Végül egy lakás, igaz, csak garzon, de az első önálló fészek boldogsága! Aztán egyenesbe jöttünk. Walter tudományos cikkei rendre megjelentek, külföldi lapok is hozták. Persze, te nem tudhatod, közben áttértél más területre. Gyermekünk, sajnos, nem lett. Eleinte rettentően bántott, aztán hozzászoktam. Tudod, ami sose volt – annak a hiányát nem úgy éli meg az ember, mintha mondjuk, elveszítettem volna egy gyereket. Walter rendes férj volt, jól keresett, kocsit vettünk, ékszereket, nyugati utak... A lakást elcseréltük egy nagyobbra. Pazarul éltünk, tele voltunk pénzzel és persze irigyekkel. De hát az irigyek jól jönnek, legalább folyton észben tartod, hogy vagy valaki!

          És akkor Waltert infarktus érte... Enyhe volt, szerencsésen túlesett rajta, de tudta, hogy vigyáznia kell magára. Addig talán föl se fogta, hogy az élete érték. Úgy döntött, lemond a cigarettákról, helyette kertet fog művelni. Vettünk a Sas-hegyen egy gyönyörű villát.

– Iszonyú, hogy az ember falak között éli le a napjait – mondogatta Walter –, lassan semmi köze a természethez, a természetes dolgokhoz. Ezt nem lehet sokáig büntetlenül tenni!

          Ó, a villa! Tágas, mondhatnám, hatalmas volt kettőnknek, a kertje is pompás díszkert, csak elhanyagolt állapotban. Walter lázba jött, prospektusokat nézett, kertészeteket járt, maga tervezte, hová mit ültet. Nem akart kertészt! Ásott, gereblyézett, pázsitot nyírt. Úgy törődött a növényekkel, mintha csecsemők lennének. Egyszer behozott a vacsorához egy kukoricaszemet, a tenyerébe fogta, ringatta, nézegette.

– Kihűl a franciasalátád! – figyelmeztettem tréfásan, de ő csak áradozott arról az egyetlen sárga kukoricaszemről. Hogy az a világ igazi csodája, a legtökéletesebb! Abba a pici szembe bele van táplálva, bele van programozva az egész másfél méteres növény! Belezárva a kukorica szára, levelei, címere, termése. Évezredekig megőrzi az a szem a programot, sohase téveszti el, nem lesz belőle se tulipán, se fenyőfa, csak kukorica! S ezt az 'üzenetet' továbbadja valamennyi új szemnek, és csak az kell hozzá, amit a természet ad: föld, eső, napfény. Na, mondtam magamban; Walterből valóságos Rousseau lett, vissza a természethez... De inkább ez, mint a második infarktus. Hallgattam hát a beszédét, és bár evidenciákat mondott, néha lenyűgözött.

          Közben anyagilag is helyrezökkentünk, telt rá, hogy bebútorozzuk a villa valamennyi szobáját. A vásárlások közben Walter belebolondult a régiségekbe, mindenfélét beszerzett kereskedőktől, antikváriumból, hagyatékból, az Ecseriről. Megengedhettük magunknak, hát mit bántam én?! 

          Egyik nap óriási, henger alakú csomaggal tért haza. Különös izgatottsággal fejtette le róla csomagolópapírt. Egy hatéves, aki a születésnapi ajándékát bontogatja! Előbb a növények, a kert, aztán az ócskaságok: kandallócsempe, szamovár, komód, szekreter, fríz... mit tudom én, miféle célt szolgáló tárgyak... A henger alakú csomagból egy rettenetesen kopott, foszladozó szőnyeg került elő. Nem mondom, új korában gyönyörű lehetett, tele csodálatos ábrákkal, színekkel, de hol volt az már! Megfakult, egybemosódott az egész – ráadásul csupa, csupa por! Sebaj, majd alaposan kiporolom! De Walter mérges lett:

– Még mit nem, tönkretenni a szőnyeget?! – Ő maga terítette föl a dolgozószobájába, aztán rá a szőnyegtisztító habot... Kuncogtam is: most debütál a házimunkával! Faggattam a szőnyeg ára felől, de nem árulta el. Jó borsos áron sózhatta rá valaki! Később aztán néhány elejtett szavából megtudtam, hogy a Keletinél vette egy szakállas illetőtől, akinek még a nyelvét sem értette - pedig Walter hat nyelven beszél tűrhetően... szóval kézzel-lábbal mutogatva alkudoztak... 

          Na, nem mondom, megvolt a saját külön véleményem az efféle régiségről! Teljesen más persze az oroszlánkörmös íróasztala... az öblös karosszékkel szinte tekintélyt sugároz... vagy a rokokó ülőgarnitúra! Annak bája van! De a szőnyeggel nem tudtam megbarátkozni. Talán mert Walter napról-napra több időt töltött vele. Azelőtt hétvégeken a kertet szépítgette, nyeste a díszcserjéket, öntözte a pázsitot, egyelte a sárgarépát – mert még egy pici konyhakertet is elkerített sövénnyel a villa kertjéből. De lassan elfordult a növényektől, jóformán minden idejét a szobájában töltötte. Pedig ha megjöttem az egyetemről, elegem volt a bezártságból, szerettem volna, ha kimozdulunk! Társaság, színház, hangversenyek... Egyszer benyitottam Walter szobájába, gondoltam, ráveszem legalább egy mozira, az archív filmeket mindig szerette. Képzeld, a szőnyeg ott feküdt üresen a szoba közepén! Hogyhogy üresen? Hát ezelőtt rajta volt az íróasztala meg a karosszéke. Most ezeket félrehúzta, a szőnyeg meg ott éktelenkedett középen! Jó, nincs érzékem a régiségekhez, jobban kedvelem a célszerűséget. Már ezt a látványt is furcsállottam, hát még amikor megláttam Waltert, kezében a szőnyegtisztító habbal! Megint a szőnyeget tisztogatta! Pedig az fakó maradt, bármit csinált is vele, és a rojtjai is elkoptak már. Nem mondom, valódi perzsa lehetett, de hány éve készülhetett már? Walter sápadtan, soványan állt a szőnyeg mellett, kezében a tisztítószer, mint akit rajtakaptak. Megsajnáltam. Csuda nagy akarat szorult belé, hogy eredeti állapotába akarja visszahozni ezt a szőnyeget.

– Majd én kitisztítom – ajánlottam, de kategorikusan megtiltotta, hogy hozzányúljak. Bezárta a dolgozószoba ajtaját, a kulcsot magával vitte, ha elment. Sose tett azelőtt ilyesmit, rosszul is esett. Akkor pedzegettem, hogy kihívom a takarítóvállalat embereit, tisztítsák ki nálunk, ha már elvitetni nem engedi. Szó sem lehetett róla.

– Walter újabb bolondériája – könyveltem el magamban, de nem sejtettem semmi rosszat.

          Fogadtam egy embert órabérben, aki rendbe hozta a kertet, ami már teljesen elvadult. Waltert egyáltalán nem érdekelte. Naphosszat a szobájában kuporgott, fogalmam sincs, mit csinálhatott. Eleinte azt hittem, újabb tanulmányt ír. Néhányszor benyitottam, de az asztalán nyoma sem volt papírnak, munkának. Walter mindig dühös volt rám ilyenkor. Egyszer, amikor beljebb merészkedtem, véletlenül ráléptem a szőnyegére! Ó, ha láttad volna a reagálását! Ez volt a casus belli! Rám rontott, ordibált, aztán hetekig nem szólt hozzám. Mindez annyira nem vágott össze az ő hűvös természetével! Komolyan aggódni kezdtem érte. Az infarktussal kezdődött, aztán úgy látszott, minden rendbe jön. Most meg itt ez a bolondéria, nyilván egy újabb betegség jele. Ha egyszer elkezdi az ember, nincs megállás... Próbáltam gyöngéden rávenni, hogy váljon meg a szőnyegtől – mert azóta változott meg, amióta a szőnyeg a lakásunkba került –, de ez olyan indulatot váltott ki belőle, hogy azután inkább kerültem a témát. Walter pedig engem került. A szobáját belülről magára zárta. Ha vacsorázni hívtam, háromszor kopognom kellett az ajtón, mint valami házvezetőnőnek egy régi filmben.

          Minden módszert kipróbáltam, drágám. Vendégeket hívtam, levegőváltozásra akartam vinni – semmi sem használt! Éjfélekig égett a villany a szobájában... Belestem én még a kulcslyukon is! Tudod, mit láttam? Walter úgy ült a szőnyeg közepén, mint egy fakír. Karja keresztben, lába átvetve egymáson. Egy láthatatlan pontra meredt a levegőben, mint akit szuggesztió ejtett rabul. Valamit suttogott is, de olyan halkan, hogy nem értettem.

Nem mertem senkinek szólni, pedig rengeteg orvos barátunk volt, de ismertem Waltert, tudtam, ha megneszeli, akkor teljesen megromlik köztünk a kapcsolat. Ráadásul a pénzforrásaink is apadni kezdtek. Waltert már nem érdekelte a munka, nem írt tanulmányokat, szakcikkeket, nem fogadott el külföldi kiküldetéseket, otthon se dolgozott. Sejtettem, hogy a bolond szőnyegét babusgatja a bezárt ajtó mögött. Álkulcsot csináltattam a szobájához. Reggel együtt mentünk dolgozni, aztán én hazaugrottam. Kinyitottam a szobáját, bementem. Persze ráléptem a szőnyegre, hogyne léptem volna – igaz, az utcai cipőmet levetettem. Walter kiszámíthatatlanul reagált volna, ha a lábnyomaimat szeretett szőnyegén meglátja. Nem is tudom, mit akartam... Valami titkot sejtettem én abban a szobában, a szőnyeggel volt valami, ami Waltert ennyire megváltoztatta. Fölemeltem a sarkait, megforgattam. A fonákján is halvány mintát láttam, érdekesen csavarodó, kifakult ábrákat. Ne nevess, de én leültem a szőnyeg közepére. Föl kellett idéznem a helyzetet, amelyben Waltert láttam, hogy kitalálhassam, mi a csodát keresett a szőnyegen a levegőbe bámulva, órákig, sőt napokon át! Ülök a szőnyeg közepén, bámulok a levegőbe, persze semmi sem történt, nem éreztem semmit. Legföljebb ijedtség fogott el, szorongás attól, hogy talán én is bolond vagyok, vagyis hogy Walter bolond, annak kell lennie, ha képes ezt csinálni már hónapok óta.  

        Néztem a szőnyeget, rettenetes, hogy ez az ósdi rongydarab teszi tönkre a férjemet! Ahogy bámultam, az volt az érzésem, hogy a fakó ábrák a szőnyegen hirtelen jelentéssel teltek meg, valami ismeretlen írás rejtjeleit véltem fölfedezni bennük. Az egész csak egy pillanatig tartott. Már-már kimentem a szobából, aztán magam se tudom, miért, odaléptem az íróasztalhoz. Papírvágó kés, rézmozsár a tollakkal, néhány levél... aztán... milyen furcsa, sosem tartotta kulcsra zárva a fiókját, és most igen.

          Néhány nap múlva csináltattam a fiókhoz egy kulcsot. A Walterét ugyanis nem találtam sehol, szerintem a nyakában hordhatta, de erről sem tudtam meggyőződni. Szinte nem is értünk egymáshoz, már hónapok óta nem éltünk házaséletet. Nem is sürgettem, vártam, míg a szőnyegkomplexusából kigyógyul.

Egyik délelőtt hazaugrottam –  kinyitom a fiókot. Hát mit találok benne? Nevetni fogsz, mert én is nevettem! Meséskönyvet! Az én komoly Walterem meséskönyvet rejtegetett a fiókjában! Az Ezeregyéjszaka meséit! Nagy kő gurult le a szívemről: hát erről volt szó csupán! Szégyelli szegénykém, hogy meséket olvas! De hát miért ne? Ki tudja, talán kimaradtak az életéből a mesék, aztán most valahogy fölfedezte, és bepótolja a gyerekkorát. Hát ezért hanyagol el mindenféle munkát újabban? Szegény kis bolondom, csakugyan olyan, mint egy gyerek. Megenyhültem iránta, meg is könnyebbültem. Karácsonyra veszek neki egy halom meséskönyvet, gondoltam. Csodálkozhat majd, hogy kitaláltam a titkos vágyát!

          Csalódnom kellett, pedig a leggyönyörűbben illusztrált, legdrágább mesekönyveket vettem. Walter gyanakodva nézett rám, mintha nálam nem lenne rendben valami.

– Mindig tudtam, hogy nagyon szerettél volna gyereket – motyogta zavartan. A könyvekhez hozzá se nyúlt. Nem értettem az egészet. Már majdnem kijött a számon, hogy akkor miért zárod el olyan gondosan az Ezeregyéjszakát... De még idejében észbe kaptam. Ki kell várnom, nincs más megoldás, ez a legjobb taktika egy asszony részéről. Ha szeretője lenne, azt is kivárnám, hogy ráunjon. A férfiak sokkal infantilisebbek bizonyos dolgokban, mint mi nők, legyünk hát türelmesek! És ha horgász lenne, meccsbolond vagy megszállott ezermester? Elnézéssel kell kezelnem, gondoltam.

          Az Ezeregyéjszaka ott maradt a fiókjában. Ezek szerint szándékosan tartogatta ott. A napok teltek-múltak, nem változott semmi. Esténként eljártam otthonról, Walter nélkül. Már nem is bántott az egész, nem vettem a szívemre. Amikor hallottam, hogy elfordítja a kulcsot, kaptam magam, fölöltöztem, taxit hívtam és irány valahová! Bíbelődjön csak a szőnyegével, ha kedve tartja!

Másoknak azt mondtam, hogy egy könyvön dolgozik, azért ül folyton otthon.

Hozzáedződtem kényszerű magányomhoz, nem is tettem szemrehányást neki. Sajnálkoztam rajta, mint egy menthetetlen betegen. Pedig akkor még mindig azt hittem, átmeneti az egész...

          Egyik nap aztán az Ezeregyéjszaka tetején egy zöld, bőrkötésű füzetet találtam. Ott lehetett addig is a fiók mélyén, de eszem ágába sem jutott belelapozni. Ilyenekbe írta a följegyzéseit, szokása volt, ha olvasott valamit, s közben eszébe jutott egy ötlet, akkor pár szóval feljegyezte. Belelapoztam a füzetbe, dátumok voltak benne és néhány mondat, aminek szerintem semmi értelme sem volt. Ilyenek, hogy „Ma lebegni kezdett, egészen finoman és egészen kicsit...” . Aztán egy másik napon: „Semmi. Meg sem mozdul” – meg effélék. Ezek szerint kísérletezik valamivel, bár az ilyesmi távol állt eddigi munkájától, de hát legalább dolgozik, gondoltam. A bejegyzések ugyanis egészen frissek voltak. A legutolsó két nappal azelőtt kelt: „Ma néhány másodpercre körülbelül egy méter magasságra emelkedett. Egy ideig így maradt, aztán az ablak felé indult, de nekiütközött az üvegnek. Visszatért a helyére... Azóta semmi.”

          Nekem ez szanszkritül volt, mondanom sem kell! De azért kíváncsiságból továbbra is bele-belenéztem, ha alkalmam adódott. Persze, továbbra sem értettem belőle semmit... „Pontban éjfélkor ismét sikerült! Előtte ablakot nyitottam. Három méter után vissza. Siker!!!”   

          Biztosra vettem, hogy krimit ír. Szegény Walterem, a végén ponyvaszerző lesz belőle! Ám valami megmagyarázhatatlan, rossz érzés költözött belém, és nem is hagyott el. Szerettem volna vele beszélgetni erről, de akkor el kellett volna mondanom, hogy kinyitottam a fiókját, elolvastam a följegyzéseit. Tudtam, hogy ezt nehezen bocsátaná meg. Ő tiszteletben tartotta mindenki világát, az enyémet is – cserébe nekem sem volt szabad behajóznom az ő felségvizeire. Márpedig ezt tettem. Halogattam hát a beszélgetést, de nem mondtam le róla végleg. A kulcslyukon át gyakran figyeltem őt. Legtöbbször a szőnyegen ült, szemét valami távoli pontra meresztette. A számomra titokzatos feljegyzések szaporodtak a füzetben, hol óriási felkiáltójelek jelezték, hogy az a valami sikerült Walternek, hol meg néhány szaggatott mondat a csalódását.

          Aztán egyik nap, mikor ki akartam nyitni a fiókot, valami megakasztotta, megrántottam, és váratlanul kizuhant az egész. Kiesett a meséskönyv is, tudod, az Ezeregyéjszaka legszebb meséi. Akkor még nem tulajdonítottam jelentőséget annak, hogy a könyv magától kinyílott. Hol szoktak a könyvek kinyílni? Ott, ahol a leggyakrabban forgatják. Mondom, a könyv kinyílva puffant le a földre. Fölemeltem, s egészen véletlenül megnéztem: A repülő szőnyeg. A papírlapokon látszott, hogy agyonolvasták őket. Összeállt bennem a kép: a szőnyeg, a följegyzések, Walter furcsaságai. Visszazártam mindent, és vártam, hogy hazajöjjön. Eldöntöttem, ráveszem, jöjjön velem orvoshoz. Ez már komoly, rabul ejtette egy rögeszme, ezért volt a sok bíbelődés, foglalatoskodás az ócska szőnyeggel!

Aztán mégis úgy került, hogy egy szót se szóltam neki. Olyan vidám volt aznap, derű és magabiztosság sugárzott belőle! Hónapok óta nem láttam ilyennek.

– Talán meggyógyul, talán nem is olyan komoly az egész – nyugtattam magamat. Ha Walter azt hiszi, hogy a repülőszőnyeget vásárolta a Keletinél olyan borsos áron, hát hadd higgye. Ha tanulmányt fog írni róla, hogy a mesék nem csupán kitalációk, hogy ez a mesetárgy létezik, hadd tegye! Fikció, hát fikció! Ki hitt Trója létezésében, míg Schliemann fel nem fedezte?! Nem rontom el az örömét, játsszon tovább! Egyáltalán, miért kell ebben valami rosszat sejteni? Az is lehet, azért nem szólt eddig, mert majd az eredménnyel akar kirukkolni. Mindig ilyen volt, kényes arra, hogy csak a ragyogó végeredmény kerüljön mások szeme elé, a hozzá vezető, megfeszített munkát elbagatellizálta. Azt tartotta róla, az az ő magánügye. Másokra csak az eredmény tartozik. Igaz, most nem rentábilis a dolog: óriási energiákat pocsékol efféle semmiségre! Hogyan is lehetne bebizonyítani, hogy EZ a szőnyeg AZ a bizonyos mesebeli repülő szőnyeg? Egyáltalán miféle bizonyíték létezhet ilyesmire? A szőnyeg mintája, leírása? Nem sokáig találgathattam, Walter valami olyasmit mondott, hogy meglátod, drágám, holnaptól minden más lesz, csak bízzál bennem! Azzal a szobájába ment. Én tizenegyig a tévét néztem, nála még égett a villany, amikor lefeküdtem.

          Másnap későn ébredtem, kilenc körül. Vasárnap volt. Walter még aludt. Megcsináltam a reggelit, aztán beszóltam neki. Nem válaszolt.

– Rendben van, aludjon még! – gondoltam, hiszen talán egész éjjel le sem hunyta a szemét.

          Délfelé aggódni kezdtem. Kopogtattam, zörögtem, de nem válaszolt. Az ajtaja belülről be volt zárva. Kimentem a kertbe, fölnéztem, a szobája ablaka nyitva. Be kellene mászni, megnézni, hogy mi van vele. Ott volt a kerti létra, oda is támasztottam, de nem mertem fölmászni. Rosszat sejtettem. Képtelen lettem volna egyedül elviselni a látványt. A gyomromban jelentkező görcsös, rossz érzés jelezte, hogy Walterrel valami jóvátehetetlen történhetett.

Áthívtam a szomszédokat, telefonáltunk a mentőkért, hiszen Walternek már volt egy szívinfarktusa. Az egyik fiatalember a szomszédból fölajánlotta, hogy bemászik az ablakon.

– Nincs itt senki! – kiáltott le, majd kinyitotta belülről az ajtót.

A mentősök dühösek voltak, hogy potyára riasztottam őket. Walter csakugyan nem volt sehol. Az ágya sem volt megvetve. És a szőnyeg! A szőnyeg sem volt sehol! A szoba kopárnak és hatalmasnak tűnt nélküle. Mindenki nyugtatgatott, de én már akkor sejtettem, TUDTAM, hogy valami rettenetes történhetett! Hová tűnt a szőnyeg?

          A rendőrségen faggattak, nem veszekedtünk-e, aztán meg csitítottak, ne keltsek pánikot. Talán önszántából ment el valahová a férjem, majd visszatér! Igaz, a belülről bezárt ajtó kétségkívül gyanús, de az ablakon nem látszik erőszakos behatolás nyoma, nem hiszik, hogy bűncselekmény esete forogna fenn. Így mondták! Walter negyvennyolc óra múlva sem került elő. Nyomatékos kérésemre diszkréten kerestették az egész országban, majd hivatalosan is eltűntként kezelték. Nehéz volt elérnem, hiszen felnőtt, oda megy, ahová akar.

Sehonnan sem érkezett felőle semmi hír. Az útlevele, az okmányai mind itthon maradtak. A rendőrségen biztatnak még, mondják, hogy évente több száz ember tűnik el, közülük sokan előkerülnek később, amikor már nem is számítanak rájuk.

Walter eltűnésének több mint két éve. Én tudom, hogy sohasem fog előkerülni!

Az Ezeregyéjszakáról, a zöld füzetben lévő feljegyzésekről nem szóltam senkinek. A szőnyegre azt mondták, ha olyan értékes perzsa volt, talán magával vitte a férjem eladni, vagy ellopta valaki, aki észrevette a nyitott ablakot.

          Én TUDOM, hogy nem lopták el. TUDOM, hogy Walter miként tűnt el a szobából... Csakhogy ki hinné el nekem, hogy a repülő szőnyeg létezik?

(Megjelent a Galaktika c. tudományos-fantasztikus folyóiratban)