Pele bácsi
Az 1880-as évek végén a vadregényes hámori
völgyben – épp úgy, ahogyan ma is –
állt egy tornácos, apró erdei lak, amit mindenki Pele ház néven emleget. A Pele
házban –
és körülötte – minden az egykori lakóról beszél. S
hogy ki volt ő? Egy – szinte mesebeli –
öregember, lobogó nagy hajjal és hatalmas, zászlószerű szakállal. Feltűnő
külseje, jellegzetes viselkedése miatt egyszer valaki azt mondta róla, hogy ha
a haját nézi, zongoraművésznek gondolja; ha az arcát látja, német tanárembernek
véli; a szakálla alapján megesküszik rá, hogy rabbi; a heves taglejtéseiből
ítélve karmesternek tűnik; ha meg beszélni kezd, akkor viszont egy
anekdotázgató vidéki nemes kel életre benne; ellenben ha csak ruganyos
izgés-mozgására figyel, akkor megesküszik rá, hogy táncmester.
Ez a különös öregember átvezette a
kertjén a Szinva patak sekély erecskéjét, s egy magafaragta pici vízimalmot
állított rá. Két apró hidat is épített az ér fölé: az egyiket Kossuth apánkról,
a másikat a nagyságos Rákóczi fejedelemről nevezte el. A fejedelmi híd mögött
újabb malmot fogott szolgálatba, egy kalapács (hámor)-szerkezetűt. S hogy a
kert másképp is őrizze a nagyságos fejedelem emlékét, hát a Szinva eret egy
helyen tavacskává növelte, mit elnevezett Marmara (Márvány-) tengernek, s a partjára,
mit Rodostónak hívott, odaállított egy ugyancsak magafaragta árva gólyamadarat.
Hajlott kora ellenére hihetetlenül tevékeny volt
és szokatlanul fürge mozgású – hetvenen felül is
átugrotta a patakot pisztrángozás közben, s fél kézzel is képes volt a csónakját
a tó közepére hajtani. Nem csoda hát, hogy a gyerekek Pele bácsinak nevezték
el. S egy idő után nem csak ők, de a felnőttek is így emlegették –
s ebben szeretet és elismerés volt: az idős úr nemcsak a temperamentumával, de
azzal is rászolgált a becenevére, hogy úgy szerette s ismerte a természetet,
ahogyan akkoriban is, s azóta is csak kevesen.
Mert
a fürge, különös öregúr, a környékbeliek ’Pele bácsija’ nem volt más, mint maga
Herman Ottó, a híres természettudós, néprajzos, nyelvész, régész, parlamenti
képviselő, számtalan híres tanulmány és könyv szerzője, ’az utolsó magyar
polihisztor’, ahogyan őt tudós kortársa, Lambrecht Kálmán nevezte.
Abban
az erdei házikóban, a Pele házban –
hol sok időt töltött tavasztól őszig –
megvolt minden, ami egy nagy tudós számára szükséges és elégséges: papírosok,
pennák, horgászbotok, természetjáró felszerelések, szerszámok, könyvek. A
falakon fokosok, balták, cserepek, hálók, a vitrinekben kitömött madarak –
s az íróasztal fölött Kossuth arcképe és egy koporsójáról való babérlevél.
S
ha pókok, rovarok, bogarak társbérlőnek jelentkeztek, nem küldte ám el őket, s
fizetséget sem fogadott el tőlük –
hanem vigyázott rájuk, mint édes gyermekeire. Meggyógyította a sebesült
teknősbékát, amelyiknek a páncéljából letört egy darab, s meg nem zavarta volna
kedvenc viperáját, mikor szokásává vált az egyik ablakban napozni. Óvatosan
nyitotta mindig az ajtaját, s lehajtott fejjel közlekedett rajta át, mert egy
keresztes pók az egyik ajtófélfán ütötte fel a tanyáját, s ő a világért sem
tett volna kárt a mesteri módon szőtt hálóban.
Egyszer az történt, hogy néhány –
kincset remélő – rabló betört a híres
tudós lillafüredi kis házába. A napilapok –
a sajtó már csak ilyen – rögtön világgá
kürtölték az eseményt. Aki ismerte belülről is Pele bácsi erdei házikóját, az
persze tudta, hogy a rablók álla leeshetett, amikor az ajtón belülre kerültek –
hisz nem volt ott semmi olyan, ami kincs lett volna az ő számukra. A korabeli
élclap, a Kakas Márton kapva kapott a
szenzáción, s megírta, hogy a gonosz latrok ellopták 424 keresztes pók hátáról
a keresztet s azonfölül még 234 póklábat is… De hogy a kárt szenvedett tudós
sem volt híjával a humorérzéknek, bizonyítja, hogy ő maga is beszámolt a
Budapesti Hírlap 1905. február 8-i számában a történtekről ezzel a címmel: "Herman Ottó villáját kirabolták".
Bármit
vittek volna is el a Pele bácsi ’villájából’, a legfontosabbat: a tudását, egy
hosszú élet megfigyelésének és munkájának eredményeit és emlékeit nem vehette
el tőle senki. Épp ez utóbbiak – az emlékek –
miatt tért vissza ide Alsó-Hámorba, ahol gyermeksége nagy részét töltötte. Az
az igazság, hogy ha rajta múlik, akkor itt is születik, és nem Breznóbányán,
ahol valójában meglátta a napvilágot. Ötvenévesen ugyanis –
amikor megnősült – hosszan egyezkedett
az eskető pappal, tüntetné már fel az ő születési helyéül a borsodi fenséges
bükkerdőben meghúzódó Alsó-Hámort. De hiába magyarázott heves gesztusokkal, a
születési helyét csak nem sikerült megváltoztatnia, nem úgy, mint a nevét, mely
születésekor még Carl Otto Herrmann volt,
lévén családja a szepességi szászok közül való. Magyarul csak akkor kezdett
tanulni, amikor az édesapját Alsó-Hámorra helyezték bányaorvosnak. Az apa
minden szabadidejét a Bükkben töltötte: rajongott a madarakért. Ottó –
mert határozottan kikérte magának, hogy Károlynak szólítsák –
mindig elkísérte ezekre az utakra, szenvedélyévé vált az élővilág megfigyelése.
Hét lánytestvérével együtt úgy nőtt fel, hogy a lakásuk tele volt madarakkal. A
pintyek, csókák, szajkók mellett a kis Ottó kedvence a fürj volt, aki az ágya
alatt aludt, s minden reggel menetrendszerűen vonult az ágya mellé, hogy
elfogyassza kis gazdája kezéből a finom légyfalatokat.
Ahogyan
szaporodott Pele bácsi éveinek száma, ahogyan lobogó haja és szakálla
fehéredett, úgy bukkant fel egyre többször gondolataiban a sok régi emlék.
El-elmosolyodott, ha eszébe jutottak édesanyja korholó szavai –
„Te, kálvária latra!”. Pedig dehogyis volt ő olyan gonosztevő, mint a keresztre
feszített Jézus társai! Hát tehetett ő arról, ha nem bírt otthon ülni, mint a
hét lánytestvére, hanem helyette a Bükkben csavargott, fára mászott –
szét is szakadtak a nadrágjai a gallyaktól. Tehetett ő arról, hogy úgy vonzotta
az erdő, a madarak, a bogarak, hogy nem bírt nekik ellenállni? A természetben
mind a négy évszak gyönyörű, s lehetett nyár avagy tél, ő mindig talált
felfedezni s megfigyelni valót. Hát lehetett elképzelni jobb mulatságot, mint a
befagyott Hámori tó vizén csúszkálást a cipőjére kötött, csontból készített
korcsolyával? S mikor egy különösen zord télen az édesanyja eldugta a
csizmáját, hogy ki ne mehessen, hát mezítláb szökött ki, hogy nekifutásból újra
meg újra végigsinkózzon a jégen… Drágán megfizetett azért a
szófogadatlanságért: úgy megfázott, s olyan súlyos középfülgyulladást kapott,
hogy onnantól fogva nagyothalló lett – s öregkorára majdnem teljesen
megsüketült. Pele bácsi belenyugodott már ebbe, s úgy védekezett ellene, hogy
ha kérdezett is valakitől valamit, úgyis tudta, a választ nem hallja, hát
felelt ő sajátmagának, replikáit nagy kézmozdulatokkal kísérve. De gyerekként
fájt neki a fogyatékossága, s úgy védekezett ellene, hogy félrehúzódott, nem
beszélgetett senkivel. Kukának csúfolták érte –
s ő tűrte inkább, nem torolta meg a sértést, pedig erős volt, nem maradt volna
alul a verekedésben. Akinek meggyöngül valamilyen érzékszerve, annak –
talán a sors igazságtétele ez – kifinomul,
megerősödik a többi. A kis Ottó a látásával volt így: észrevette azt is, ami a
felületes megfigyelők előtt rejtve maradt. Amit a legcsodálatosabbnak talált,
az a különös átváltozás volt, ahogyan egy csúf hernyóból szépséges lepke lesz.
Szorgalmasan vitte haza a bábokat, s órákat ült mellettük, ámulva nézte, ahogy
gyűrt, nedves szárnyú lepkék bújnak ki belőlük, amelyeknek a szárnya lassan
kifeszült és gyönyörűbbnél gyönyörűbb színekben pompázott. A szeme úgy
működött, mint a legjobb fényképezőgép –
s amit látott, azt ügyes kezével lerajzolta vagy kifaragta.
A
legszívesebben abból a távoli gyerekkorból azt az időt idézte fel a Pele ház
lakója, ami minden magyar számára az egyik legnagyobb ünnep –
1848. március idusát. Csakhogy amíg a mi emlékezetünk számára a
történelemkönyvek, korabeli dokumentumok jelentik a forrást, Herman Ottó –
tizenhárom éves kiskamaszként – egész valójával,
szívével-lelkével élte meg azt. Mert a forradalmi hangulat nemcsak Pest utcáin,
de az egész országban – Miskolcon is –
érezhető volt. Herman Ottó az evangélikus líceumba járt ekkor, s egy
iparoscsaládnál lakott, hogy ne kelljen naponta Alsóhámorból bejárnia tanulni.
A líceum tanárai úgy fellelkesítették a diákokat, hogy azok elhatározták,
átfestik nemzeti színűre a karfákat és az őrbódékat, melyek a sárga-fekete
császári színeket viselték addig. Azonnyomban a piacra siettek, hogy a kofáktól
megszerezzék a trikolór színeit: az egyik meszet adott, a másik veres anyagot,
a harmadik zöldséget – s a tanulóifjúság
nemzeti színűre mázolt át velük mindent: a magyarságot hirdessék, ne a császári
elnyomást.
S
mert a trikolór színei égtek a kiskamasz szívében is, hát megszökött otthonról,
hogy beálljon a tüzérséghez ágyútisztogatónak. Egy kicsit meg is toldotta az
évei számát, amikor kérdezték. De a honvédszázad parancsnoka gyanakodva nézett
rá, s az apai beleegyezést kérte. Azt persze nem tudott mutatni a kiskorú
hazafi, így aztán nem vétetett fel a seregbe.
Amikor
a következő esztendőben elbukott a magyar szabadság ügye, keservesen zokogta el
a bánatát a fáknak és a madaraknak, mondván: ha ő ott lehetett volna, talán
másképp alakul a történelem. Az iskolai tanuláshoz többé nem volt kedve, s a
hallása is sokat romlott. A szülei úgy gondolták, legyen belőle lakatosinas, az
ügyes kezével jól elboldogul ott, akkor is, ha teljesen megsüketül. De amilyen
öröme telt a természetben, a százlábúak, pókok, sáskák, hernyók, madarak, békák
megfigyelésében, olyan sok bánatot okoztak a társai, akik a nagyothalló
lakatosinast folyton kicsúfolták. Így aztán otthagyta a miskolci
lakatosmestert, ott az alsóhámori otthont, s elindult a nagyvilágba, előbb
Korompára, aztán Bécsbe. Mindenütt kivívta a környezete csodálatát az élővilág
iránti érdeklődésével, amit előbb fura bolondériának gondoltak, de aztán
becsülni kezdtek az emberek. Szeretetüket jelezte az is, hogy tréfásan hol ’a
madaras Ottónak’, hol meg ’Wurmdoktornak’ (azaz a férgek doktorának) hívták őt.
Pele bácsi megsimogatta a szakállát és elmosolyodott, amikor ez jutott eszébe.
Az emlékezés különös dolog: az ember
hiába irányítaná, csapongva ugrál az időben és a térben, az egyik előhívja a
másikat, a másik a harmadikat, s felfűződnek egyetlen vékony fonalra, mint a
gyöngysor szemei. A Pele ház, a Miskolcot övező fenséges bükkös volt a fonal,
amely megidézte Herman Ottó emlékeit. Lám, már itt is volt a következő, amitől
könny futotta el a szemét. Az 1861-es esztendő, amikor ötesztendei katonáskodás
után a betegsége miatt rokkantnak nyilvánították, leszerelték és hazatérhetett!
Minden lépésre nagyot dobbant a szíve, hisz már maga sem hitte, hogy valaha is
szabadul a kétfejű sasos, címeres lobogó alól, hol tizenkét esztendőt kellett
volna hadiszolgálatban töltenie. A katonaszökevényeknek ugyanis ez volt a
kötelező penzuma. Őt pedig annak nyilvánították, csupán azért, mert a kötelező
sorozáson késve jelent meg.
Sohase
feledheti azt az örömöt, azt az izgalmat, amelyet érzett, mikor
Trieszt-Laibach, Pragerhof-Csáktornya, Monor-Buda-Debrecen után behúzott a
vonat a miskolci pályaudvarra. Még jóformán meg sem állt, ő már le is ugrott
róla, s indult gyalog haza, Alsó-Hámorba. A szíve majd kiugrott, amikor késő
este meglátta az otthonukat. Észrevétlenül akart megérkezni, de vén kutyájuk,
Tisza fölismerte, s rajongva ugrálta körbe, s ebnyelven adta hírül az
otthoniaknak:
–
Vau, vau… megjött, megjött a Kálvária latra!
Rég
nincs már Tisza kutya, s örök álmát alussza régen a kis szász asszony, aki őt a
világra hozta, mégis olyan elevenen ébred föl benne a jelenet, hogy érzi az
édesanyja ölelésének melegét, testének édes illatát. Azt, hogy mit jelent az
otthon, a hazaérkezés öröme, csak akkor tudja meg az ember, amikor messzire
viszi a sorsa. És őt vitte azután is, sokfelé. Bebarangolta az egész országot s
Európát is: hol a pókokat, hol a halászok életét, hol a madárfajok vonulását
figyelve. Azt mondják, hogy egy ízben, mikor a Balaton környékén járt
madárlesen, fura dolog történt vele. De nemcsak a kis epizód volt fura, hanem a
tudós külseje és viselkedése is. A fejére parafa kalapot illesztett, bozontos
nagy haja körben kilógott alóla, arcát majdnem teljesen eltakarta hatalmas
szakálla. A csizmái szinte derékig értek, a ködmönje alig látszott ki a vállára
akasztott szerelékek alól, melyek között volt elemózsiás tarisznya, különböző
méretű kulacsok, messzilátó, jegyzetfüzet stb. Így ült fel Tótszentpál
határában egy sűrű gallyazatú fa tetején a maga eszkábálta dúcra hajnalok
hajnalán. Ő, a fürge és nyughatatlan járású, heves mozgású ember képes volt
félnapokon át mozdulatlanul, lélegzetvisszafojtva figyelni leshelyeiről a
madarakat. Olyan moccanás nélküli, teljes koncentrációval üldögélt a fa
tetején, azt se vette észre, hogy a fa alatt lassan már egy tucat kanász meg
juhász gyülekezett, s keresztet vetve nézegetnek őrá fölfelé. Biztosra vették,
hogy a fura szerzet ott fönn nem lehet más, mint egy valóságos garabonciás!
Márpedig az nem jelent jót, mert a garabonciás diák –
tudvalevően – magával az ördöggel cimborál,
sárkányon lovagolva közlekedik, s rettentő viharokat meg jégesőt tud
rászabadítani a határra. De már csak megvédik a szülőfalujukat az ilyen bűbájos
ördöngöstől, tanakodtak az atyafiak, s abban maradtak, hogy ők bizony agyonütik
a beste garabonciást. De a magas fa hegyibe mégsem mertek utána mászni, hát
felkiáltottak hozzá, vallaná be, hogy ember-e vagy gonosz lélek. Csakhogy a
nagyothalló Herman Ottó mit sem értett a hozzá intézett szavakból, viszont
dühbe gurult, hogy elzavarják a madarait, s lemászott, hogy szétszélessze a
kompániát.
Azoknak
elillant a bátorsága, hogy szemtől-szembe álltak a garabonciással, s letettek
arról, hogy agyonüssék. Száz élete van az ilyen ördöngös teremtménynek, úgyis
visszajárna a lelke, gondolták, viszont ha a hajából meg a szakállából szereznek
maguknak egy-egy fürtöt, hát csodát fognak tudni tenni maguk is. Mert a
bűbájossághoz értő garabonciás haj- vagy szakállszőrzete meggyógyítja a birkák
kergeségét, növeli a tehenek tejhozamát, s gomb köré csavarva legyőzhetetlenné
teszi az embert. Elővették hát a bicskájukat, s úgy megmetszették a nagy tudós
szőrzetét, hogy egy hajkertész se tenné különbül.
Hogy
igaz volt-e ez az eset vagy sem, nem tudjuk –
az azonban bizonyos, hogy maga Mikszáth Kálmán is beszámolt róla az egyik
írásában.
A
feleségét is a madaraknak köszönhette Herman Ottó – s nem csupán azért, mert a
gólya hozta a feleségét is, mint minden rendes magyar újszülöttet akkoriban.
Történt, hogy a Vadászlap című újság egyik számában egy Fekete Izidor nevű
illető megható cikkben ecsetelte, mint lett öngyilkos egy stiglic. Herman Ottó,
ki jól tudta, hogy ez a kis énekesmadár –
a természetnek azon eleven órája, ki nyaranta pontosan 5 óra 58-kor trillázik
először – jól tűri a fogságot, szellemesen megkontrázta a
stiglic-öngyilkosságról szóló beszámolót. Csakhogy fellángolt a vita, egy
titokzatos Judith nevű nő ellentmondott a nagy tudósnak, megírván, hogy az ő
kedvenc csókája is tragikusan vetett véget életének. Herman Ottónak erre már
muszáj volt reagálnia, s a vita a lap hasábjain tovább folyt. Egészen addig,
míg véletlenül ki nem derült, hogy a titokzatos Judith álnév régi, erdélyi jó
barátja, Borosnyai Oszkár testvérét, Camillát rejti.
Hogy
a stiglic meg a csóka követnek-e el öngyilkosságot, nem tudhatjuk ma sem
biztosan, azt viszont állíthatjuk, hogy házasságszerzőnek igenis megfelelőek:
hiszen nélkülük sosem nősült volna meg ötvenévesen az addig megrögzött
agglegénynek tartott tudós. Az avasi evangélikus templom falai ma is emlékeznek
arra, hogy azon a napon, amikor Herman Ottó –
a nagyothallók módjára – olyan hangosan
mondott igent a pap kérdésére, hogy a pókhálók beleremegtek.
–
Tudod-e, Camilla, hogy milyen nehéz eset Ottó? –
kérdezgették a Herman-lányok az ifjú feleséget, ám ő tántoríthatatlan volt. A
mézesheteket persze itt, a fenséges Bükk tövében lévő házban töltötték. Néha a
hajnal is ébren találta Camillát, mert nem mert elaludni: nehogy a férje
bozontos nagy haja, zászlószakálla meggyulladjon a szájában felejtett égő
szivartól. S nemcsak buzgó éjjeliőr volt az ura szakálla, haja mellett, de a
lehetetlent is megkísértette érte. Ahogyan valamikor az édesanyának nem volt
könnyű dolga a féktelen, minden kalandra vállalkozó kisfiúval, úgy nem volt
könnyű a feleségnek sem az öntörvényű, heves természetű férjjel, ki idős
korában egyszer még párbajozott is. Képviselőként –
mert a nagy természettudós hét évig az országgyűlésben is hallatta a hangját –
egy alkalommal nyilvános szóváltásba keveredett Wahrmann Mórral, a parlament
első zsidó származású tagjával. Az volt a szokás akkoriban, hogy a felek az
ilyen kérdéseket párbajjal rendezik. Állt egymással szemben a két öregúr,
kezükben a megtöltött pisztoly, s egyszerre kérdezték a párbajsegédeket: „Lőtt
már a zsidó? Lőtt már a goj?” – merthogy Herman Ottó
akkor már szinte semmit sem hallott, öreg ellenfele pedig szinte semmit sem
látott.
Mielőtt végleg elborította volna a csönd
a nagy tudóst, a felesége levélben fordult Blaha Lujzához. Meghatóan ecsetelte
a férje kívánságát, ki a ’nemzet csalogányának’ ajkáról vágyta hallani az
utolsó dalt, mielőtt végleg megsiketülne. Blaha Lujza teljesítette a
kívánságot, s azon az estén az első, jobb oldali páholyban ülő öreg tudós felé
fordulva énekelte a szebbnél szebb magyar népdalokat. S valami különös lehetett
akkor este a színház levegőjében, mert nemcsak a szép, fiatal színésznő meg az
öreg tudós szeméből, de minden jelenlévőéből kicsordultak a könnyek.
Herman Ottó azonban jobb szerette a
nevetést, még akkor is, ha annak ő maga volt a tárgya. S a hámori völgy lakóit
gyakran késztette mosolyra az, hogy hétrét görnyedve óvakodott ki a Pele ház
ajtaján, nehogy kárt tegyen a pókhálóban, amit az arra repülő bogaraknak,
legyeknek szőtt nagy gondosan egy pók. Minden bizonnyal elterjedt a pókok
között is a híre, hogy milyen háborítatlanul lehet a Pele bácsi ajtajában
legyekre lesni, mert egy reggelen, mikor az öreg kinyitotta az ajtót, azt
látta, hogy szinte az egész nyílást fényes, hajszálvékony szálakból szőtt
gyönyörű pókháló-függöny takarja. Onnantól fogva nem is közlekedett többé az
ajtón át, hanem az egyik ablakon keresztül –
hová a viperája sosem telepedett napozni –
ugrált ki-be. Az emberek többségének minden pók egyforma: de ő háromszáznál
több fajtáját tartotta számon, s ismerte mindegyiket, akár a jó apa a
gyermekeit. Tudta, hogy a petékből kikelt farkaspókokat a hátán cipeli az
anyjuk, s ha néhány kispók leesett róla vagy csavarogni indult, a maga után
húzott fonalak mentén szépen vissza is talált rá. Megfigyelte s álmából
felköltve is le tudta rajzolni a pókhálók fajtáit.
Kíváncsisága, tudásvágya sohasem aludt
ki: hajnaltól késő estig képes volt jegyzetfüzettel a kezében rostokolni egy
bokorban, vagy hasalni egy tisztáson a hangyák életét tanulmányozva. De
szívesen szállt vonatra, s utazott más vidékre is. Szerették és megbecsülték
országszerte, hívták gyakorta és örültek neki, eléje mentek az állomásra. Egy
alkalommal az egyik kisvárosban egész küldöttség várta, mikor leszállt a
vonatról. Megtapsolták, aztán megkérdezték tőle, hogyan utazott. Az öreg tudós
azt felelte erre, hogy nagyszerűen, csak az volt a baj, hogy végig háttal ült a
menetiránynak.
–
Jaj, hát miért nem tetszett az úrnak helyet cserélni?! –
javasolták a vendéglátók, bár az ötlet már elkésett, mint eső után a köpönyeg.
Herman Ottó tölcsért formált a füle
mellett a kezéből, hogy jobban hallja, mit mondanak. Mikor megértette,
meghökkent, s tehetetlenül tárta szét a két kezét:
–
Helyet cserélni, helyet cserélni… Könnyű azt mondani… Hát kivel cseréltem
volna, kérem?! Hisz egyedül ültem a fülkében!
Visszafelé aztán egész küldöttség szállt
fel vele a kupéba, s eligazították, hogy jó helyre üljön. Annyi útravaló
elemózsiát adtak vele, hogy hazaérve megvendégelte belőle a Pele ház minden
lakóját: kit morzsákkal, kit csirkecsontokkal, kolbászdarabokkal, kit saláta-
meg paprikamaradékokkal.
–
Látjátok-e –– magyarázta nekik –,
a magyar embernél nincs vendégszeretőbb, sehol a világon! Úgy feltarisznyáztak,
hogy végigettem az egész utat, mégis temérdek ennivaló megmaradt! Legyetek a
vendégeim – s a zsebkendőjéből elővett néhány a
vasúti fülkében röptében elkapott legyet, miknek a nyakát azonnal kitekerte –,
elvégre magyar ember vagyok én is!
S valóban kevés ember volt magyarabb,
mint Herman Ottó, a világhírű természettudós, a legendás Pele bácsi; aki egy –
őt németül becézgető – szepességi szász asszony
anyatejével táplálkozott csecsemőkorában; aki tizenkét évesen még törve
beszélte a magyar nyelvet – amelynek aztán olyan mestere lett, hogy könyvek
garmadáját írta rajta. S úgy tudott írni az édes magyar nyelven még a pókokról
is, hogy aki asszony elolvasta azt, onnantól fogva nem sikoltozott, ha látott
egyet, s nem indított ellene seprővel hadjáratot, hanem valósággal
beleszerelmesedett.
Sok miskolci és sok más vidékről
származó csodálja meg a hámori völgyet, Lillafüredet, s a tornácos-mesebeli
Pele házat. A hangyák, gyíkok, bogarak, pókok száz meg száz embert látnak a kis
házikó ajtaján be- s kilépni. Csak egyvalakit nem látnak, nem láthatnak már
soha: a legendás, lobogó hajú Pele bácsit, ahogy hangos szavakkal, nagy
gesztusokkal magyaráz valamit. Nem látják, nem láthatják, ahogyan kitárja az
ablakot, s a korát meghazudtolóan ugrik ki a kertbe. Nem látják, nem láthatják,
ahogy kezét a szeme fölé tartva ellenzőként a hegytető fölött, az ég alján
kitárt szárnyakkal szinte mozdulatlanul repülő sasmadarat figyeli, míg az el
nem tűnik a horizonton. Nem látják, nem láthatják, amint egy pillanat múlva
lehajlik, hogy megcsodálja a – saját súlyának
sokszorosát cipelő – hangyakaraván
vonulását. S hogy megkönnyítse az apró munkáscsapat dolgát, az útjukban álló
kicsi földhalmot – mi arról árulkodik,
hogy vakond járt arra nemrégiben –
a két kezébe veszi. S így áll hosszan, meghajolva, a kezében a marék földdel. A
bogarak, pókok, gyíkok, lepkék, madarak nem látják, nem láthatják őt így már
soha többé – de mi, emberek igen. Csak oda kell
állni Munkácsy Mihály híres festménye, a Honfoglalás elé, s jól szemügyre venni
az ősz hajú, földet hozó szlávot. Abban
az öreg szlávban a nagy művész Herman Ottót, ’az utolsó polihisztort’, a miskolc-hámoriak
feledhetetlen Pele bácsiját festette meg.
(Megjelenés helye: Miskolci legendák - Kossuth Könyvkiadó Bp., 2009.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése