Sztari mama 
meg a negyven orosz

1945 tavaszán, amikor már hírlett, hogy jönnek az oroszok, Sztari mama felnyitotta a pitarban a pinceajtót, és lemászott a létrán.

– Majd akkor híjjatok, ha elmentek az oroszok! – intette a fiát, a menyét, meg az unokáját. Megigazgatta a kendője csücskét, aztán alámerült. Mikor leért, egy nagy kampós vassal alulról beékelte a pinceajtót, elvette a létrát. Odafönn meg rossz rongypokrócot húztak a lejáratra. Sztari mama a hetvenharmadikban járt akkor.

Jól berendezkedett odalenn. A pince jó nagy volt, a hordókban bor, néhány akós üvegben víz, krumpli, zöldség, mécses. Összkomfort azokban a szűkös időkben. Sztari mama elüldögélt ott békében, hálistennek nem hallatszott le semmi. Egészséges volt a pszichéje meg a kedélye, csak az oroszoktól félt nagyon. A vecsernye után mindig megbeszélték a rózsafüzér társulat asszonyaival a híreket. Azok meg iszonytatóak voltak. Hogy az oroszok megerőszakolnak mindenkit, egymás asszonyaival élnek, többel is egyszerre. Sztari mama a nemi erőszaktól menekült a pincébe. Telt-múlt az idő, volt egy kis agyérelmeszesedése, hát nem is tudta, hogy mennyi idő telhetett el. Bicsérdista volt, az a temérdek zöldség ott lenn bőven elég volt neki. Mi kell egy semmi kis öregasszonynak, akinek minden testgyakorlása az olvasón végzett fürge ujjgyakorlat?!

Majdnem ötven év telt, mikor Sztari mama rászánta magát, hogy előbújik. Ha megerőszakolnak, megerőszakolnak, gondolta. Az uramat is kibírtam, na, összeszorítom a fogamat most is. Gyorsan el is morzsolt egy rózsafüzért, mert a gondolatra kezdte alul valami kellemes melegen bizsergetni. Inkontinenciája lett szegénynek, de hát honnan is tudott volna ilyeneket?

Egy napig vesződött, míg a kampós vasat sikerült kiütnie. Belepirult, beleizzadt, közben folyton az oroszokon járt az esze. Lehet, hogy nem is olyan rosszképű férfiak azok. Meg aztán olyan öregek se lehetnek, mint szegény ura volt, amikor elvette. Ha azok lennének, elég volna nekik egy asszony. Ki tudja, hátha egy szép fekete, kerekképű muzsik várja odafenn. Mindig a feketék tetszettek neki, a boldogult ura meg veres volt, amíg élt.

Az is beletelt egy napba, míg a létrát a helyére állította. Nyögött, jajgatott, siránkozott, már-már feladta, de aztán az orosz muzsikra gondolt. Egy jóképű, bajszos kis fekete. Esetleg kettő. Őt aztán nem szólhatják meg, elbújt előlük, nem tehet róla, hogy épp ott lesznek, amikor kikívánkozik Isten szabad ege alá. A létratámasztásba belefáradt, lefeküdt aludni. Álmában orosz katonák masíroztak, daliásan őfeléje, Sztalin-gyertyák világítottak valahol messze, de ő nem félt, odabújt a legvállasabb katona melléhez. A következő napon felmászott a létrán, s gyönge, reszketeg fejével nagy nehezen fölemelte a pinceajtót. Irtózatosan nehéz volt, benőtte mindenféle gyom. A ház rég beomlott, letakarították az utolsó vályogtégláig. A falu meg elnéptelenedett, üresen álltak a porták. Sztari mamáé is. A fia meg a menye rég meghalt, az unokája megnősült, s már neki is unokája volt valahol Amerikában, ahová 56-ban kimenekültek.

Sztari mama hunyorgott a fényben, először nem látta a házat, merthogy a szeme a pince sötétjéhez szokott. Aztán megint hunyorgott, s megint nem látta a házát. Elindult gyönge kis jércikelábain a maradék falu házai felé. A községházára ki volt írva, hogy Polgármesteri Hivatal. No, majd itten tájékozódok, gondolta Sztari mama, ez afféle hivatal, biztosan tudják, hogy mikor jönnek az oroszok. Kifújta az orrát a köténye szélébe, megigazította a kendőjét, bekopogott.

– Mi tetszik? – kérdezte egy szemüveges férfi az akták fölé hajolva.

– Én csak aztat érdeklődeném, hogy az oroszok... hol vannak az oroszok... És a szíve dobolva vert a mellkasában a várakozástól.

– Az oroszok? Hát nem látta mama a híradót?! Kiment az utolsó orosz katona is az országból... – a férfi fölnézett az iratokból és rámosolygott Sztari mamára.

– Az utolsó? – kérdezte elhaló hangon az öregasszony – Már egyetlenegy sincs?!

A férfi ingatta fejét:

– Hálistennek, nincs.

Sztari mama kitámolygott a hivatalból, gyenge lábai elvezették a pincéig. Lebotorkált a létrán, aztán leült az ócska fejőszékre, amit még frontkor levittek a pincébe. Arcát a kezébe temette és sírni kezdett. Nem tudni, mit siratott: az orosz katonát, az eltelt negyven évet, amit félhomályban töltött, vagy valami mást. Csak zokogott, zokogott felszabadultan.

(Megjelent Az aranykor vége c. novelláskötetemben a Felsőmagyarország Kiadónál 2004-ben)

Verseimet, írásaimat a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény védi, így azok előzetes engedélyem nélkül nem vehetők át, nem terjeszthetők semmilyen (sem nyomtatott, sem digitális) formában. 

A törvény teljes szövege itt található: 

http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=99900076.TV