2014. február 1., szombat

RÉSZLET KÉSZÜLŐ PSZICHO-THRILLEREMBŐL 2.


Ujj a csukott ajkakon

2.

     Kertészné szokás szerint korán kelt. Kikészítette a fiúk reggelijét a konyhaasztalra, gyors szemlét tartott az iskolatáskájuk fölött. Egy összegyűrődött füzeten kívül mindent rendben talált. A rádióban a hírek után azt mondták, szórványosan eső várható, így berakta a kézitáskájába az összecsukható esernyőt is, remélve, hogy nem lesz rá szükség. Semmi kedve sem volt a városba menni, de hát lejárt a személyije, ha nem csináltat újat, még megbüntetik. S ha már ott van, benéz a sógornőjéhez is, elmennek vásárolni. Régóta szeretne egy új szőnyeget a szobába a mályvaszínű ülőgarnitúra mellé, hát most szétnéz, mennyiért lehetne lecserélni a régit.
Egyetlen mozdulattal kontyba tűzte a haját, aztán kinyitotta a szobaajtót:
- Fiúk, ébresztő!
Kelletlen mormogás hallatszott az ágyból, aztán egy ’jaj, ne már’, ’megint reggel van’, de végül is kikászálódtak mind a ketten, a tizenegy és a tizenhárom éves is.   
- Kikészítettem a ruhátokat, a reggelit. Egyetek rendesen, a tízórait se felejtsétek itthon! Ha előbb érnétek haza, mint én, menjetek át nagyanyátokhoz! 
- Jól van, anyu, már vagy százszor elmondtad… - türelmetlenkedett a nagyobbik -, tisztára olyan vagy, mint egy papagáj.
- Nem inkább egy mamagáj?! – szólt közbe a kicsi. Ezen mind a hárman nevettek.
     A nevetés jó ízével a szájában lépett ki a kapun Kertészné. Az órájára pillantott. Arra már nem jut idő, hogy az anyjához is benézzen, pedig este még úgy tervezte. Ettől kicsit rossz érzés fogta el, de aztán megnyugtatta magát azzal, hogy Timike még úgyis biztosan alszik. A nagymama nem fogja felkölteni az óvoda kedvéért, az biztos. Végül is nem történik semmi, ha egy-két napot hiányzik.
     Az, hogy Timike nincs a nagymamánál, csak délután derült ki, amikor Kertészné átküldte a fiúkat a kicsiért. Először azt hitte, tréfálnak, de ők komolyan kitartottak amellett, hogy Timike már tegnap hazajött a nagyitól.
- Hogy mi?! – hüledezett Kertészné, s abbahagyta a bevásárló szatyor kipakolását. Homályos, rossz érzése támadt, s már indult is az anyjához, hogy tisztázza, mi ez az egész. Talán száz lépésnyire ha laktak egymástól, ami nagyon hasznosnak bizonyult, mert a gyerekek – tekintve, hogy az utcán alig volt forgalom – könnyen átszaladhattak a nagyanyjukhoz, napjában többször is.
     Körülbelül félúton találkoztak. Kertészné az anyjára pillantott, és látta, hogy ideges. Hogyhogy nem ért haza Timike? Hiszen tegnap nem sokkal ebéd után találta a kerítéskapura tűzött lapot az üzenettel, hogy hazament.
A két asszony értetlenkedve bámult egymásra. Egyikük sem értett semmit. Végigjárták a szomszédokat, az összes lehetséges helyet, ahová a kislány mehetett, de sehol sem tudtak róla semmit. Az anya az óvodában is érdeklődött, bár ő maga jelentette be, hogy a gyerek ezen a héten valószínűleg nem megy majd, ne kapja el a vírusos fertőzést, ami egymás után döntötte ágynak a kicsiket. Timikét az óvónő sem látta.

     A füzetből kilépett kockás lapot pár óra múlva a kukából bányászták elő, hogy megmutassák a rendőröknek. Kertészné anyja zöldséget pucolt az alkalmi levélen, amelyen a sárgarépa- és petrezselyem nyomai és a gyűrődések ellenére jól olvasható volt a Timike nagybetűs ákombákomjaival írt szöveg: 

 NAYGI HAZAM
ENTEM ANYUHOZ
OTHON FOGOKMA ALUDNI
PUSI TIMIKE

Egyéb árulkodó nyomot nem találtak. A kislány eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
A két asszony tele volt váddal és önváddal. Kertésznét az kínozta, miért is engedte el a gyereket, miért nem nézett be kedden – az előző napon – az anyjához; miért is engedte meg a kislánynak valaha is, hogy egyedül mehessen oda. Hogy lehet, hogy az anyja nem nézett a kislányra? Hogy-hogy nem jött át, meggyőződni, hogy valóban hazaért-e. Ez utóbbit már a nagymama is nagyon bánta. S amit a rendőröknek előadtak, tulajdonképpen maguknak mondták, magyarázták:
- De hát ez nem forgalmas utca, a gyerekeket itt nem kíséri senki. Az utcán szoktak árokcicázni, icikelni, labdázni. Mitől féltettük volna? Szabadon közlekedett, ha kedve volt, átment a nagyanyjához, ott is aludt. Élvezte, hogy kényeztetik.

     Timikét nem lehetett nem kényeztetni. A szép gyermekeket mindenki szereti. Öntudatlan magabiztossággal érzik, hogy bárkivel megkedveltethetik magukat. Timike a szőke göndör fürtjeivel, seprűs szempilláival, kecses kis végtagjaival olyan volt, mint egy angyal. Angyalságának minden előnyét élvezte, lubickolt a felnőttek szeretetében. A bátyjai is imádták, a korkülönbség és a nembéli különbség miatt talán meg sem született bennük a testvérféltékenység kínzó érzése. Meg aztán a kislány maga is sokat tett azért, hogy szeressék. Tanulékony volt és kedves. Megfigyelték már, hogy vannak különösen kedves gyerekek, s vannak olyanok, akiket olyan nehéz kedvelni? Mintha az előbbiek Ábel, az utóbbiak Káin leszármazottai lennének. Ha lenne ilyen genealógia, Timike az ábeli utódokhoz, az Isten előtt kedvesekhez tartozott volna.
A falubéliekben persze nem vetődött fel ilyesmi. Ábelről és Káinról tudtak, hiszen a többség járt templomba (a rendszerváltás után azok is, akik addig nem). Ők egyszerűen azért kedvelték a kislányt, mert olyan volt, amilyennek a felnőttek szeretnék a gyerekeket. Timikét soha nem kellett figyelmeztetni, hogy köszönjön, ráadásul mindenkinek kezét csókolommal, amióta ezért a háziorvos felesége megdicsérte. Nemcsak köszönt, rá is mosolygott arra, akivel találkozott. A gyermekek mosolya pedig olyasmi, amit szinte lehetetlen nem viszonozni. (Úgy váltja ki az egykedvű vagy mogorva felnőttekből a visszamosolygás ingerét, mint a csengőhang a pavlovi kutyából a nyálmirigyek termelésének megindulását.)
Timike nemcsak szép és kedves volt, de szokatlanul okos is. Alig volt négyéves, mikor kiderült, hogy tud olvasni. Az épp újságot olvasó apja ölébe kuporodva egyszer csak megkérdezte, ki az a konferencia.
- Ez meg hogy jut eszedbe? – kérdezte Kertész meglepődve.
- Hát itt van leírva – mutatott az újságra a kislány -, hogy kon-ferenc-ia.
     Az apa odapillantott, a cikkben csakugyan egy konferenciáról volt szó. Hitetlenkedve kérte Timikét, olvasná tovább. A kislány megtette, az ismeretlen szavaknál kicsit bizonytalanabbul, akadozva, de egyébként hibátlanul olvasott.
     A család álmélkodott, de nem csináltak belőle nagy ügyet. Timikét minden érdekelte, mint általában a gyerekeket, ha nem szoktatják le őket erről a – felnőtteket sokszor fárasztó – tevékenységről. Gyakran kérdezte, hová mi van írva, lemásolta a betűket, számokat, vitte a bátyjaihoz: ’Ez mi?’ Ők pedig magyaráztak a húguknak.
     Amúgy sem tudta volna megfejteni senki, hogyan állt össze az egyes betűk felismeréséből az olvasás tudománya a fejében. Timike – aki a legilletékesebb lett volna, akiben ez a csoda megszületett – tudott volna legkevésbé beszámolni róla. Ő nem érezte olvasástudománya csoda-voltát, egyszerűen csak használta ezt a megszerzett új képességét, ahol csak tehette. Így tett az írás tudományával is.

          A zöldséghulladék alól előkerült gyűrött papírlapon minden kétséget kizáróan Timike írása állt. A ’gy’ betűben mindig az ’y’-t írta előre. A girbegurba nagybetűket írásszakértő hasonlította össze a kislány által írt többi cédulával. Az azonosságukhoz nem fért kétség.
De ez már jóval később volt. Akkor, amikor Timikét megtalálták a szőlőhegyen, a fából összeeszkábált bódéban.
(...)


Verseimet, írásaimat a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény védi, így azok előzetes engedélyem nélkül nem vehetők át, nem terjeszthetők semmilyen (sem nyomtatott, sem digitális) formában. 
A törvény teljes szövege itt található: 
http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=99900076.TV    

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése