A titok
Nyakig zárt, csuklóig érő ruhákban járt
télen-nyáron. Az arca szép volt, szabályos angyalarc, két oldalán a mosoly
gödreivel. Haja csigákba göndörödő barna zuhatag, a válláig omlott alá.
Tekintetébe bele lehetett szédülni: a szemek ablakán át egészen a lelkéig
láthatott, aki belenézett. Sokáig senki sem nézett ezekbe a szemekbe. Zöld és
kék fények üzenetei cikáztak benne megfejtetlenül. Pillantása tétován
röpködött, mint a fáradt madár, s nem pihent meg egyetlen szempár tükrében sem,
nem nézte meg bennük gyönyörködve önmagát.
A
lány, a titokzatos, zárt ruhás lány nem szerette viszontlátni magát sem a mások
tekintetében, sem a kirakatok üvegében, sem a tükrök fényességében. Úgy
járt-kelt az utcán, az áruházakban, a postán, a hivatalokban, ahová útja vitte,
hogyha véletlenül pillantása önnön kecses tükörképébe ütközött, azonnal
elfordult. Testetlenül, láthatatlanul akart létezni. Otthonából, a kis garzonlakásból
száműzte a tükröket, a fényes üvegfelületeket. Az ablakok elől sohasem húzta el
a függönyt estefelé, ha lámpát gyújtott, mert a kinti sötét s a benti fény
tükörré tette volna a máskor láthatatlan üvegfelületet is. A fürdőszobájában
sem volt tükör. Gesztenyeszínű haját anélkül is meg tudta fésülni, az arcának
pedig nem volt szüksége semmi másra, csak tiszta vízre és szappanra.
Magányosan
élt évek óta.
Ezt
csak mások nevezték magánynak, az ő számára természetes állapot volt. Az
anyjára nem is emlékezett, pár éves volt csupán, amikor meghalt. Az apja
nevelte egészen egyedül. Ha voltak is nőkapcsolatai, a lány sose tudott róluk,
elintézte diszkréten, észrevehetetlenül. A régi otthonukban sem voltak tükrök,
csupán a fürdőszobában, a mosdó fölött függött egy. Az apja mégsem borotválkozhatott
vaktában.
Csuklóig,
nyakig zárt ruhái, blúzai miatt gyakran kikezdték az iskolában. Sohasem
vetkezett, öltözött a többiekkel: testnevelésből felmentett volt, az
osztálykirándulásokról rendre elmaradt. Egy idő múlva megszokták: senki sem kutatja
megszállottan a mások titkait. A főiskolán egy félévig tartott a többiek
kíváncsisága. Néhányszor csábították strandra, próbálták leitatni, nyaranta
durva célzásokat tettek a 'jólöltözöttségére', aztán békén hagyták. Csöndes
volt, finom, halk szavú, észrevétlen. A léptei nesztelenek, mintha lábai nem is
érintenék a talajt.
Egy
hónapja volt főiskolás, amikor meghalt az apja. Eladta a házukat, megvette a
garzont, s a többi pénzt a bankba tette aranytartalékként. Tanult és dolgozott,
dolgozott és tanult: így teltek a napjai. Este volt, mire hazaért a bezárt
szagú, csöndes lakásba, ahol nem várta senki.
Szép
volt, fiatal és magányos. Ő akarta így. Aki közeledett hozzá, azt mind
eltávolította. Volt, akit a tartózkodásával; volt, akit a hallgatásával; volt,
akit a szavaival. Mintha önmaga ellensége lett volna, került minden kötést,
kötődést, kapcsolódási lehetőséget. Szabad vegyértékei lekötetlenül lebegtek,
láthatatlanul sajogtak az egyedülléttől.
Miféle
titkokat rejthet egy-egy ember! Milyen közelség kell ahhoz, hogy a titkok zárja
felpattanjon, a lakatok lehulljanak, az ajtók kitáruljanak?! Lehet-e közel
kerülni ahhoz, aki elmenekül, elfut, eltaszít?! Vajon nem érdemesebb-e
elfordulni, megfordulni, hátra arcot csinálni, s elindulni az ellenkező irányba
az ilyen bezárt, lakatolt lelkű emberektől?
A
kérdések ott lüktettek már a levegőben, ott lüktettek valaki szívében. Férfi
volt, a harmincadik évében járt, sokat csalódott, sokat tapasztalt. De ilyet,
ilyet soha, mint ez a lány! Ha korábban találkozik vele, nem szán rá ennyi
időt: elszáguld mellette saját gyönyörét kergetve. De már túl volt az első
ifjúságán, már tudta, hogy a mohóságnak csömör a vége, s az álmoknak a
kiábrándulás. A
lány megragadta, fogva tartotta a képzeletét. Nyakig gombolt, csuklóig zárt
ruhájában olyan volt, mint egy bezárt könyv. Nem, nem is, inkább olyan, mint
egy soha ki nem nyitott, fel nem vágott, olvasatlan könyv! És a férfi olvasni
vágyott benne.
Nézte
a tiszta, szép, szabályos lányarcot, a gödröcskéket a ritkán mosolyra húzódó
száj mellett, a járomcsontok gömbölyűségét, az árnyékos szempillák mögött
fényekkel és színekkel morzézó, megfejthetetlen tekintetet. Nézte. Nézhette.
Szemben ült vele az irodában, ahová nemrég került dolgozni.
Külön
szobát kapott már, de nem tudott elszakadni a lánytól, aki – bár már tombolt a
nyár – mindig zárt ruhában járt. Finom, fehér selyemblúzán egyetlen gombot sem
nyitott ki, s a csuklóig érő ujjakat sem tűrte fel könyékig. A férfit izgatta
ez a zártság, ez a takartság, a selyem finom, hűvös fehérsége, s a blúz alatt pihegő, lélegző, magát fel nem
fedő leánytest.
Eltelt
néhány hónap, mire hazáig kísérhette. Aztán még sok-sok idő, mire kinyílt
előtte a garzonlakás ajtaja. A férfi úgy lépett be, olyan áhítattal, mint aki
templomba lép. A zárt ruhás, zárt lelkű lány olyan volt, mint a tévedésből
földön maradt szentek, vagy mint az emberhez nem szokott kismadár:
elrebbenhetett minden óvatlan mozdulatra.
A
liliomokat úgy adta át neki, ne érjen a kezéhez. Sose vitt még liliomot nőnek,
piros rózsákat szokott nagy csokorral, lila, buja orchideákat: büszke,
szerelemittas virágokat, amelyek színes nyelve profánul kiáltja világgá a férfivágyat.
A
liliomok áttetsző üvegvázába kerültek, s hogy halványzöld száruk hajszálerei
fölszívták az életadó vizet, s megindult bennük az élet keringése, fojtó, édes
illatot hintettek szét a szobában.
A
kanapén ült a lány, a fotelban a férfi. A kecses márványasztal hűvösén
ezüstfényű tálcán egy üveg vörösbor állt és két metszett, üveglábú pohár. Az
utcáról beszűrődtek a város mindennapi zajai, daktiluszok és anapesztuszok
lüktettek a villamosok, autóbuszok, gépkocsik zúgásában.
Beszélgettek.
A párbeszédek sosem arról szólnak, amiről a szavak. Azok csak felületek, simák
és könnyedek, láthatóak és érinthetőek. Mögöttük azonban ott a tömör, az
érinthetetlen, a láthatatlan belső, a lényeg, amely felvillan a szavak közötti
csöndben, az átforrósodott hangokban.
A
férfi tekintete a lányét kereste, s amikor megtalálta, úgy tartotta fogva, mint
kötéltáncos bűvöli a párját: el ne vegye többé a pillantását róla, mert akkor
lezuhan a mélybe. S a megbűvölt lány tekintete fogoly maradt. A férfi egész
valójában megrendült, húsa, csontja, sejtjei zengtek, daloltak, sikoltottak.
Némán könyörgött, némán imádkozott: és meghallgattatott.
A lány
kiürült poharát a tálcára tette, ajkán még ott vérzett a bor utolsó cseppje. A
szíve is vérzett. Tudta,
hogy a férfi, akinek a tekintetében a Vágy lakott, akinek pillantásából a
Szerelem sikoltott, nemsokára kihűlve, borzadva néz majd rá, s ostoba indokokat
dadogva örökre eltűnik az ajtó mögött. Tudta, hogy így lesz. Így volt mindig,
mindig így volt, valahányszor megkedvelt valakit, valahányszor szeretni
próbált, valahányszor szeretni próbálták. A próba sohasem járt sikerrel;
fájdalom maradt csak utána és üresség, néma kétségbeesés. De az még mindig
jobb, mint ez a reményteli, szerelmes tekintet, ez a hívogató, csalogató,
csábító vágyakozás, amely átsugárzik a férfi arcáról az ő arcára olyan erővel,
hogy ereiben gyorsulva kezd száguldani a
vér lüktető, sürgető ütemben!
Inkább a fásult, kérges
fájdalom, mint a Remény!
Fölállt
a kanapéról. A férfi tekintete követte a mozdulatot, gyönyörködve nézte a
lámpafény sugarában kecsesen felmagasló, formás sziluettet. A lány hosszú ujjú,
végig gombos fehér selyemruhát viselt. Ujjait a legfelső gombra tette.
Tekintete a férfiéba kapaszkodott még, de lassan megtört benne a vágy fénye, s
helyét elfoglalta a fájdalom. Kigombolta az első gombot. A férfi nézte őt,
nézte a szemében összeomló, szétporladó hegyeket, a sötétbe borult égboltot, az
elalvó máglyák tüzét.
A
lány ujjai már a második gombnál jártak.
Ó,
még nem, még nem szalad el! – gondolta magában. Majd a negyedik, az ötödik, a
sokadik után. Lassan, nagyon lassan nyitotta ki magán a ruhát, mint a borítékot
az, aki tudja: a levél tartalma rettenetes. Nem kellett lenéznie a testére,
hogy tudja, mi tárul föl a lámpafényben fehéren ragyogó selyemruha alól.
Pikkelyes, sebes, ótvarasan vastag, már-már nem is emberi, állati bőr. Olyan,
amelyet undorral érint még a tekintet is, nemhogy a kéz!
Nem
is emlékszik érintésre. Az anyja talán, ő biztosan, neki szeretnie kellett őt,
torzan, hibásan születettet: akinek felsőtestén egy krokodilénál szörnyűbb bőr
feszült, sajgott, izzott, fájt. Ritka genetikai hiba, nem lehet rajta segíteni.
Talán a bőrátültetés: a combjairól. De nincs annyi comb, nincs annyi bőr,
amennyi kellene! Mint egy nyakig zárt, csuklóig érő blúz borította őt ez az
iszonyat, amelynek az érintését még ő is elkerülte, látásától óvakodott. Ezért
nem voltak tükrök, tükröző felületek sehol. Ezért, hogy nem vetkezett le senki
előtt. Ezért élt egyedül. Ezért nem ért soha fürdés közben a felsőtestéhez.
Már
a melleinél járt a keze, a gombok gömbölyűn, hangtalanul pattantak ki a
gomblyukak hurkából… A lány behunyta a szemét, hogy megőrizhesse a férfi
szerelmes tekintetét, amelyet – tudta – úgyis nemsokára ellep az undor, az
iszonyat, az utálat. A bejárati ajtót ezért hagyta nyitva. Ezért vetkőzik most,
az elején. Ezért nem akarta, hogy eljöjjön hozzá a férfi. Már a ruha derekát
nyitotta, még néhány gomb és kész az egész.
A
város zajait elnyelte a benti csönd. Lélegzet sem hallatszott, csak a selyem
finom zizzenése. Aztán a lány, még mindig szorosra zárt szemmel lecsúsztatta a
vállairól a ruhát. Halott, fehér lepkeként hullott a finom selyem a szőnyegre.
Csönd.
Még nagyobb csönd.
Nem hallatszott az ajtó
nyílása, sem a csapódása.
–
Nagyon tapintatosan távozott – gondolta a lány, és hunyt szemei mögött
megindultak a könnyek esőcsöppjei, s alágörögtek a tiszta, kedves arcon.
Két
tenyér fogta gyöngéd zárójelbe az arcát, forró, puha száj itatta, itta fel a
könnyeit. Aztán két erős kar ölelte, szorította magához. Érezte csupasz
felsőtestén a férfizakó hűvös szövetét, kemény gombjait.
Aztán
a karok elengedték, s ő megriadt. Kinyitotta a szemét: a könnyek áttetsző
fátylán át látta, amint a férfi leveti a zakóját, nyakkendőjét, kigombolja az
ingét, s a drapp anyag alól kiragyog mellkasának barna bőre, sötét szőrzete.
A
lány állt, tekintetében óriásira nőtt a csodálkozás. A férfi nézte őt és
ragyogott.
Akkor
a lány erőt véve magán lefelé fordította a fejét, s megnézte önnön testét. A
szörnyű, pikkelyes, sebes bőr nem volt sehol! Két mellecskéjén, izmos karjain,
egész felsőtestén gyönyörű szép, sima, selymes bőr feszült.
Azon
az éjjelen megismerte a szerelmet.
Azon
az éjjelen nem hunyta le a szemét, s tekintetét nem vette le a sötét
férfiszempárról, amelyben ő maga tükröződött vissza. A hajnal is ébren érte. A
férfi aludt, s ő a testéhez simulva hallgatta az alvó lélegzetének ritmikus
neszeit.
Reggel
a férfi adta rá a ruhát. A nyakig zárt, csuklóig érő fehér selyemruhát. Minden
gomb bezárultát csók követte, minden csókot újabb csók.
Az
ajtóig csókolták egymást. Mint aki ismeretlen ételt kóstolt, s nem tud vele
betelni, nem tud jóllakni, nem tudja éhségét csillapítani. Aztán bezárult az
ajtó, s a lány tánclépéssel, dúdolva tett-vett a lakásban.
Néhány
óra múlva már a városban volt. Tükröket vásárolt, s hazavitette őket a csöppnyi
garzonba. A szállítót megkérte, szerelje fel őket. Minden szabad falfelületre
tükör került, a lakás hirtelen megnyílt, tággá és világossá változott, s mindenfelől
a fehér selyemruhás lány mosolygott a fehér selyemruhás lányra.
Akkor,
hogy egyedül maradt a tükrökkel, ujjait a legfelső gombra tette, s mohón
kinyitotta, és sietve bogozta tovább, tovább… Az ötödik gomb után megdermedt. A
ruha fehér selyme alól újra a régi, rút, durva pikkelyekkel teleszórt, beteg
bőre bukkant elő… Ájultan zuhant a kanapéra.
A
férfi talált rá délután. Az ajtó nyitva volt, az óvatosan lenyomott kilincs
engedett. A tükrök villogtak, jajgattak, tündököltek – a lány dermedten feküdt,
fehérnél halványabb arca akár a halottaké. Finom bőrén a ruhát a férfi
igazította meg, ő hívta ki az orvost is. Aggódva figyelte, ahogyan az értő kéz
kibontja a fehér selyemből a kedvesét, bársonyos bőrére helyezi a sztetoszkóp
ezüst korongját, majd megfogja a bal csuklót, számolja a szív pulzálását.
Az orvos injekciót adott,
ágynyugalmat rendelt, s elment.
A lány arra eszmélt, hogy valaki gyöngéden vetkezteti. Makacsul lefelé szegezte a
tekintetét, önmagára. A felsőteste újra szép volt, mint az előző napon. Ebből
tudta, hogy a férfi keze érinti, hogy ő van itt vele ismét. S tudta, ha újra
elmegy, ha elhagyja őt, akkor semmivé foszlik a varázslat: bőre beteg lesz,
pikkelyes, undorító, mint egy krokodilé.
Sugárzott
a lelke. Megérintette a szerelem örök, hatalmas, varázslatos titka. És
minden este, minden éjjel, minden reggel, minden délben, minden percben, minden
órában, minden napon, minden évben, egész embermértékű életében vele maradt ez
a titok.
(Megjelent Az aranykor vége c. novelláskötetemben a Felsőmagyarország
Kiadónál 2004-ben)
Verseimet, írásaimat a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény védi, így azok előzetes engedélyem nélkül nem vehetők át, nem terjeszthetők semmilyen (sem nyomtatott, sem digitális) formában.
A törvény teljes szövege itt található:
http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=99900076.TV
Köszönöm ezt az írást. Mindent elmondott arról, hogy a szerelem csoda. Még most is a hatása alatt vagyok.
VálaszTörlésNagyon-nagyon tetszett!!!!
VálaszTörlés