Jákob és Sára

       A Hősök terénél álló, hajdan gyönyörű, mostanra azonban már megrongálódott zsinagóga azt az időt idézi, amikor még eleven hitélet folyt a városban. A II. világ-háború előtt a tizenötezer tagot számláló hitközségnek három nagy zsinagógája, és emellett számos létesítménye – kóser húsboltja, rituális fürdője, azaz mikvéje – is volt.

          Élt valamikor a 19. század második felében a városban két fiatal zsidócsalád, amelynek az asszonyai ugyanazon a napon, ugyanabban az órában adtak életet első gyermeküknek. Szerencsére szomszédok voltak, bár a bábaasszony így is alig győzött egyik helyről a másikra szaladgálni. A két csecsemő szinte egyszerre sírt fel, ahogy a kinti világ hidegét megérezte, s egyszerre hallgatott el az édesanyja ölelésében. Mindkét hívő család a Bibliából választott nevet elsőszülöttjének: a kislányt Sárának, a fiút Jákobnak nevezték el.

A két gyermek összehozta a két családot, nem múlt el nap, hogy az asszonyok ne szaladtak volna át a szomszédba valamiért. Mikor a Sára anyja belázasodott, a Jákob édesanyja szoptatta meg; mikor meg ő  lett beteg, akkor a Sára édesanyja tette a mellére a kisfiút. Amikor zsidó szokás szerint körülmetélték a nyolcnapos kis Jákobot, Sáráék családja is együtt ünnepelt, örvendezett velük. Az asszonyok ráérős óráikban együtt hímezték a szombati kalács- meg mácesztakarókba a héber feliratot.

          A két gyerek együtt cseperedett fel, mintha nemcsak tej-, de igazi testvérek lettek volna. A szüleik meg gyönyörködtek bennük, s titokban arra gondoltak, milyen szépek is lesznek majd az esküvői hüpe alatt!

          A férfiak a munka után el-eljártak megnézni a Kazinczy utcában évekig épülő nagyzsinagógát, amit egy híres bécsi építész – Ludwig Förster – tervei alapján építettek. Látták, ahogyan napról-napra emelkedik az ég felé a háromhajós, hatalmas épület. Látták, ahogyan a mesterek a keskeny, íves ikerablakokat, meg a keleti és nyugati homlokzat rózsaablakait a helyükre teszik. Megcsodálták a fenséges építmény minden részletét, az ívelt, hármas kapuzattól a főhomlokzatot díszítő kőtábláig. Egyetértettek benne, hogy érdemes volt a hitközségnek a bécsi építészt felfogadnia, a miskolci zsinagógát a külhonból ideutazó zsidók is bámulni fogják.

          Amikor 1863-ban az először megnyílt zsinagógába mentek a legszebb ünneplő ruhájukban, nem sejtették, hogy éppen a zsinagóga miatt kapnak hajba, tönkretéve a két család addigi barátságát.

          A zsinagóga belső terét aranyozott öntöttvas oszlopok, lámpák, rácsozatok díszítették, a falakra keleti csillagmotívumokat festettek. De a tervező nem tartotta magát mindenben az ortodox hagyományokhoz: orgonát építtetett a zsinagógába, s már ez sem tetszett a hitközség sok tagjának. Az meg aztán végképp felháborította őket, hogy a Tóra-olvasó asztalt, a bímát nem a zsinagóga közepére helyezte, hanem a keleti falon lévő frigyszekrény elé. A díszes frigyszekrényben őrzött Tóra-tekercsek a legfontosabb vallási jelképek a hívő zsidók számára. A pergamenre írt szent szöveget recitáló hangon olvassák fel szombat délelőttönként a zsinagógában. A pergamentekercsek két fára vannak erősítve, hogy folyamatosan lehessen olvasni őket. A két fát ’életfának’ nevezi a hagyomány. A Tóra-tekercs értékes kegytárgy, amit ékes köntösbe ’öltöztetnek’, drága övvel öveznek, és földíszítenek. Olvasásának megvan az évezredes rituáléja, s ehhez az is hozzátartozik, hogy a Tóra-olvasó asztal a zsinagóga centrumában álljon. Ezt a hagyományt még a híres bécsi építész sem változtathatja meg – vélte felháborodva a Jákob apja. De Sára apja úgy gondolta, hogy attól még nem dől össze a világ, ha ezt-azt egy kicsit megváltoztatnak.

          A véleménykülönbség megrontotta a két család jó kapcsolatát. Egyre ritkultak az alkalmak, amikor összejártak, s miután a miskolci rabbit a sátoraljaújhelyi rabbigyűlés kiátkozta, és a zsinagógát átalakították a hagyománynak megfelelően, a Jakab meg a Sára apja már nem is volt beszélő viszonyban. A Sára apjáéhoz hasonlóan gondolkodó zsidók megalakították a maguk külön hitközségét.

          A két gyereket eltiltották egymástól, ami ellen ők először sírva ágáltak, végül belenyugodtak. Aztán, amikor eljött az ideje, Sára is, meg Jakab is mással állt a hüpe alatt, máshoz kötötte az életét. Nem sejtették, hogy kései leszármazottaiknak megadatik majd az, amitől őket megfosztották.

          Ahogy teltek az évtizedek, a hajdani vita feledésbe merült a két család leszármazottai között. Arra sem emlékezett már egy idő múlva senki, hogy valaha barátságban, aztán meg haragban voltak. Nem sejtette az a fiatal pár sem, amelynek egyik tagja a Jákob, másiké a Sára kései utódja volt. 1936 tavaszán fogadtak egymásnak örök hűséget. Szeretetben és békességben éltek, örültek az egy esztendő múlva megszülető kis Jákobnak, s a három év múlva őt követő kislánynak, akit Sárának neveztek el. A két testvér úgy szerette egymást, ahogyan valamikor az a régi két gyerek… Jákob el nem engedte volna Sára kezét, ha az édesanyja rábízta, hogy vigyázzon rá.

          Aztán a miskolci gettó tizenháromezer lakójával együtt bevagonírozták őket is, és Auschwitzba vitték. Mire odaértek, már csak hárman maradtak: a két gyerek meg az apjuk. Rövidre nyírt hajú, pattogó szavú, fényes csizmás SS-katona tépte ki Sárát az apja karjából, s indította a kéményes nagy épületek felé, amerre a többi öreg meg gyerek ment. Jákobot nem vette észre, csak akkor, amikor a kishúga után szaladt, hogy vigyázzon rá.

          Utoljára így látta őt az apjuk, ahogyan bandukoltak egymás kezét fogva Jákob meg Sára. Ahogyan ezrek meg ezrek, ők sem tértek soha többé vissza Miskolcra.

          Azt mondják, hogy a szombatra virradó éjszakákon néha, amikor az utcák elnéptelenednek, két kis alak álldogál kézen fogva a Zsinagóga udvarának kapuja előtt, ott, ahol a bejáratnál nagy tábla őrzi a holokausztban elpusztultak nevét. Valaki egyszer látta, ahogy a nagyobbik alak, a kisfiú fölmutatott a kőtáblára, és azt mondta:

          – Látod, az van oda írva, hogy „Ne ölj!” 

(Megjelenés helye: Miskolci legendák - Kossuth Könyvkiadó Bp., 2009.)  

Verseimet, írásaimat a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény védi, így azok előzetes engedélyem nélkül nem vehetők át, nem terjeszthetők semmilyen (sem nyomtatott, sem digitális) formában. 

A törvény teljes szövege itt található: 

http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=99900076.TV