Istár éneke Gilgameshez
Gilgames, égi bikát
teremteni én kértem Anu istent.
Visszautasított szerelem
mérge termi a bosszút,
halva kívántalak látni, ha
már ölemhez nem lök a vágy.
Tudhattam volna:
elpusztítod, ahogy Humbabát,
a cédruserdő őrét megölted
Enkiduval együtt.
Oh jaj, halva az égi bika,
s elfutott az én bikám
- isteni tehenének rózsás
tompora
márványhidegű s hágatlan
marad immár -
Mert tudd meg, Gilgames,
nem kell nékem isten, se ember,
csak tereád sóvárgok
isteni s emberi lény;
kit Aruru csak azért
gyúrt, hogy én fájjak.
S te a halhatatlanságot
sóvárgod? Füvét keresed?
Hát nem tudod, hogy ki
sohasem hal, abban
nem fonnyad a vágy, nincs
nyugta sosem,
szerelem rágja szívét és a
kínok hajnalra újraszületnek?
Ne riadj a haláltól, ne
görnyedj a földre,
ne tépd ruhád, se hajadat
gyökerestül,
tested felfaló férgek
nyüzsgése se riasszon:
enyh a halál néked – de
engem isteni létem
sose múló vágyakozásra
ítél teirántad!
Szánj meg hát, Gilgamesem,
nézd, könnyben úszik az orcám!
Jer két combom ezüst
harapófogója közé,
ott keresd az isteni
titkot: Um-napistit ne faggasd,
vénember ő. Nem virrasztás
s nem fű; istennő
szerelme adhat csupán örök
éltet.
(Megjelent a Parnasszus 2013/1. számában - http://parnasszus.hu/Products/Show/46)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése