Ahol a felnőttek születnek 

       

Másfél-két évszázaddal ezelőtt bűnnek számított a megfogant élet kioltása. Minden vallás azt tartotta, hogy az életet nem az ember, hanem a Teremtő adja, így hát elvenni is csak neki van joga. Nem volt olyan közösség, amely ki ne vetette, meg ne szégyenítette, büntetéssel ne sújtotta volna azt, aki magzatát elhajtotta. A gyermeket Isten ajándékának tekintették, a gömbölyödő hasú asszonyt áldott állapotúnak nevezték, és örültek a bő gyermekáldásnak. A kicsi gyerekek élettel töltötték meg a házat, a nagyobbacskák segítséget jelentettek a munkában, háztartásban, felnőve apjuk nyomdokaiba léptek, és gyámolították öreg szüleiket.

Megtörtént mégis, hogy a megfogant kis magzattól meg akart szabadulni az édesanyja. Aki lányfővel maradt úgy, az két rossz közül választhatott. Az egyik, hogy elviseli a közösség teljes megvetését, a szégyent és a – sokszor nyilvános – megszégyenítést, a kiközösítést, és azt, hogy bűnben fogant gyermekét fattyúnak tekintik. A másik, hogy keres egy angyalcsinálót, aki segít megszabadulni a nem kívánt magzattól, vagyis bűnnel próbálja láthatatlanná tenni a bűnt. Nem volt olyan települése Magyarországnak, ahol példa ne akadt volna mindkettőre. Úgy látszik, a szerelemvágy égetőbb tud lenni, mint a várható szégyen bélyege.

          Miskolcon is voltak olyan lányok, akikkel ez történt. A szégyenük  – bármennyire igyekeztek is titokban tartani – rendszerint kitudódott. A szerencsétlen teremtéseket kivetette a közösség; a megtévedt református vallású hajadonoknak az Avasi templom szégyenpadjára, ’fekete székére’ kellett ülniük, a katolikus leányzókat kiprédikálták a szószékről, és a zsidó lányok sem tudtak észrevétlenül megszabadulni méhük véletlen fogant gyümölcsétől.

          Esetüket elrettentő példaként még akkor is emlegették, amikor már régen a föld-anya köténye takarta be őket is, a szégyenüket is.         

          Ahogyan szép Katát a református, a megesett Mártát a katolikus, úgy emlegették a bűnös Juditot az izraelita családok.

          A 19. században már jelentős létszámú zsidó közösség élt Miskolcon. Önálló hitközséggel, imaházzal, temetővel, fürdővel, kóser mészárszékkel és céhekkel rendelkeztek, sőt néhány évvel a ’48-as forradalom kitörése előtt megnyílt Weisz Móric szeszgyára, majd nemsokára a Furmann testvérek téglaépítő üzeme is. Ám lett légyen vagyonosabb vagy szegényebb izraelitáról szó, egyik sem akarta, hogy előbb ajándékoz-za meg a lánya unokával, mint vővel. Elrettentésül a zsidó anyák elmondták azoknak a lányoknak a történetét, akik drágán megfizették a könnyelműségük árát. Ilyen volt a szerencsétlen Judit esete is.

          A szép zsidó lány odaadta az ártatlanságát egy forró éjszakán, és a szíve alatt megfogant egy kis élet. A legény, aki elcsábította, cserbenhagyta egy szó nélkül. Judit őrizte a titkát, bő ruhák alá rejtette gömbölyödő hasát, betegséget színlelt, hogy minél kevesebbet kelljen a többiek közé mennie. Éjjel, titokban szülte meg a gyermekét, és még mielőtt a kicsi felsírt volna, megfojtotta a tulajdon két kezével, majd elföldelte a kertben.

A világ elől sikerült eltitkolnia bűnét, de az Úr előtt semmi sem marad rejtve. Judit tudta ezt, azért remegett a hangja a menyegzőjén, amikor a vőlegényével együtt elénekelte a Ketubát, azaz az esküvői fogadalmat. A fiatal férfi látta a könnyeket a mát-kája szemében, amikor annak rendje-módja szerint lefátyolozta, és azt is látta, milyen reszketve járja körül őt hétszer a hüpe alatt, de azt gondolta, tapasztalatlanságában és megilletődöttségében ilyen félénk Judit. A zsidó hagyományok szerint az ifjú pár min-den bűne megbocsáttatik az esküvőjük napján, mert a lelkük egységes új lélekké olvad össze, Judit lelkében azonban maradt egy rész, amelyik nem elegyedett a zsidó Simo-néval… 

Az Eszterek, Leák, Ráhelek, Sárák, Zsuzsannák a történetnek ezen a pontján elfehéredve sürgették az édesanyjukat, mondja tovább - és az anyák folytatták… A lányok elborzadva hallgatták, mint hozott világra esztendőről-esztendőre egy-egy gyermeket Judit, akit aztán néhány nap múlva el kellett temetnie. Hogy szaggatta meg bánatában a ruháját, hogy emelte két karját az ég felé Simon, s hogy vágta le tövig a gyönyörű, göndör haját vezeklésül a bűnös asszony. Hiába volt minden, egyik kicsi sem érte meg a félesztendőt sem! Az anyák olyan érzékletesen írták le, hogyan ment el végső kétségbeesésében Judit a bölcs rabbihoz segítséget kérni, mintha ők maguk is jelen lettek volna. A rabbi tiszta, lélekig hatoló tekintetét kérdőn a bűnös asszonyra emelte, és Judit bevallotta a bűnt, aminek a súlyát nem bírta már egyedül hordozni. ’Bölcs rabbi, hát sosem láthatom felnőni a gyermekemet?’ – kérdezte zokogva.

- Mit felelt a rabbi? – türelmetlenkedtek ilyenkor az Eszterek, Leák, Ráhelek, Sárák, Zsuzsannák. És részvét szorította össze a szívüket, amikor meghallották, mit mondott a rabbi. Életben marad a gyermeke, de csak akkor, ha Judit nem csókolja meg őt addig, amíg fel nem nő, és az esküvője napja el nem érkezik. Ez az ő iszonyú bűnhő-dése, ezzel kell vezekelnie.

És Simon Judit, aki mindent megtett, hogy az az első ne éljen, most mindent megtett, hogy az a másik, akit már a szíve alatt hordott, éljen. Fél esztendő múlva kislányuk született. Hannának nevezték el, ez héberül azt jelenti: kegyelem, könyörület. Simon kényeztette-becézte a kis Hannát, és reszketett a félelemtől, hogy őt is elveszi tőle az Úr. De a kislány megmaradt, és nőtt-növekedett: Simon zsidóval madarat lehetett volna fogatni, úgy örült. Csak azt furcsállta, hogy a felesége soha nem csókolja meg a Hanna szép kis arcát, nem borítja csókokkal sötét, göndör haját, édes kis kezeit. Ha a kislány elesett, és lehorzsolta a térdét, beütötte a lábát, hiába szaladt az édesanyjától puszit kérni rá – az anyai csók tudvalevőleg a legjobb gyógyír az ilyesmire -, Judit soha nem teljesítette a kérést, akkor sem, ha a gyerek sírva könyörgött érte.

A szomszédok, a rokonok mind a Judit szemére hányták, milyen rideg, keményszívű anya. Simon védte őt egy ideig, aztán belátta, hogy igazuk van. Hát nem érzéketlen az, aki a láztól félrebeszélő, nagybeteg kislányát sem csókolja meg?!

- Kőszíved van, Judit! Gonosz vagy! – kiáltott Simon, de az asszony csak járkált föl-alá a szobában a kezeit tördelve, és nem vette ölébe a kislányt, hogy megcsókolja. Akkor sem tette azt, amikor a férje elűzte a házból. Simon nem tudott tovább élni azzal az asszonnyal, aki – úgy hitte – nem szereti a gyermekét. Nem anya az ilyen!

- Akkor hát soha nem látta többé a gyermekét Judit? – kérdezték az Eszterek, Leák, Ráhelek, Sárák, Zsuzsannák. S a szemükből záporoztak a könnyek, mire megtudták a történet végét. Hanna felgyógyult a lázas kórból, és idővel szép, hajadon lánnyá serdült. Úgy nőtt fel, hogy azt hitte, az édesanyja meghalt. Így mondta neki az apja, akinek a szemében csakugyan halott volt az az asszony, aki nem volt képes még akkor sem megcsókolni a gyermekét, amikor az láztól szenvedve félrebeszélt.

Eljött aztán a nap, amikor Hannát feleségül kérte a szomszéd utcabeli Náthán. Nagy esküvőt rendezett Simon az egyetlen lányának, ott volt az egész hitközség. Későn vették észre, hogy egy rongyos ruhájú, koldusféle asszony a menyasszony közelébe férkőzött, megcsókolta, azután élettelenül a földre rogyott. Akkor ismerték fel benne a szerencsétlen Juditot… 

Megborzongtak az Eszterek, Leák, Ráhelek, Sárák, Zsuzsannák, és néma fogadal-mat tettek magukban.

 Úgy esett, hogy amit példázatként a lányok fülének szántak, azt egy tizenéves fiú is hallotta. Nem csoda, hiszen Judit esete nem maradt a családi házak falai között, úton-útfélen, piacon, vásáron, imaházba menet szóba került. A kamaszfiú fejében meg-ragadt a történet, kiszínezte, apró részletekkel egészítette ki, olyan eleven, teremtő erővel, hogy néha már-már maga előtt látta Judit szép arcát, sötéten fénylő tekintetét, göndör hajkoronáját. Ha már eleget nézegette magában ezt az arcot, akkor elképzelte a gyalult deszkákból ácsolt, kicsi koporsókat, amint a földbe eresztik őket… Aztán maga elé vetítette a képet, amint a rongyos, beteg, koldusasszony kinézetű Judit áttöri magát a sokadalmon, hogy először és utoljára megcsókolja szép, menyasszony lányát – és ezt a maga festette képet mindig meg is siratta. Arra persze vigyázott, hogy a könnyeit véletlenül se lássa meg senki, még csak az kéne! Ha a Gömör megyei kis faluban, Serkén, ahonnan Miskolcra jött tanulni, szégyen volt egy majdani férfiembernek a sírás, hogyne lenne az a városban.

Juditra szánalommal és szeretettel gondolt, a történetben szereplő rabbit pedig csodálta éles eszéért, amellyel átlátott a bűnös asszonyon. Tudta ő, egy igazán bölcs rabbinak elég egy pillantást vetni valakire, hogy a lelkébe lásson. De vajon jó-e valakinek a lelkébe látni? Jó-e látni a vétkeit, a hibáit, és jó-e büntetést szabni rá?

Nem, ez a szerep nem neki való volt. Meg aztán úgy érezte, ha holtáig tanulmányozza a Talmudot, akkor sem lesz belőle igazán jó rabbi. Pedig a szülei ezt akarták. Éles esze volt, könnyen a fejébe véste a halachikus szabályokat, jól olvasott-írt héberül, sokszor elolvasta a Tórát, csak éppen nem ehhez volt igazán kedve. S ahogyan teltek a hetek, hónapok a városban, ebben egyre biztosabb lett.

A családjában olyan sokszor hallotta, hogy egy zsidó fiú számára nincs szebb hivatás, mint a rabbié. Eldöntött tény volt, hogy belőle az lesz, ezért is adták Miskolcra, ahol már 1786-ban zsidóiskolát alapított az izraelita hitközség, de jesivája – azaz rabbiképzője – még nem volt. Talmud Tóra iskolát is csak később, 1864-ben építettek a Kandia utcában, a valamikori csizmadia szín mellett. Igaz, egy Bródy Farkas nevű izraelita polgár már évekkel ezelőtt megalapozta az intézmény létrejöttét, mert a  végrendeletében komoly összeget hagyott a létrehozására.

Rabbi-szeminárium híján magántanfolyamon foglalkozott a héber tanulmányokkal már második esztendeje a serkei Klein kocsmáros fia. Tizenkét éves volt, de azt, hogy belőle sohasem lesz rabbi, egy felnőtt meggyőződésével tudta. A szüleinek azonban nem szólt erről egy árva szót sem, tudta, hogy az apai tekintély ellenében az ő szava csak egy gyermeké. Meg aztán annak is tudatában volt, hogy mindent megtettek érte: házi tanítót fogadtak mellé, gondosan nevelték, hogy majdan jó rabbi legyen. Az édesanyja is így akarta, márcsak azért is, mert az ő apja kántor volt. Reb Mayer Litvák Litvániából menekült a pogromok elől Magyarországra, és elmaradhatatlan kaftánjában gyülekezetről gyülekezetre járt énekelni. Ha náluk volt, akkor őt a térdére ültette, és ketten daloltak, közben a nagyapa a sarkával ütötte hozzá a ritmust, ő meg a tenyerével. Reb Litvák dicsérte a ritmusérzékét, és nevetve mondogatta, hogy ha megnő, szeressen mindent, ami jó és szép: dalt, bort és a lányokat.

Kár, hogy a nagyapa meghalt, amikor ő nyolcéves volt. Emlékezett rá, mások sajnálkoztak, hogy az Úr szabad ege alatt, Gyöngyös közelében az országúton, egy galagonyabokor alatt érte utol a halál reb Litvákot. Ő sajnálta, hogy a nagyapa nincs már, de ha már meg kellett halnia, mégiscsak szép, hogy vándorlás közben halt meg. Egyébként is, a nagyapa örökké úton volt! Azt a bokrot pedig, ahol örökre elaludt, biztosan ellepték a dalosmadarak, és énekkel búcsúztatták el ettől a világtól a dalos kedvű kántort. Szinte látta maga előtt a tengelicékkel, pacsirtákkal, rigókkal teli bokrot, és hallotta a madárdal-szimfóniát. Teljesen hihetőnek tűnt a számára, amit elképzelt, annyira, hogy vissza-visszatért hozzá gondolatban, s mindig újabb és újabb részletekkel színezte ki. Az édesanyja tizenegy hónapig mondta a kaddist, ahogyan az illik, de neki a kaddisnál sokkal jobban tetszett a fütyülő-daloló madársereg búcsúztató trillája.

- Nem lesz belőlem jó rabbi! – gondolta magában – Egy majdani jó rabbi nem gondol ilyeneket.

Azt persze nem tudta, hogy egy majdani rabbi miket gondol, de abban biztos volt, hogy nem olyanokat, amilyeneket ő, Klein, azaz Kiss Józsi. Hiszen a nagyapa sem rabbi volt, hanem kántor! Mosolygott, mert eszébe jutott, amit olyan sokszor hallott kisgyerekkorában tőle, bár érteni akkor még nem értette:

- A jó kántornak jó torok kell, tudod-e? A jó torkon kifelé árad az ének, befelé meg könnyen ömlik a bor. A jó kántor asztal alá issza az egész gyülekezetet – itt a nagyapa az öklével az asztalra csapott -, én pedig jó kántor vagyok!

Józsi tudta, hogy ez így van, és azt is, hogy nemcsak jó kántor, hanem jó ember is az ő nagyapja. Gyakran hallotta az anyjától, hogy amikor Sajószentpéteren egy szerencsétlen csavargót kenyérlopáson kaptak, és agyonverték érte, akkor Reb Litvák kölcsönkért egy rossz lovat meg egy szekeret, és éjnek évadján bevitte a nyomorultat Miskolcra, hogy a gyülekezet eltemethesse.

Azután, hogy ő maga is Miskolcra került, igaz, elevenen, nem úgy, mint az a félkegyelmű csavargó, gyakran eszébe jutott a nagyapja. Ha élne, akkor biztosan ki nem fogyna azoknak a történeteknek az elmeséléséből, amelyek vándorlása közben estek meg vele. Ő meg elmondatná vele újra meg újra, hogyan tanította móresre az egyik faluban az egyházfit az öreg zsinagóga udvarán. Mert Mayer Litvák nevetségesnek tartotta, hogy a hajdani, bibliai állatáldozatra hivatkozva, az Írásban szereplő kecskebak helyett a babonások a bűneiket ravaszul kakasokra és csirkékre ruházzák át, és őket áldozzák fel, mondván: „Helyettem kis madár”. Reb Litvák az összegyűlteknek előbb előadta, majd szemléltette is a böjt előtti, babonás szokást. Igaz, ő nem kakassal, hanem az egyházfival tartott bemutatót: két sovány bokájánál összefogva a magasba emelte a cingár embert, és háromszor megforgatta a feje fölött.

- Azután mi lett, nagyapa? – kérdezte ő kíváncsian.

- Szép kíméletesen bántam vele, letettem a fűre. Igaz, akkor már nem volt se holt, se eleven. Most is ott fekszik, ha azóta fel nem kelt – nevetett a kaftános, pajeszos öreg zsidó.

- Jaj, édesapám, ne traktálja már bolondságokkal a gyereket! – kérlelte az édes-anyja. Pedig ő mindennél jobban szerette a nagyapa történeteit. Érezte, hogy ők ketten ugyanolyan anyagból vannak gyúrva, a lelkük mélyén egyformák, mint két tojás, akkor is, ha évtizedek választják el őket egymástól. Ó, ha élne még az öreg, akkor megkérdezhetné tőle, mit tegyen! Mit tegyen, ha a szülei rabbit akarnak belőle, ő maga pedig nem akar az lenni? De vajon tudja-e, mi akar lenni? Mert valamit nem akarni, az még nem elég, az még csak a tagadás. Márpedig a nem, bármilyen hangosan szólaljon is meg az ember szívében, mindig gyöngébb, mint egy halkan elsuttogott igen.

          Az igen is formálódott már benne régtől. Hétesztendős korától, vagy még előbbről? Kellett hozzá a nagyapa dalos kedve, és kellett hozzá a serkei református pap, Almási Balogh Sámuel. Annyi könyve volt, hogy beborította a szobája falait, annyi könyve, hogy a kis Józsi azt gondolta, annyi nincs is a világon. Almási Balogh nemcsak lelkész volt, hanem író és irodalomértő ember is, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Neki köszönheti a könyvek, az irodalom világát. Almási Balogh Sámuel figyelmét megragadta az eleven eszű Klein Józsika, beengedte könyvtára paradicsomába, és örömmel nézte, ahogyan a kisfiú belemerül az olvasásba, elfelejtve a külvilágot. Tőle tanulta meg szeretni az irodalmat, kiválasztani a jó könyveket. Úgy beszélgettek ők ketten a magyar költészetről, Petőfiről, Tompáról és Goethéről, Schillerről, mintha egyenrangú társak lennének. Tízéves korára annyi verset olvasott a kis Józsi, amennyit más talán egész életében nem. A sorok ritmusa, a szavak dallama, a rímek csengése olyan gyönyörűséges volt a fülének, mint a nagyapa szép énekei: a Shabat Salom vagy a chanukai Maos Tsur.

A zenében költészet van, és a költészetben zene. Sőt, a költészetben ott van a képek világa is. Hogy legyen ő rabbi, amikor sajnál minden percet, amelyben nem az irodalommal foglalkozhat? Hogy legyen ő rabbi, amikor a Talmudnál jobban elbűvölik a versek? De hogy legyen valami más, amikor az apai akarat kijelölte az útját?

Eltelt egy újabb esztendő, és ő még mindig a héber tanulmányokat folytatta Miskolcon. Ezerszer elhatározta, hogy amikor hazamegy Serkére, megmondja az apjának, nem folytatja tovább. Ám ha a szigorú, barna szemekbe tekintett, meghaltak benne a szavak. Klein István elvárta a fiától az engedelmességet, és örült, hogy jóeszű, okos gyermekkel áldotta meg a Teremtő. Ezért is engedte, hogy a helybeli lelkészhez járjon, hadd tanuljon ott is; egy rabbinak mindent meg kell ismernie. Józsi ez utóbbiban egyetértett az apjával, de egész valójával tiltakozott az ellen, hogy rabbi legyen. Almási Balogh Sámuel ajánlotta ugyan a szüleinek, hogy ne jesivába, hanem világi gimnáziumba járassák – Serkéhez közel ott volt a rimaszombati líceum; de Klein István hallani sem akart róla. 

Egy őszi estén Józsi azzal az elhatározással feküdt le miskolci szobájában, hogy mindenképpen megkérdezi a nagyapját, mitévő legyen. Reb Mayer Litvák csodálatos ember volt, művész, világvándor, szabad lélek; bármit tanácsolna is, ő megfogadná.

- Az nem számít, hogy már nincs az élők között – kamaszfejjel ezt gondolta -, azért valahogyan csak tud segíteni. Annyira biztos volt ebben, hogy szinte jókedvűen aludt el. Majd megtalálja a módját az ő furfangos nagyapja, hogyan segítsen rajta.

Meg is találta. Aznap éjjel álmában meglátogatta az unokáját. Kék kaftánjában, süveggel a fején, pajeszosan, szakállasan, mosolyogva állt meg előtte, s azt kérdezte:

- Mi a baj, unokám?

Válaszolnia sem kellett, mert a nagyapja olvasott a gondolataiban, belelátott, mint Simon Judit lelkébe a csodarabbi.

- Azon gondolkodsz, hogy rabbi legyél-e vagy sem?

Erre sem volt ideje felelni, Reb Litvák már folytatta is:

- Ha ez a kérdést felteszed magadban, akkor megvan a válasz is. Aki megkérdezi, hogy rabbi legyen-e, az ne legyen rabbi.

A nagyapja ezután eltűnt, de az utolsó mondat ott maradt utána reggelig. Józsi erre ébredt reggel, erre a mondatra. Egyszerre hallotta kívülről és belülről: a nagyapja hangján és a saját magáén. 

Akkor már tudta, sosem lesz belőle rabbi. Megvolt már a nem, és megvolt az igen is. Más ő nem lehet, mint költő. Ez a bizonyosság olyan erős volt, hogy meg nem rendít-hette benne semmi. Tudta azt már akkor, amikor a legelső verset elolvasta az Almási Balogh Sámuel Petőfi-kötetéből. Tudta, csak nem tudta, hogy tudja. 

Nem félt már az apja szemrehányó, szigorú tekintetétől, haragjától. Nem bántja meg az apját azzal, hogy engedetlen gyermek lesz. Már csak egy kicsit kell várnia, és felnőtt lesz.

S eljött az a nap is: 1856. december 1-jén bár micvá lett, azaz a ’parancsnok fia’. Tizenhárom éves és egynapos korukban így nevezik a zsidó fiúkat. Addig gyermeknek számítanak, az édesapjuk felel értük. Ha hibáztak, vétkeztek, bűnt követtek el, az apjuk viselte érte a felelősséget, onnantól fogva viszont ők felelnek magukért, tőlük kéri számon a tetteiket az Úr, az égi bíró.         

Klein Józsi nem hárított semmit az apjára, bár micváként magára vállalta a felelősséget a döntéséért.

Aznap meghalt benne a gyermek, és megszületett a felnőtt.

Abbahagyta a héber tanulmányokat, anélkül, hogy a szüleinek szólt volna. Megszökött Miskolcról. Onnantól fogva ő tartotta el saját magát. Tanult a rimaszombati, majd a debreceni gimnáziumban, aztán tanító lett, falusi iskolákban tanított. Ha pénzhez jutott, könyveket vásárolt, és olvasott, olvasott – meg írt. Verseiben dallamok zengtek. Amikor papírra vetette, már akkor hallotta őket, sokszor a nagyapja hangján, mintha énekelné. Rabul ejtette az irodalom, és ő rabul ejtette az irodalmat. Úgy ismerte a magyar nép és a magyar zsidó lelkét, ahogyan senki addig.

          Sokat vándorolt, hányódott, nélkülözött, akárcsak hajdan a nagyapja, Reb Mayer Litvák. Tele volt már az ő élete is történetekkel, amelyeket hallott, látott, megélt.

          Egy napon eszébe jutott a tragikus sorsú zsidó lány, Judit, akinek az esetét annyiszor hallotta Miskolcon tizenegy-tizenkét évesen, amikor még azt hitte, a Talmud magyarázata lesz a hivatása. Látta újra maga előtt szegény teremtést, ahogyan kamaszként elképzelte, és nemcsak látta, hanem hallotta is a történetet, mintha valaki tollba mondaná. Balladás lassúsággal szólaltak meg benne a sorok, alig győzte lejegyezni:

„Simon zsidóéknál minden esztendőbe'           

Kis deszkakoporsót tesznek le a földbe.

Kis deszkakoporsó - alig-alig rőfnyi,

Szegény kicsi féreg nem tudott megnőni!

Simon Judit haja kincs-arannyal ér fel,

Sírva simogatja mind a két kezébel.

Ráfogja az ollót - jaj be nagy kár érte!

Nagy titokban úgy megy a szent pap elébe..."

           Ez a vers hozta meg a sikert Kiss József számára, akire addig nem figyeltek sem a kritikusok, sem az olvasók. Ettől fogva lesték, várták a balladáit, verseit, országszerte ismerték a nevét.

       Másfél évtized múlva megalapította A Hét című újságot. A modern magyar irodalom született meg ezzel a lappal. 

           Kiss József nem rabbi lett, hanem művész, költő, aki érzékeny a lélek sebeire, fájdalmára. Magyar volt és zsidó volt – ahogyan mondani szokták: tetőtől-talpig magyar és testestől-lelkestől zsidó. Elválaszthatatlanul összetartozott ez a kettő, így aztán egyaránt fájt neki, bármelyiket bántották is. Lírája is két ágból, a magyar népdalból és a zsidó néplélekből fonódott eggyé. A magyar népdal tisztasága és a zsidó lélek fájdalma egyaránt táplálta. S ez a fájdalom akkor zengett fel a legszebb versekben, amikor azt kellett tapasztalnia, hogy ember ember ellen fordul, csak azért, mert a másik különbözik tőle. Miért is bántja az egyik szegény a másikat, ha baj van? Miért keres bűnbakot, akire ráruházhatja mindazt a bűnt, amit önnönmagából kivet? Miért teszi ugyanazt, amit a nagyapja által elmesélt babonás történetben az óhitűek a kakassal?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jutottak eszébe akkor, amikor a tiszaeszlári Solymosi Eszter eltűnése után azzal vádolták a helybéli zsidókat, hogy ők ölték meg a lányt, pészachi áldozatul. Hogyan is hiheti épeszű ember el azt, hogy bárki képes kegyetlenül elmetszeni egyetlen vágással a nyakát egy fiatal teremtésnek valamiféle babonás rituáléból? Két évig húzódott a vérvád per, és Kiss József nem értette, miért, miért a zsidókat teszik bűnbakká. Fájdalmát gyönyörű versben zokogta el:

„Meg-megújul a régi vád:
Azt mondják, vért iszik apád,
S ha felnősz, ott, ahol:
Majd te is, te is vért iszol!
Felhőgomoly az éj felett -
Virraszt-e isten odafenn?
Tagadnom: kín - elhinnem: vád,
Ő mindenképpen súly nekem!
- Eredj aludni, gyermekem!

Mi nem szeretjük e hazát,
Ránk olvassák oly könnyedén,
Madár fészkét, odvát a vad
Szeretheti - nem te, nem én!
A gályarabnak bélyege,
Mit hóhér homlokára süt,
Nem oly gyalázó, mint e vád,
Mely ólálkodik mindenütt...
- Eredj aludni, gyermekem!”

Megérte, hogy a tiszaeszlári perben felmentik a vádlottakat. Megérte az I. világháború kitörését és a végét is. Honnan is sejthette volna, hogy jön majd egy másik, szörnyűbb kor, amely per nélkül helyezi vád alá, és ítéli megsemmisítésre a zsidó népet. Ha megérte volna, lettek volna-e szavai, s lett volna-e dallam, amely verssé fűzte volna őket? S ha igen, milyen mélységesen szomorú lett volna az a dallam, az a költemény?

          Kiss József lírája előkészítette az utat Ady Endre verseinek. A Hét című lapjával előkészítette az utat a Nyugatnak. Úttörő volt, irodalomszervező, költő, zsidó és magyar, ember. 

         A pillanatot, amelyben megváltoztatta az életét, dacolva az apai akarattal, letérve az általa kijelölt útról, Miskolcon élte meg. A napot, amikor gyermekből felnőtt lett, ’bár micvá’, a ’parancsnok fia’, Miskolcon élte meg. Itt döntötte el, hogy a rabbi hivatás helyett egy küzdelmesebbet, hányatottabbat, nehezebbet választ: a művészét. A dalok, a zene szeretetét anyai nagyapja, Reb Mayer Litvák; az irodalom iránti rajongást egy református lelkész, Almási Balogh Sámuel ébresztette fel benne. S ami fölébredt benne, nem tudott többé kialudni, megszűnni, kihunyni.

          Ki tudja, mennyit töprengett az alatt a két év alatt, ameddig Miskolcon tanult, hogy mit tegyen? Ki tudja, hányszor kérdezte meg magától, mi a helyes, melyik az ő útja? Ki tudja, mennyi kétség, kérdés gyötörte, amíg álmában segítségére nem sietett kaftános, szakállas nagyapja – vagy az ő képében a saját bensője bölcsessége?         

          Miskolc utcáin azon a bizonyos napon, 1856. december 1-jén egy gyermekből megszületett a férfi; egy rabbinövendékből a költő; egy eltartottból a magáról gondoskodó, felelősséget vállaló, önálló személyiség. Mert Miskolc az a hely, ahol felnőttek születnek.

(Megjelenés helye: Miskolci legendák - Kossuth Könyvkiadó Bp., 2009.)  

Verseimet, írásaimat a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény védi, így azok előzetes engedélyem nélkül nem vehetők át, nem terjeszthetők semmilyen (sem nyomtatott, sem digitális) formában. 

A törvény teljes szövege itt található: 

http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=99900076.TV