Hattyúdal 

       Ha végiggondolom kettőnk kapcsolatát, észre kell vennem, hogy már kezdetben is zavart a zenéhez való vonzódása. Szerettem őt, csodáltam, imádtam, rajongtam érte. Az enyémnek akartam kizárólagosan. Az életemből hirtelen kipergett minden, amihez nem volt köze, lehullottak megunt őszi levélként a barátságok, kedvtelések, külső kapcsolatok, foglalatosságok. Csak ő maradt, ő kúszott be minden résbe, minden űrbe, fölvette a hiányzó formák alakját: véle lettem teljes, hiánytalan, egész.
       Soha előtte nem szerettem így. Nem is sejtettem, hogy lehet így szeretni. Azt hittem, a szerelem erős vonzódás, vággyal teli szeretkezés csupán.
       Hiába kutattam az okát: miért éppen ő, miért nem más tölt be ilyen teljesen. Magyarázat nincs, a magyarázat a zsigereimben, az ösztöneimben rejlik. Déjà vu. Mintha a lét előtti alaktalan, testetlen gomolygásban véle lettem volna szoros kötésben, általa lettem volna egész. Aztán a születés pőre kidobatása elszakított. Én próbáltam lehatárolni kezemet, lábamat, egyéniségemet – a hiányérzet azonban valahol megmaradt: csonka vagyok, hiányos, félember.

      A teljesség volt nekem. Nem a szerelmem, nem a férjem: jogos jussom volt, akit visszakaptam. Természetesnek vettem, hogy ő is így érez. Olyan elementáris volt ez a fölismerés, biztos a tudat, hogy föl sem tételezhettem, nem kölcsönös.
Napjaimat, éjszakáimat betöltötte lénye és a rá való várakozás. Örültem, hogy kérte, ne dolgozzam. Képtelen lettem volna olyan helyen lenni, amely nem rá emlékeztet. Otthon jó volt, akkor is, ha ő ügyelt a kórházban. Mintha a másik szobában lett volna. Leveszi a fehér köpenyt, s belép az ajtón.
      Vártam. Kétségek és türelmetlenség nélkül, ahogyan a fák álldogálnak egyhelyben, biztosan tudva, hogy tél után jön a tavasz, tavasz után a nyár. Nem volt fontos a perc, az óra, a nap, csak a bizonyosság: hazatér hozzám.
Nem nyugtalanított, hogy elmerült a munkájában. Azt hiszem, nagyon szeretett gyógyítani. Kedvelte a kórtermek fertőtlenítőszeres illatát, a nővérkék fapapucsainak kopogását, a folyton cserélődő, soha el nem fogyó betegeket a szobákban, a műtő zöldjét, a műszerek fémes csengését.
      Az első balsejtelem akkor moccant meg bennem, amikor egy este magához emelte a gitárját. Tudtam persze, hogy egyetemista korában zenekaruk is volt. Kedvelte a festészetet is, gyakran jártunk kiállításokra, múzeumba.
      Sohasem zavart, ha hosszú pillanatokig álldogált a vásznak előtt. A gitár azonban zavart. Ahogyan fekete tokjából kihúzta, s a fotelben ülve ölébe fektette, fölé hajolt, megpengetett egy húrt, megcsóválta a fejét, aztán feszesebbre húzta a kulcsot. Zavart, hogy tanúja vagyok a kapcsolatuknak. Az egyre mélyülő hangok fényesen szikráztak, aztán elhaltak. Utána lassú meleg dallammá fonódtak össze a hangok. Nyugtalan lettem. A torkom elszorult. Fölálltam, kimentem a konyhába, megittam egy pohár tonikot. Valami nyomta a mellkasomat, úgy éreztem, beteg leszek.
      Az érzés mindig jelentkezett, valahányszor a gitárja fölé hajolt. Egyre fájdalmasabb volt nézni, hallgatni. Amikor fölfedeztem az összefüggést, nyugtattam magam: csak nem leszek féltékeny egy darab élettelen fára, hat szál húrra, néhány gitárkulcsra? Én, akit nem zavar, hogy a kórházban egész nap, s éjszakai ügyeletben fiatal nők járkálnak körötte, pucér testükön egyetlen szál fehérneműben, átlátszó fehér köpenyben?
      Nem, ez nem féltékenység.
      Gyűlöltem a gitárt.

       Legnagyobb, legforróbb egyesülésünkkor sem lehettem én úgy az övé, ahogyan ez a hangszer. Olyan intim volt az együttlétük, olyan szemérmetlenül simított végig a karcsú, nőies testen! Ujjaival értőn cirógatta végig a húrokat, értőn és élvezettel! Vásároltam néhány pengetőt neki, de soha, egyetlen alkalommal sem használta őket, szívesebben érintette meg meztelen ujjbögyeivel a húrokat. S a jobbja! A hüvelykujja szerelmi előjátékot játszott föl-le, föl-le. S a gitár karcsú, erős testének üregei visszazengték a dallamot. Ő pedig fejét féloldalt hajtotta, egész lényével itta a dalt, melyet ő adott át neki magából, s amelyet az hibátlanul zengett vissza… Olyan egyek voltak, olyan tökéletesen összeforrottak, hogy kezem-lábam megrándult, el akartam rohanni a közelükből, arcomat eltakarni, szégyenemben, megaláztatásomban sírni. Illetéktelen voltam, kívülálló, zavaró szemtanúja a beteljesülésüknek.
      Szerelem volt ez, elpusztíthatatlan és múlhatatlan. Intim és perverzül kitárulkozó. Jelezni akartam, hogy nem bírom, hogy ne bántson. De úgy tett, mint aki nem érti:
– Gyönyörű dal, neked játszom – és mosolygott.
       Nem tudta, hogy kést forgat a szívemben? Nem látott át arcom hártyáján?!
       Nem, mert nem törődött velem. A gitáré volt, aki úgy simult a kezei közé, úgy adta oda magát, hogy közben zengett, dalolt a gyönyörtől. Adhatja-e egy eleven nő egy férfinak ilyen tökéletesen azt, amit az vár tőle?
      Hányszor büntettem meg a gitárt, amíg ő nem volt otthon, hányszor tettem ki a szobából, hányszor határoztam el, hogy karcsú nyakánál fogva addig verem a falhoz, míg szilánkokra nem törik, el nem némul! De féltem! Féltem, hogy elveszítem vele őt is! Aztán megértettem, nem ér semmit, ha a gitárt elpusztítom… Egyik vasárnap megállt a hangszerbolt előtt:
– Szeretnék egy Yamaha gitárt… ha nem szánod másra a pénzt…
      Megértettem, hogy nem egyetlen hangszer az ellenségem, hanem maga a ZENE. A gitár teste csak eszköz ehhez.
      Akkor már tudtam, mit kell tennem. De még vártam. Figyeltem. Próbáltam együtt élni a fájdalommal, próbáltam elviselni a kínt, amelyhez képest a féltékenység halvány kellemetlenség csupán.
      Ha ujjai becézni kezdték a gitárt, biztattam magam:
– Ne törődj vele! – s néztem, ahogy a nőies test engedelmesen kezébe simul, ahogy arca megfürdik a fölszálló muzsikában, tekintete fényévekre száguld és a bujaság apró lángjai gyulladnak az arcán.
– Tudod, hogy a zene megnyugtat, tudod, hogy az egyetlen szenvedélyem…
      A mosolya alattomos volt. Becsap, s azt hiszi, nem veszem észre. Alibinek kellek csak a világ felé. Az igazi feleség, az igazi szerető nem én vagyok, hanem a zene, amellyel mindig kész volt egyesülni, amely minden részét áthatotta, amelynek átadta magát egészen, s amelyhez mindig úgy tért vissza, mintha sohasem szakadt volna el tőle.
      Milyen gonoszul kínzott! Benn marasztalt a szobájában, hogy hallgassam a játékát! Micsoda cinizmus! Szeretett engem valaha is!? Iszonyodva vert gyökeret a lábam, arcomon a mosoly lárvája mögött könnyek feszültek, a némaságomban sikoly vergődött.
– Ugye gyönyörű, drágám? – fordult felém, hogy aztán ismét elfeledkezzen rólam, s élvezze a zenét, mely ott hömpölygött körülötte a szobában. A zene nem volt véges és körültapintható, mint én, hanem befolyt teste pórusaiba, átitatta, s magáévá tette őt egészen. Szeretkezéseink ehhez képest béna mozdulatok voltak csupán! Én hiába öleltem, karoltam, martam, mindig volt felület a testén, amelyhez nem tapadhattam, amely szabadon maradt.
       Nem az enyém volt, hanem az övé, az igazié: a ZENÉÉ. Hazudott nekem, kijátszott engem. Játszott velem. A kín növekedett bennem, mint ragadozó állat a szűkre szabott ketrecében. Egyre követelőzőbb lett, egyre nehezebben viselte a fogságot. Minden pillanat fájt nélküle és fájt vele, mert tudtam, a zene kell neki, nem én. Hiú remény volt várni, hogy megváltozik.
       Én nem tudom őt elhagyni, nem tudom megosztani, nem elégszem meg a maradékkal.

Ó, ha egy eleven nőt szeret, nem történik semmi! A nők megöregszenek, megcsúnyulnak, kifakulnak, megunhatóak… de a zene örök, fiatal, készséges és engedelmes, tele extázissal. Halkul és terebélyesedik, magaslatokra kúszik, mélybe zuhan, s viszi magával, sodorja őt eltéphetetlenül.

*

       Pontosan tudtam, hová kell szúrnom. A kés éles volt, a felsőteste meztelen. Mélyen aludt. Puhán szaladt bele a halál a mellkasa bal oldalába. Nem fájt neki. Többé már nekem se fáj semmi.
       A zene itt kering a szobában, zokog, sikolt. Keresi a férfit, aki nincs többé. Lassan hajnalodik. Megkönnyebbültem. Nem érhet többé fájdalom. Csöndes nyugalom árad el bennem. Alvadt, bíborszínű nyugalom, mint a vére.

(Megjelent a Rakéta Regényújságban, az Új Holnap 49. évf. 1.számában/2004-ben, valamint Az aranykor vége c. novelláskötetemben a Felsőmagyarország Kiadónál 2004-ben)