Mezővári Péter

Mindig finom, bélelt borítékba tette a leveleit, jobbra dűlő szabályos írása nemcsak külalakra, de helyesírásra is hibátlan volt. „Nagyon hiányzol” – írta – „Alig várom, hogy véget érjen a tavaszi szünet, és újra lássalak...”

– Miért nem mégy be hozzá? Miért nem?! – bökdösött Zsófi, az unokahúgom, aki áhítattal olvasta fennhangon a Mezővári Péter levelét.

– Csak – rántottam fel a vállamat.

– A szünet az szünet. Elegem van a suliból meg a városból...

– Bolond vagy! – sóvárgott Zsófi. – Ha nekem egy ilyen fiúm lenne! Meséld el, hogyan szólított meg a Népkertben, tudod...

Én pedig meséltem fáradhatatlanul. A memóriám kifogástalan volt. Zsófi persze már úgy tudta az egészet, mintha a saját emléke lett volna. Ott ültem a Népkertben a padon, olvastam, amikor észrevettem, hogy valaki néz. Ő volt az, Mezővári Péter. Átellenben ült egy másik padon, mellette egy halom könyv, jegyzet, a kezében toll. De nem jegyzetelt, engem nézett. A szeme kéklett, a haja és a bőre barna volt. Fehér vászonnadrágot viselt és kék inget. A zoknija is kék volt, a szandálja barna bőr. A nyakában vékony, medál nélküli aranylánc lógott. Ezt persze csak később vettem észre, amikor már odajött hozzám, bemutatkozott, elmondta, hogy másodéves a műszakin, s hogy itt, a Népkertben szokott tanulni.

Az apja mérnök, az anyja gyermekorvos, tanulhatna ugyan otthon is, de ez a pad szerencsét hoz minden vizsgánál... És most is szerencsét hozott, hiszen rám talált. Ez úgy hangzott, mint egy szerelmi vallomás. Zsófi olyankor szokott sóhajtani, amikor itt járok. Most is sóhajtott.

– Na elég lesz – próbáltam befejezni, de Zsófi tovább nyaggatott, újra meg újra el kellett mesélnem mindent. Még azt is, milyen a házuk. Hatalmas, teraszos villa, a kerítés terméskőből, de ez alig látszik a ráfonódó zöld borostyánlevelektől. Itt, a borostyánoktól övezett kerítés mögött, egy kivágott fa törzsén ülve szokott Péter gitározni és énekelni. A Sárga tengeralattjárót, az volt a kedvence.

– Hívd már el egyszer! – könyörgött Zsófi. Hanyagul hátradobtam a copfomat.

– Nem bírom, ha valaki ennyire odavan értem!

– Nem vagy normális! Kifogod a legtökéletesebb srácot, és... vagy nem szereted?

– Dehogynem – válaszoltam Zsófinak –, hiszen olyan tökéletes!

– Ez igaz is volt. Azóta sem volt férfi az életemben, aki ennyire hibátlan jellemű, ennyire udvarias, ennyire makulátlan lett volna. Mezővári Péteren minden éppen olyan volt, amilyennek áhítottam: a ruhái, a viselkedése, a szavai, a levelei... Ezt persze csak Zsófi csodálhatta, én nem. Hiszen Mezővári Pétert szőröstül-bőröstül, fehér vászonnadrágostól, gitárostól, mérnök-apástól én találtam ki.

Kénytelen voltam vele. Zsófi hetedikes volt, én meg elsős a szakközépiskolában. Városon! Zsófi szemében ez egyenlő volt a szabadsággal, a kalandokkal, és persze az Igazi megtalálásával. Nem volt szívem Zsófit kiábrándítani, megmondani neki, hogy a városból jóformán csak a villamost látom, meg az iskolát, hogy kicsöngetés után irány a pályaudvar, hogy unalmas és fárasztó az egész. Ráadásul olyan elveszett vagyok a tömegben, annyira jelentéktelen.

Az Igazinak pedig esze ágában sincs jelentkezni. Nem feleltem volna meg a tőlem elvártaknak, ha ezt elmondom az unokahúgomnak. Egészen mást várt tőlem, nem volt szívem kiábrándítani. Kitaláltam inkább Mezővári Pétert.

Egészen jó játék volt: aprólékosan megtervezni a ruháit, a lakását, a szüleit, őt magát... Romantikus találkozásokat, levelezéseket, közbejött akadályokat.

Az események aztán gördültek tovább, hol Zsófi kérdései, hol az én szeszélyem gördítette. Imádatát hanyag nemtörődömséggel vettem tudomásul, elképesztve ezzel Zsófit:

– Faképnél fog hagyni! Mi az, hogy nem csókolóztatok?! Talán nem akart? Egy egyetemista? – kérdezte gyanakodva.

Két hét múlva már beszámolhattam Zsófinak az első csókról, úgy, ahogyan azt a filmekből, könyvekből képzeltem:

– Csodálatos volt!

Zsófi izgalomba jött:

– Mondd, behunyta a szemét közben?

– Mi az, hogy! Meglestem közben, be volt hunyva!

– Akkor jó volt neki, ha behunyta a szemét, akkor... olvastam! – ujjongott Zsófi.

– És a nyelvét? A nyelvét tényleg beledugja az ember szájába? – kérdezősködött tovább kuncogva.

– Nem hagynál békén? – kérdeztem fensőbbségesen. – Mindent azért neked sem fogok elmondani...

Zsófi szombat délutánonként várt a vonatnál, hazakísért, az úton persze másról sem folyt a szó, csak Mezővári Péterről. Péter angolul tanult, a Népkertben a padunkhoz közel volt a 'postaládánk' egy nagy öreg fa odvában. Szinte mindennap írt nekem, többszörösen összetett mondatokban vallott a szerelméről, a terveiről.

– Én beleestem, ugye nem haragszol? – kérdezte könnyes szemmel Zsófi. – Úgyis tudom, hogy ő csak téged... de legalább a fényképét add ide, hadd nézhessem... Ha már elhívni nem vagy hajlandó, te irigy!

– A fényképét?! – ismételtem, hogy időt nyerjek.

A fényképadás, mint a szerelem döntő bizonyítéka, hiányzott a kelléktárból. Zsófi nem tudhatta, hogy soha nem is láthat fényképet róla – hiszen Mezővári Péter nem létezik. Ezt persze soha nem vallhattam be neki, nem is azért, mert a hazugságom lelepleződik, hanem mert éreztem, unokahúgom belebetegedne az illúzió elvesztésébe.

– Elvből nem ad fényképet... – kezdtem a magyarázatot.

Zsófi lelkesen bólogatott, mint aki érti.

– Azt mondta, ha lehunyt szemmel nem tudom magam elé képzelni az arcát, akkor már semmi sem ér semmit. A fénykép olyan... hazug dolog, azok adják, akik emlékezni akarnak. És Péter azt mondja, ő nem emlék akar lenni az életemben, hanem valóság. Ha pedig már nem lesz valóság, emlék sem akar lenni... Hát ezért nem adott fényképet.

– Nem baj, én így is látom... – hunyta be a szemét Zsófi. – Nem is kell fénykép, mint...

Mind a ketten Ákosra gondoltunk. Ákosra, akibe halálosan beleszerettünk két évvel ezelőtt. A fényképét az egyik szünetben kiloptuk az úttörő igazolványából, aztán igazságosan megfeleztük, éppen a középén vágtuk ketté ollóval. Mindkettőnknek jutott egy-egy szem, egy-egy fül, egy fél orr és egy fél száj...

De hol volt már Ákos! Év végére meguntam Mezővári Pétert, egyre kelletlenebbül fogadtam az udvarlását, ő meg egyre kétségbeesettebb leveleket írt, lemásolván Vörösmarty Ábránd című versét.

Zsófi dühösen öklözött belém:

– Ott fog hagyni!

– Nem érdekel! – rántottam meg a vállam.

– Talán valamelyik srác a suliból? – vonta föl a szemöldökét Zsófi, és látszott, hogy mélyen megvet a hűtlenségemért.

– Á, azok? Csupa gyerkőc! – jelentettem ki mély meggyőződéssel. Egyébként az iskolánkba nem jártak fiúk. Ugyan ki iratkozott volna be közgazdaságiba, gyors-gépíró tagozatra?! Pontosabban: volt egy harmadikos az ügyviteli tagozaton, nemének feltűnően csúf példánya. Kétméteres, sovány, meggörnyedt figura. Arcán örökös bocsánatkérő kifejezés... Mátyusmadárnak csúfoltuk. Mátyusmadárért hagytam volna ott Mezővári Pétert? Soha!

Igaz ugyan, hogy Mátyusmadár nem is tett erre kísérletet, a negyedikes lányokba volt szerelmes, mindegyikbe válogatás nélkül.

Zsófi számolgatott:

– Jövőre nyolcadikos leszek, aztán megyek én is a te iskoládba... Akkor aztán már nem tudod elrejteni előlem többé Pétert. Már csak ez hiányzott nekem! Akkor már véglegessé vált az elhatározásom: örökre szakítok Mezővári Péterrel. Meg is tettem, Zsófinak is fölolvastam a levelet. A válaszát pedig fölbontatlanul nyomtam a kezébe: „Végtelenül fájtak a szavaid, kedves. Hiába kérted, soha nem foglak tudni elfelejteni. Örökké szeretni foglak. De ha Te boldogabb vagy nélkülem, nem állok az utadba. Amikor ezt írom, sírok, jó is, hogy nem látsz. Légy boldog, ezt kívánja a Téged örökre szerető Pétered.”

Zsófi sírt, mit sem sejtve arról, hogy a tizenegyedik fogalmazványt tartja a kezében. Többé nem meséltem neki fiúkról. Először is, mert sohasem bocsátotta meg, hogy szakítottam Mezővári Péterrel. Másodszor, mert Dénesről mégsem mesélhettem neki... mit mondhattam volna? Hogy seszínű a haja, szemüveges, viszont a vonaton szombaton délután kettéharapott egy cserebogarat fogadásból, csak azért, hogy a tízesen, amit nyert, meghívhasson moziba? Hol lett volna mindez Mezővári Péter álomszép történeteihez?

Nyolcadik után, amikor Zsófi is bekerült a városba diáknak, még hónapokig nézett rám kérdő tekintettel, ha egy–egy kék szemű, sötét hajú, szép fiút látott:

– Mondd meg őszintén, ugye ő volt az? Ugye ő Mezővári Péter?

(Megjelent a Kincskereső c. folyóiratban, a Rakéta Regényújságban, a Csókolom, jól megnőttem c. kötetemben a Szeptember Kiadónál 1997-ben, valamint szerepel Az aranykor vége c. novelláskötetemben - Felsőmagyarország Kiadó, 2004.)

Egy alkotás szempontjából mellékes annak valóságtartalma, ahogyan József Attila írja "...az igazat mondd, ne csak a valódit". Persze alkotáslélektani - és sok más szempontból is - érdekes lehet. Fenti novellám címszereplője fiktív alak, keresztnevét azért választottam, mert tetszett nekem a Péter név, és rátaláltam a - szerintem hozzáillő - dallamos, szép hangzású Mezővári vezetéknévre.

Aztán egy délután azzal fogadott a lányom, hogy Mezővári Péter telefonált... A lányom persze először azt hitte, hogy valaki tréfál. De nem. Mezővári Péter nagyon is valóságos volt, s "kapcsolatunkról" a novellámat olvasó ismerőseitől szerzett tudomást, akik nem akarták elhinni, hogy sohasem találkoztunk.

Így esett, hogy előbb írtam valakiről, mint ahogyan az írást dedikálhattam neki.