Aki atomjaira akarta bontani a lelket

Ott, ahol ma Miskolc főutcáján a Rossmann-üzlet van, másfél évszázaddal ezelőtt a város első – és sokáig egyetlen – könyvüzlete működött. A keskeny, egyemeletes épület homlokzatán felirat hirdette, hogy itt működik

’Ferenczi B. könyvkereskedése’.

A főutcán sétálók gyakran megálltak a pompás kirakat előtt, amelyben a bámuló szemek előtt szépen elrendezve sorakozott mindenféle papír- és könyváru, amit az üzletben kapni lehetett. A magyar és külföldi könyvek mellett kották, füzetek, levélpapírok, képeslapok, szalvéták és különféle írószerek kellették magukat. Hangversenyügynökség és nyomda is működött itt a könyv- és papírkereskedés mellett.

Ferenczi B., azaz Ferenczi Bernát a második tulajdonosa volt az üzletnek. Köztiszteletnek örvendett a városban, akárcsak az alapító Heilprin Mihály, akihez rokoni kapcsolat fűzte. A megbecsülés jeleként viselt oly sok társadalmi tisztséget. Ha nem tartozott volna Miskolc legvagyonosabb polgárai közé, akkor is megérdemelt volna minden tiszteletet. Alig volt 14 éves, amikor családjával együtt Krakkóból Magyarországra települt. Hihetetlenül rövid idő alatt megtanulta a magyar nyelvet – lengyelül és jiddisül jól tudott, lévén zsidó származású. Bátyja egri könyvkereskedésében sajátította el a könyves szakma fortélyait, ott volt akkor is, amikor a ’48-as forradalom kirobbant. A 18 esztendős Ferenczi Bernát – akit akkor még Baruk Fraenkelnek hívtak – beállt a honvédek közé a haza szabadságáért harcolni.

A világosi fegyverletétel után bujdosnia kellett, végül Miskolcon állapodott meg. Heilprin Mihály – az üzlet első tulajdonosa, távoli rokona – pártfogásába vette. Amikor Heilprin elköltözött, a fiatalember vette át az üzletet. Pár év múlva családot alapított; második felesége, Eibenschütz Róza 16 gyermekkel ajándékozta meg.

A népes család eleinte bérelt lakásban élt, majd a könyvesbolt emeleti szintjén alakították ki az otthonukat. A családfő reggeltől estig a földszinti üzletben dolgozott, eleget tett társadalmi megbízatásainak, és még arra is jutott ideje, hogy cikkeket írjon a megyei lapokba. Nem csoda, hogy a gyerekek nevelésének gondja elsősorban a feleségére hárult. Igaz, megengedhették maguknak, hogy cselédeket is tartsanak, a házimunkát aztán végképp nem győzte volna nélkülük Róza asszony.

A könyvkereskedés egyre sikeresebb vállalkozásnak bizonyult, a város kultúrájának meghatározó színterévé vált. Ám az öröm mellett, mint az árnyék, mindig ott settenkedik a bánat is, Ferencziéknek is kijutott belőle: öt gyermeküket kellett korán eltemetniük.

Amikor 1873-ban Róza asszony világra hozta nyolcadik gyermekét, már nemcsak város-, de megye- és országszerte is jól ismerték a Fraenkel B. szignóval ellátott papíros- és könyvárukat. Azt azonban senki sem sejtette, hogy a nyolcadik kis újszülött – aki a Sándor nevet kapta – felnőve világhírre tesz szert. Honnan is sejthették volna? Hiszen a csecsemők olyan egyformák, csak az anyai szem tud közöttük különbséget tenni, az is úgy, hogy a sajátját látja a legszebbnek. Róza asszonynak azonban volt kiben gyönyörködni Sándoron kívül is, hiszen az ekkorra már nagyobbacska Henrik, Miksa, Zsiga és a többiek úgy sorakoztak egymás után, mint az orgonasípok, s ott volt a szép, kicsi Gizella is, aki alig egy évvel Sándor előtt született.

A sok gyereket szigorú kézzel kormányozta Róza asszony, kénytelen volt ezt tenni, ha nem akarta, hogy elszaladjon velük a ló. De nem csupán tudatos meggondolás diktálta így, a természete is kemény volt. A mondás, hogy minden asszonyban egy tábornok lakik, rá különösen igaz volt. Feltétlen engedelmességet és tiszteletet követelő, ellentmondást nem tűrő személyisége ridegséggel és szigorú erkölcsiséggel párosult. Kevés anya van, aki nem becézi, simogatja a gyermekeit, akinek nem lágyul el a pillantása, nem enyhül a tiltása, ha a kicsinyeire néz. Róza asszony ezen kevesek közé tartozott. Talán ilyennek született, talán az tette kérgessé, keménnyé, hogy öt gyermeket kellett eltemetnie, és tizenegyet fölnevelnie. Elvei voltak, amelyekből nem engedett, elvárásai, amelyek megszegéséért szigorúan büntetett.

A kis Sándor nem ismerte a minden fájdalmat édessé ringató anyai ölelést, a gyermekkönnyeket felszárító gyöngédséget, simogatást. A mama a büntetést, a szigort jelentette neki, és szorongást váltott ki belőle. A dajkájával sem volt több szerencséje, nála sem talált se oltalomra, se nyugalomra. Különösen a szobatisztaság elleni vétséget torolta meg borzasztó bántással a durva teremtés - a szorongó, páréves kisfiúval pedig megtörtént néha, hogy későn jelezte: a bilire kéne ülnie.

Ahogyan a dajkában, úgy a személyzet többi tagjában sem talált szövetségesre Sándorka. Mindenki a mamához volt lojális, mindenki azonnal jelentette neki, ha ő rosszat csinált. De honnan is tudta volna, mi a rossz? Amikor megmondták, akkor már késő volt, hiszen már elkövette, és akkor már nem úszta meg a büntetést. Azt a rosszat igyekezett aztán elkerülni, de mert a rosszból sok volt, a jóból pedig kevés, mindig újabb és újabb dologról derült ki, hogy a felnőttek szemében rossz, helytelen.

Egy ízben Gizellával játszva – három-, négyévesek lehettek -, izgalmas felfedezést tett.

- Én nem olyan vagyok, mint te! – jelentette ki ámulva, miután bekukkantott a húga szoknyácskája alá.

- Én szem vadok olyan, mint te! – visszhangozta a kislány, aztán a ruháiktól megszabadulva szépen megszemlélték, majd megtapogatták egymást azon a testrészükön, ahol legszembetűnőbb volt a különbség. Eme élvezetes és tanulságos foglalatosság közben lepte meg őket a szakácsnő. Összecsapta a két húsos tenyerét, ajvékolni kezdett, és azonnal rohant, hogy jelentse a mamának a látottakat. Szigorú büntetést kaptak mindketten. Nem értették ugyan pontosan, hogy miért, de el kellett fogadniuk, hogy ismét rosszat tettek.

- Ó, bár sikerülne soha többé nem tenni semmi rosszat! – fohászkodott Sándorka. Akkor a mama nem büntetné meg, nem korholná, nem nézne rá olyan összeszűkült pupillájú, éles tekintettel. Ő soha nem akart rossz lenni, mégis mindig az lett. Miként magyarázhatta volna el a mamának, hogy ő csak azért dobta az almát Gizella felé, hogy megnézze, milyen ügyesen ugrik félre?! Tehet ő róla, hogy a kislány meg se mozdult? Tehet ő arról, hogy az alma kemény, és az ütéstől feldagadt a Gizella szeme? Nem magyarázhatta el, lehetetlennek tűnt, hogy a mama megértse őt. Megszólalni sem mert, az tiszteletlenség, szemtelenség lett volna egy felnőttel szemben. Állt némán, szemét a földre szegezve, háta meghajlott a szavak kíméletlen ostorcsapásai alatt:

- Rossz vagy! Komisz, rossz kölyök! Te megátalkodott!

A nagy szidások után mindig könyvek közé, az üzletbe menekült. Ott jól érezte magát, pedig még nem is tudott olvasni, mint a nagyobb testvérei. A könyvespolcokon sorakozó kötetekbe zárt titokzatos világ, a kultúra lehellete korán megérintette. Szerette, hogy annyian megfordulnak a boltban, és hogy a papával mindig nagy tisztelettel beszélt mindenki. Büszke volt erre nagyon, és elhatározta, ha nagy lesz, neki is rengeteg könyve lesz. A könyvek csodálatosak. Először is annyira jó az illatuk, nem győzte őket szagolgatni. Másodszor pedig mindegyiknek más a tapintása; a bőrbe kötötteké úgy különbözik a vászonba foglaltakétól, mint egy bogár kitinpáncélja a tányér mellé tett szalvétáétól. Harmadszor: a könyvekből tornyot lehetett építeni. Ezt a papa megengedte nekik, amikor új könyvek érkeztek. Egykettőre rájött, hogy ha a legnagyobb könyvet rakja alulra, és úgy rá a kisebbeket, akkor olyan magas lesz, mint ő maga. Szerette nézni, ahogyan az apja elrendezi az új könyveket a polcokon, szeretett segíteni neki. Egyszer két kis kezével felemelt egy vaskos kötetet, és azt kérdezte:

- Papa, ebben mi van? – Azt már tudta, hogy minden könyvben van valami, hallotta, amikor a felnőttek az üzletben ilyesmiről beszéltek. Ha kíváncsian kinyitotta valamelyiket, olykor képeket talált: vízi élőlényekről, fura emberekről, épületekről. De a legtöbbjükben csak betűk sorakoztak.

- Papa, ebben mi van? – ismételte meg a kérdést.

- Ha megtanulsz olvasni, megtudod – hangzott a válasz –, a könyvekből megtudhatsz mindent.

- Mindent? – kérdezett vissza a gyerek, és elhatározta, hogy ellesi Henriktől és Zsigától az olvasás tudományát. Mert tudni akart mindent. De legfőképpen azt akarta tudni, miért van az, hogy ő mindig rossz, pedig nem akar az lenni. Tudni akarta, miért érzi azt, amit érez, s mi az, amit érez. Tudni akarta, mit érez a mama, amikor szidja őt, amikor olyan keményen pattognak a szavai, amikor hideg fények kése villan a szemében. Tudni akarta, mi van a Gizella lelkében, amikor sírva fakad, és mi van a Miksa lelkében, amikor büntetésből sarokba állítják.

- Ó, ha egyszer nagy leszek, akkor én szét fogom szedni a lelket – határozta el magában erősen – Vajon hol van bennünk a lélek? És hogyan lehet szétszedni? Zsiga szétszedi a kisautókat, a dominót, Ilona a babaágyat, Gizella a babáját. Én meg akarom fogni a lelkemet, és szét akarom szedni! Tudom, hogy mindent szét lehet szedni: Henrik betűkre tudja bontani a szavakat, a nagymama le tudja gombolyítani a kinőtt pulóvert. A könyvespolcokról le lehet szedni a könyveket, és össze lehet rakni, hogy rend legyen…

A kisfiú gondolatai kijelölték az utat a majdani felnőtt számára, anélkül, hogy tudatában lett volna ennek. Annyira szenvedett a zűrzavartól, a mama ridegségétől, a szeretethiánytól; annyira vágyott arra a rendre, amit úgy neveznek, hogy a lélek harmóniája, hogy annak megteremtésére szentelte egész életét. A mama csak azt tudta mondani, hogy ő rossz, nagyon rossz, és fogalma sem volt arról, hogy ettől még rosszabb és rosszabb lett. A felnőttek nem tudják, hogy nincs rosszabb, mint rossznak lenni! Mit nem adott volna azért, hogy jó, hogy elég jó legyen, hogy megfeleljen a mamának! Megtanult úgy létezni, hogy folytonosan arra figyelt, mit várnak el tőle, mit kívánnak tőle mások, mert el akarta nyerni a tetszésüket. Ettől néha ügyetlenné vált, bizonytalanul és szorongva mozgott.

         

Amikor Fraenkel Bernát a család nevét Ferenczire magyarosította, Sándor hatesztendős volt. Az első osztályos füzetére már azt a nevet írta, amelyen később megismerte a világ:

Ferenczi Sándor

Kiválóan tanult, a családban ez természetes, a bátyjai is eminensek voltak. Nem maradhatott le mellettük ő sem. Szokásává vált, hogy reggelente, amikor otthonról elindulva a kovácsoltvas kapu bezáródott mögötte, magában átismételte a tanultakat, mindaddig mondogatta, amíg be nem ért az iskolába, amely a mai Herman Ottó Múzeum épületében volt.

Dicséret nem járt a kitűnőkért, szidást annál többet kapott. Róza mamát határozottan aggasztotta Sándor viselkedése. Rajtakapta amint obszcén latin verseket olvasott, és megtalálta azt a szójegyzéket, amit lyukasórákon készített a kamaszodó fiú az általa ismert trágár szavakból. Ezzel a szótárral végképp betelt a pohár. Jeges, megvető hangon kíméletlenül vágta oda a fiának:

- Te megölsz engem! Te vagy a gyilkosom! Te gyilkos!

A szavak tőrként hasítottak Sándor lelkébe, de rezzenéstelen arccal fogadta a tettéért járó büntetést. A seb, amit Eibenschütz Róza ejtett, soha nem hegedt be. Évtizedek múlva Ferenczi Sándor, a híres pszichiáter a naplójának vallotta meg a traumát, amit édesanyja okozott azzal, hogy a gyilkosának nevezte.

A mama mit sem sejtett abból, hogy a szavaival megölte a fiában az ősbizalmat. Sokszor megismételte a szörnyű, igazságtalan kijelentést, pedig Sándor többé nem volt látványosan rossz, nem szegült szembe az édesanyjával; illeszkedett és alkalmazkodott, engedelmességre kényszerítette önmagát. Titokban, lelkifurdalástól gyötörve tette azt, amiről sejtette, hogy a mama szemében ’rossz’, szégyellnivaló. Igazi, belső énjét évekig elrejtette még sajátmaga elől is, és csak akkor nyitotta ki személyisége rejtett rétegének jól bezárt kapuit, amikor megismerte a pszichoanalízis tudományát. De az még  messze volt!

A magára növesztett páncél alatt egyre jobban szenvedett a szeretetlenségtől, az őszinteség hiányától. Szorongásairól nem beszélt senkinek, az édesapjának sem. S hamar eljött az idő, hogy nem is tehette volna. Ferenczi Bernát – néhány napi betegség után - 1889. november 25-én váratlanul meghalt. Tizenegy gyermek maradt apa nélkül, a legkisebbik, Zsófia még alig volt hatéves.

Róza asszony gondoskodott róla, hogy a férjét ősi zsidó szokás szerint mielőbb eltemessék. Élettelen testét langyos vízzel kívül-belül gondosan megmosták, körmeit megtisztították. Tálit kitlibe – fehér halotti ruhába – öltöztették, s annak rojtjait kibontották, annak jeléül, hogy az eltávozottat immár nem terheli földi kötelesség.

A család a gyász jeleként megszaggatta, beszakította ruháit, ezt tette a tizenhat éves Sándor is. A többiekkel együtt mondta ő is az áldást: Báruch Átá Adonáj Elohénu Melech Háolám, dáján háemet… 

Egy nap telt el a papa halála óta, és Sándor szeme könnytelen maradt. Nem tudott sírni. Bűntudata volt, mert fájdalmat sem érzett. Tompa ködön át érzékelt mindent, mintha meg sem történt volna az egész, mintha a papa csak elutazott volna valahová, ahonnan hamarosan hazatér. Járt-kelt, nem találta sehol a helyét, majd hirtelen ötlettel elhatározta, hogy kísérletezni fog. Kíváncsisága is olyasmi volt, amit Róza mama rosszaságnak tartott, de a mama most nem figyelt rá.

Egyre erősebben lett benne a késztetés, hogy valami tiltott dolgot cselekedjen. Eszébe jutott, hogy haldokló apját éterrel élesztgették, és kedve támadt rá, hogy behatóbban tanulmányozza az illékony anyagot, amelyről sokat olvasott már. Belopózott apja szobájába, és zsebébe rejtette az üveget, amelyben még volt egy kis éter. A szíve egyre hangosabban és egyre gyorsabban vert. Pontosan tudta, hogy amit tesz, az rossz és veszélyes, ráadásul tiszteletlenség halott édesapjával szemben. Mégsem bírt, nem tudott ellenállni! Bezárkózott egy félreeső, kis szobába a megszerzett éteres üveggel és egy doboz dörzsgyufával. Arca lángolt, remegő kezét a mellkasára tapasztotta, hogy lecsitítsa dörömbölő szívét. Aztán meggyújtotta a színtelen, bódító szagú folyadékot. Idegei pattanásig feszültek: tudta, az éter gyúlékony és robbanásveszélyes, akár az egész ház leéghetne.

Szerencséje volt, nem történt semmi baj. Bűntudat fogta el. Nem azért, mert veszélyeztette a többieket, hanem rajongva szeretett, halott apja miatt. Úgy érezte, meggyalázta az emlékét, vétett az iránta való tisztelet ellen az éteres kísérlettel.

- Ezt soha sem bocsátja meg nekem – suttogta, de maga is tudja, hogy ő az, aki nem bocsát meg sajátmagának. A kínzó lelkiismeret-furdalás csak akkor enyhült, amikor szentül elhatározta, hogy azontúl minden egyes napon gondolni fog a papára:

- Ha százhúsz évig élek, akkor is! Mindennap! – nyomatékosan ismételgette magában. Honnan is sejthette volna, hogy annak a százhúsz évnek csupán a fele adatik neki?

Ferenczi Bernátot az avasi zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra.  

A temetés másnapján elkezdődött a sivá, a gyászhét időszaka. Róza asszony attól fogva megváltozott. Ridegsége, engesztelhetetlen szigora lassan-lassan enyhülni kezdett. De az oly nagyon vágyott simogatásokat, becézgetéseket továbbra is képtelen volt megadni a gyermekeinek. Rászakadt az üzletvezetés gondja-baja, a  család megélhetésének terhe - nem volt már ideje Sándor csínytevéseire figyelni. A tizenegy gyerek onnantól fogva, ha nem is kényeztetőbb, de kevésbé szigorú légkörben nevelkedett.

Sándor 1890-ben beiratkozott a bécsi egyetem orvosi fakultására. Pályaválasztása – noha ennek sokáig maga sem volt tudatában – már kisfiú korában eldőlt, amikor először érzett vágyat arra, hogy ’szétszedje’ az emberi lelket. Mert ez az, ami jobban érdekelte mindennél, érdekesebbnek találta az anatómiánál, a testi betegségek okainak és gyógymódjának megtalálásánál. Diplomás orvosként visszatért Magyarországra, Pesten, a Szent Rókus Kórház prostituáltosztályán dolgozott, majd az ideg- és elmebetegségekre irányult a figyelme. Azt mondják, aki meg akarja ismerni az embert, töltsön el egy kis időt az őrültekházában. Amit ott a kór nagyítólencséjén át jól megfigyelhetően lát, ott van a ’normális’ emberben is, kicsiben.

Ferenczit az álom, a hipnózis, az okkultizmus, az alig – vagy egyáltalán nem – tudatos állapotok foglalkoztatták. A psziché végtelen, alig feltárt birodalma az, ami magával ragadta. Az emberi érzelmek, a szexualitás pszichés vonatkozásai, a sejtelmek, a megérzések, a lélek sebezhetősége és közvetlen megismerésének lehetetlensége izgatták.

Életének fontos állomása volt az a nap – 1908. február 2. –, amikor Freuddal találkozott. Közös érdeklődésük, szellemi rokonságuk barátokká tette őket, gyakran a szabadságukat is együtt töltötték, és számtalan levelet váltottak egymással. A pszichoanalízis magával ragadta Ferenczit, úgy látta, ez az a módszer, amely annyi kérdésére, kételyére választ adhat, annyi megoldatlan problémára gyógyírul szolgálhat.

Az analízisek közben jött rá arra, hogy a kliensekkel való munka mélyen megérinti magát az orvost is, hogy ’bevonódik’ a folyamatba, saját feldolgozatlan problémái akadályozzák az objektivitását. Rádöbbent, hogy az ember pszichéje nemcsak úgy védekezik, hogy másokra vetíti azt, amit magában elfogadhatatlannak tart, de az ellenkezőjére is képes: introjektálja, énjébe építi a pozitív külső hatásokat.

Saját emlékeinek felidézése és mások fájó emlékeinek analizálása erősítette meg benne a meggyőződést: a korai anya-gyermek kapcsolatnak döntő szerepe van a személyiség fejlődésében.

Megszállottan dolgozott, és munkája eredményeiről konferenciákon, szakcikkekben számolt be.

A kis, miskolci fiúból a magyar pszichoanalízis megteremtője lett. 1913-ban az ő elnökségével alakult meg a Magyarországi Pszichoanalitikai Egyesület.

Az első világháború alatt csapatorvosként teljesített szolgálatot. Szabad óráiban Freud műveit fordította magyarra, s azon dolgozott, hogy a biológia tudományát és a pszichoanalízist összekapcsolja. A Haeckel-féle biogenetikai alaptörvényt a lélekre is érvényesnek tartotta. Ez a törvény azt mondja ki, hogy az élőlények egyéni fejlődésük során röviden megismétlik őseik geológiai korszakok során megtett fejlődését. Ferenczi úgy vélte, hogy a lélek épp úgy alá van vetve ennek a törvénynek: megrázkódtatásai, traumái kicsiben a jégkorszakok és a tengerek kiszáradásának iszonyú sokkjait ismétlik meg.

Érdeklődése nem csupán az analitikusok oly ismert bútordarabján, a díványon elhangzottakhoz kötődött. Mohón, lázasan érdeklődött minden új iránt, foglalkoztatta az okkultizmus, a nyelvészet, a színház, a zene. Megőrizte gyermekkori kíváncsiságát, nyitottságát, a felfedezni vágyás legyőzte benne a konvenciót, az illendőséget – épp úgy, mint kamaszkorában, amikor édesapja halálának másnapján meggyújtotta az elcsent étert.

Mindent kipróbált, amiről csak olvasott, hallott. Kosztolányi Dezső írta, hogy egyszer, amikor benyitott Ferenczi dolgozószobájába, azt látta, hogy barátja a kanapén ült  - teljesen felöltözve, ám mezítláb -,  és tenyerével a talpát simogatta. A költő, aki ugyancsak megőrizte gyermeki lelkületét, mosolyogva kérdezte, miért a talpsimogatás. Kiderült, hogy Ferenczi a Babinszky-reflexet próbálta ki önmagán. Ez a velünk született reflex csak csecsemőkorban váltható ki, a járni tudó kisgyereknél már nem. Ha a csecsemő talpának külső szélén a saroktól a lábujjak irányába végighúznak egy tompa tárgyat, akkor lábujjait legyező alakban megfeszíti, nagyujját a többi néggyel ellentétes irányban. Ferenczi a saját talpán ellenőrizte, hogy a reflex nála már valóban nem váltható ki. Így, önmagán kísérletezve fedezett fel, értett meg sok mindent kisfiúkori lelki sebeiből, amelyeket édesanyja okozott a ridegségével. Fájó emlékeit a naplójának vallotta meg, Róza asszonynak sohasem mondta. Felnőttként megértette, méltányolta és talán sajnálta is az energikus özvegyasszonyt, aki fellendítette férje vállalkozását, felnevelte és taníttatta gyermekeit –, de képtelen volt az irántuk való szeretetét kimutatni.

         

Róza asszony a háború után Miskolcról Ilona nevű lányához költözött Nyíregyházára. Ferenczi Bernát még 1870-ben nyitott ott egy fióküzletet, amit először Miksa, majd József vezetett. Sándor hol hozzájuk utazott a Nyírségbe, hol öccséhez, Károlyhoz Miskolcra. Károly vitte tovább a hajdani Fraenkel Bernát-féle vállalkozást.

A fekete alapon zöld betűkkel festett cégtábla az üzlet bejárata fölött, az új könyvek és kották illata, az avasi temető síremléke mind a papát és a gyermekkort juttatja Sándor eszébe. A gyermekkort, amit megédesített a kultúra és a műveltség közege; és amelyben annyi fájdalmat okozott a mama ridegsége, szigorúsága. Élete első, legfontosabb időszakának – a kisgyermek- és kamaszkornak – Miskolc volt a színhelye. Itt ismerte meg majdani feleségét is, Róza mama régi barátnőjének, özvegy Proppernének a menyét, Gizellát.

         

Propper Ignác jómódú borkereskedő volt Miskolcon, háza a Ferencziékéhez közel, ugyancsak a Széchenyi utcán volt. A két család olyan jó viszonyba került egymással, hogy első fiának, Henriknek a születésekor Ferenczi – akkor még Fraenkel – Bernát Propper Ignácot hívta komának. Hitbéli dolgokban is egyetértettek, lévén mindketten neológ zsidók. A Ferenczi család az évek elteltével egyre népesebb lett, Propperéknek viszont csak két gyermekük volt: Géza és Vilma.

Propper Géza 17 évvel volt idősebb Ferenczi Sándornál. Mire Sándor a miskolci református főgimnáziumba került, Géza már családos ember volt, ügyvédként dolgozott. A fővárosban élt, de ha a szüleihez jött látogatóba, a feleségét, Altschul Gizellát is hozta magával. Propperné bemutatta őt Róza mamáéknak is. A kamaszodó Sándor csak lopva mert gyönyörködni a fiatalasszony szépségében.

Hosszú évek múltán, Pesten találkoztak újra. Ferenczi 27 éves volt, Gizella nyolccal idősebb, két nagylány – Elma és Magda – anyja. Pálos Gézával való házassága megromlott, nem éltek együtt.  Ferenczi Sándor udvarolni kezdett az asszonynak, és évekig tartó ostrom után érzelmei viszonzásra találtak a művelt, melegszívű asszonyban. Kapcsolatukat azonban beárnyékolta egy váratlan esemény.

Gizella arra kérte Ferenczit, vegye analízisbe a nagyobbik lányát, Elmát. A fiatal teremtést megviselte, hogy egy francia ifjú öngyilkos lett miatta, és búcsúlevelében megírta: tudja, hogy őt nem szereti Elma, mégsem tudná elviselni, hogy máshoz menjen férjhez, inkább meghal. A zaklatott lelkű lány elment a Ferenczi lakására, lefeküdt a díványra, és beszélni kezdett. Az orvos a divány mögött ült egy karosszékben, és hallgatta őt.

Talán harmadszor vagy negyedszer volt ott, amikor Ferenczi fölállt a helyéről, melléült, megcsókolta, és bevallotta, hogy szereti. Félénken kérdezte, tudná-e Elma viszonozni az érzelmeit. A lány igennel válaszol.

Mindketten úgy tartották becsületesnek, hogy a történteket elmondják Gizellának. Az asszony szívére mintha ököllel mértek volna ütést, alig kapott levegőt. Ám az első, ösztönös döbbenet után – hihetetlen önuralommal – azt felelte, ő örülni fog annak, ha az a két ember, akiket ő a legjobban szeret a világon, egymásé lesz.

Megtörtént az eljegyzés, és a vőlegény naponta följárt ebédelni a menyasszonyáékhoz. Analizálni azonban nem akarta többé Elmát, ezért elküldte Freudhoz Bécsbe. Freud valami olyasmit tett, ami elvei ellen való volt: beleavatkozott mások életébe. Lebeszélte a barátját erről a házasságról.

Elma közben rájött, hogy mégsem annyira szerelmes Ferenczibe, mint analízis közben hitte. Szakítottak. A lány egy félévre elutazott. Mire visszatért, édesanyja és Sándor már összeházasodtak. Az esküvőjük napján – micsoda tragikus véletlen! – szívrohamban meghalt a volt férj, Pálos Géza.

Gizella, aki 56 évesen lett a Ferenczi felesége, hűséges és odaadó asszonynak bizonyult. Talán éppen a vele való mély beszélgetések során jött rá az orvos arra, hogy nem a szenvtelen, be nem avatkozó magatartás, hanem a szeretetteljes, megértő elfogadás, a ’kölcsönös analízis’ az, ami meggyógyíthatja a kezelések során a beteg ember – és az őt gyógyító – lelkét. Mert tudta már, hogy az emberi léleknél nincs sebezhetőbb, és azok a sebek a legmélyebbek, amelyek a legkorábbiak, amelyeket a szülők okoznak a gyermekeiknek akarva-akaratlanul. Tudta azt is, hogy a pszichiáter nem maradhat kívülálló, mert akaratlanul is érzelmek ébrednek benne a betegével kapcsolatban. Ezek a – negatív vagy pozitív – érzelmek pedig tévútra vihetik a gyógyítást, ha nem tudatosulnak.

Annyi mindent tudott a lélekről, amelyet gyermekkorában szétszedni vágyott. Annyi mindent tudott már önmagáról, a viselkedése mozgatórugóiról, a tudattalanjából analízisekkel felhozott elnyomott késztetésekről! Annyi mindent, és mégis olyan keveset! Mert az emberi lélek nem olyan, mint a Föld, amelynek kontinenseit az évek során mind fölfedezték, bejárták, megismerték és leírták. Az emberi lélek olyan, mint a világegyetem maga: végtelen, be nem járható, tökéletesen meg nem ismerhető. S hogy minden emberben ott van egy világegyetem, a maga külön világegyeteme, az semmihez sem fogható csoda.

Az évek múltával azt is megértette, hogy mindabban, amit elért, nem csupán ő maga, de a családja, a szülei is benne vannak. Hogy a papának a könyvekkel és kottákkal gazdagon megrakott üzletével, a nyelvtudásával, az olvasottságával, a zene iránti rajongásával egyetemben mennyi része volt abban, amivé vált. S valami ennél fontosabbra is rájött. Arra, hogy a mama, a rideg és követelő, keményen büntető, őt gyilkosának nevező mama nélkül soha nem volna belőle pszichoanalitikus. Hogy neki, az ő jeges szigorúságának köszönheti azt a mérhetetlen szeretetéhséget, amely benne lakott, és az empátiát, amellyel a betegei felé fordulva megújította a pszichoanalízis technikáját. Ettől fogva gyöngéd szeretettel és büszkén pillantott az édesanyjára, aki idős asszonyként is megőrizte a tartását és szellemi frissességét. Bemutatta őt Freudnak is.

    Eibenschütz Rózsa 80. születésnapjára valamennyi élő gyermeke és unokája összegyűlt Berlinből, Bécsből, Budapestről, Miskolcról. Az anya, aki tizenhat gyermeknek adott életet, az asztalfőn ülve körülnézett megmaradt övéin. Még mindig csillogó tekintete szokatlanul hosszan időzött el azon a gyermekén, akit a legrosszabbnak nevezett mind közül.

         

Fél év múlva, 1921 júliusában újra Nyíregyházára utazott Ferenczi Sándor. A mama haldoklott, a szíve nem bírta tovább. Orvos fia számolta a pulzusát.

Ez már a vég volt, az utolsó, reménytelen küzdelem a halállal. A sápadó, élettelen arcon kiütött a veríték, mint a salétrom a falakon. A lélegzetvétel egyre nehezebb lett, a zihálás betöltötte a szobát, a fénytelen szemek némán könyörögtek:

- Segíts, fiam!

Ferenczi újra és újra morfiumot adott, hogy enyhítse a szenvedést.

Aztán a fájdalom lassan beleolvadt az álomba. Így, az álmában érte a halál a mamát. A fiú látta az emelkedő-süllyedő mellkast, hallotta a lassuló lélegzetvétel ritmusát. Aztán egy hosszú kilégzés után meghallotta a csöndet. Eibenschütz Róza lekapcsolódott az élet örök áramáról, léte befejeződött.

Halálában vissza akart térni Miskolcra, férje oldalán kívánt nyugodni az avasi zsidó temetőben. Sándor nem értett egyet ezzel, de a testvérei elképzelhetetlennek tartották, hogy ne teljesítsék anyjuk utolsó akaratát.

Másnap fémkoporsóban vitte egy lovaskocsi néhai Ferenczi Bernát özvegyének földi maradványait Nyíregyházáról Miskolc felé. Tombolt a kánikula, szinte elviselhetetlen volt a hőség. A lovak kimerültek, alig bírtak fölfelé menni terhükkel a Hideg-soron. A család könnyebb kocsit kerített, arra tették át a koporsót, de azon nem feküdt stabilan, vissza kell rakni a nehezebbre.

A temetőben már ott tátongott a kiásott sírgödör. Olyan volt, amilyet a fakoporsóknak szoktak ásni - a fémkoporsó nem fért el benne, a fej felőli része megakadt. Újraásták a gödröt, a gyászoló család egy órahosszát várt a koporsó mellett. Róza mama holtában is összetartotta a családját. A sírfeliratát ő maga fogalmazta:

„Gyermekeim ne sírjatok! Itt drága apátok oldalán megtalálom azt a megnyugvást és pihenést, mit gyászos halála óta, a földön hiába kerestem.”

Ki tudja, sírt-e Ferenczi Sándor, amikor eljött Miskolcra a családi könyvesboltot továbbvivő öccséhez, és ellátogatott a szülei sírjához, s elhelyezte a sírkövön – zsidó szokás szerint – az emlékezés kavicsait? Ő maga áttért ugyan a református hitre, de a gyökerei mélyen éltek benne, kitéphetetlenül – ahogyan a gyermekkor él örökké a felnőtt ember személyiségében, döntéseiben, választásaiban, magatartásában. Mert ami volt, nem múlik el, amíg van, aki továbbvigye, aki megőrizze.

         

Azt mondják, a zsenik egyik titka az, hogy sohasem nőnek fel teljesen, bármikor kapcsolatba tudnak lépni a bennük lakó gyermekkel, bármikor elő tudják hívni őt magukból. A pszichiáter Ferenczi a tulajdon gyermeki lényét felidézve, annak fájdalmait átélve, analizálva döbbent rá sok fontos dologra. Arra, hogy az anyák szavai halhatatlanok: akkor is, ha azt mondják a kicsinyüknek, „te vagy a legszebb, a legjobb a világon”, s akkor is, ha azzal ütnek sebet rajta, „rossz vagy”, „te megölsz engem”, „te vagy a gyilkosom”. Soha, legnagyobb sikere idején sem tudta elfelejteni ezeket a szavakat, ahogyan a papát sem tudta elfelejteni. Hiszen megígérte önmagának, amikor kíváncsi kamaszként elcsente az éteres üvegcsét, és meggyújtotta a tartalmát, hogy amíg él, minden áldott napon gondolni fog rá.

Évtizedek múlva, betegágyán feküdve is a papára gondolt. Hány éves is volt a papa, amikor meghalt? Ötvenkilenc. Éppen annyi, mint ő most: május 22-e van, és ő július 7-én ünnepli a 60. születésnapját…

- Milyen furcsa is – tűnődött -, olyan idősnek tűnt a papa, olyan soknak tűnt az az ötvenkilenc év…  pedig mennyire kevés…

Sápadtan, vérszegényen feküdt az ágyban. Arra gondolt, milyen tág és milyen hatalmas is a világ egy kisgyermek szemében, és felnőve milyen szűknek és korlátozottnak tűnik.

Hirtelen vágyat érzett, hogy visszatérjen Miskolcra, ahol felnőtt; hogy játsszon a testvéreivel, hogy lenyomja a kovácsoltvas kerítés fényes kilincsét, és hóna alatt az iskolatáskával elinduljon az iskolába, magában a memoritert mormolva… Annyira szeretett volna megállni a papa jól ismert üzlete előtt, nézni az ismerős betűket: ’Ferenczi B. könyvkereskedése’. Úgy szerette volna orrát a kirakathoz nyomva bámulni a gyönyörű, új könyveket, a képeslapokat, a papírszalvétákat. Úgy szerette volna hallani az ajtó fölötti kis csengő csilingelését, amikor ki- vagy belép valaki…

Olyan hevesen sóvárgott arra, hogy hazatérjen, ahogyan még soha addig.

És szaladni kezdett, rohanni, bolondos jókedvvel, boldogan futott végig a Széchenyi utcán, elfúló lélegzettel futott, futott a könyvüzlet felé, ahol a papa várta, kezében a legújabb könyvekkel és kottákkal, oldalán a mamával, aki kitárta feléje a karját, és lehajolt, hogy magához ölelje, és csókokkal borítsa el.

Az ajtó kinyílt, a kicsi csengettyűk a mozgástól édes hangon harangozni kezdtek, és ő szédülve futott, futott… Már csak egyetlen lépést kell tennie, és ott lesz, a mama karjaiban…

1933. május 22-e volt, hétfő. Ferenczi Sándor is ezen a napon hagyta itt ezt a földi világot, épp úgy, mint sok-sok évvel azelőtt az édesapja.

Nem voltak gyermekei, akik létükkel továbbvitték volna apjuk génjeit. Öröklétét, továbbélését az emberi lélekkel kapcsolatos zseniális felfedezései, írásai biztosítják -  és Miskolc, a szülőváros, amely büszke hajdani fiára, a magyar pszichoanalitika megteremtőjére.

(Megjelent a Kossuth Könyvkiadó gondozásában 2009-ben napvilágot látott Miskolci legendák c. könyvben, ill. szerepelni fog az idén megjelenő A kövek nem hervadnak el c. kötetemben)

Verseimet, írásaimat a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény védi, így azok előzetes engedélyem nélkül nem vehetők át, nem terjeszthetők semmilyen (sem nyomtatott, sem digitális) formában. 

A törvény teljes szövege itt található: 

http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=99900076.TV